Magyar Narancs: Az egyik utolsó vezetője volt 2007 és 2010 között a Magyar Állami Földtani Intézetnek, amelyet akkor még elsősorban kutatóműhelyként, a legrégebben működő tudományos intézetként ismerhettünk. Azóta viszont több lépcsőben beolvasztották egy adminisztratív teendőket ellátó földtani és bányászati szolgálatba, amelynek csak mellékesen szerepel a működési profiljában a kutatási tevékenység. Ennyire felesleges ma Magyarországon a földtani kutatás?
Kordos László: A történeti hűség kedvéért érdemes elmondani, hogy 1869-ben alapították Magyar Királyi Földtani Intézet néven, alapító okiratát Ferenc József látta el kézjegyével. Eredetileg a magyar föld kőzeteinek, ásványainak, talajainak, ősmaradványinak és ásványkincseinek rendszeres gyűjtése és kutatása volt a feladata, annak reményében, hogy az eredményeket hasznosíthatják az ipari, bányászati, mezőgazdasági gyakorlatban és az oktatásban is. Bár Trianon nyomán a hazai bányászat lehetőségei erősen beszűkültek, az intézetben a két világháború között is sorra születtek az alapvető fontosságú földtani leírások, térképek, például a Mecsekről, a Balatonról. Persze a munkájuk nem is lehetett teljes körű. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy Budapest és központjának a földtani leírása máig is az egyik legrosszabb. Tudja miért? Mert ide nem járt napidíj!
MN: Pedig a főváros környéke földtani értelemben is páratlanul gazdag.
KL: Ennek dacára a mai napig nem született a Budai-hegységről egy olyan alapos, részletes összefoglalás, amilyen más hegységeinkről már régóta rendelkezésre áll. Az intézet fennállása alatt sorra jöttek létre, illetve önállósultak olyan diszciplínák, mint a geokémia, a geofizika, a hidrológia, a talajtan, az ősrégészet, a karszt- és barlangkutatás – ezeknek is idővel önálló kutatóintézeteik lettek. A Rákosi-rendszer, a vas- és acél korszaka az intézet számára is jelentős konjunktúrát hozott: volt, hogy hatszázan dolgoztak itt, elvégre az volt a cél, hogy feltárjunk és kibányásszunk minden elérhető ásványkincset a széntől és bauxittól a homokig, kőig.
MN: Iskolás koromban mi még úgy tanultuk, hogy mi vagyunk Európa egyik legfontosabb bauxittermelője, és akkor még ott volt a magyar mangán és a Pécs mellett bányászott magyar urán is.
KL: No meg Rudabánya, az egyetlen vasércbányánk, ahonnan sajnos olyan ócska minőségű érc került ki, hogy dúsítás után is csak salakképző anyagként lehetett felhasználni. Én már ennek a világnak a végébe csöppentem be, azután eljött a rendszerváltás, és hamarosan alig maradt hagyományos értelemben vett bányánk, legfeljebb homok- és kavicsbányánk.
MN: Nevezetes kőbányánk azért akad még…
KL: Egészen pontosan kettő: a gánti dolomitbánya, meg a polgárdi mészkőbánya.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
