Inszinuáció

A magyar zsidóság két világháború közötti vagyoni helyzetéről – viszontválasz Bolgár Dánielnek

Bolgár Dániel úgy vitatja állításaimat (lásd: Mese, Magyar Narancs, 2014. augusztus 7.; a hivatkozott cikk előzményei: Bolgár: Mese a zsidó jólétről, július 17., Ungváry: Mese vagy valóság?, július 24. – a szerk.), hogy tudományos diskurzus örvén antiszemita rágalmazókkal állít egy sorba. Rövid időn belül ez a második kísérlet Magyarországon arra, hogy egy értelmiségit az antiszemitizmus bunkósbotjával tegyenek szalonképtelenné.

MTA doktori disszertációmat (megjelent: A Horthy-rendszer mérlege, Jelenkor, 2013 – a szerk.) sokan, sok helyen recenzálták, részben vitatták, de azt senki sem állította róla, hogy a disszertáció alaptézise, nevezetesen a magyar zsidóság vagyoni felülreprezentáltsága és annak mértéke teljesen tévesen lenne megadva. Egy kritikusnak természetesen nem kell erre tekintettel lennie, és jogában áll bármit vitatni, azt azonban elvárhatja tőle az olvasó, hogy a történettudomány alapvető szakmai szabályait betartsa, illetve azt is, hogy viszonya ne inszinuatív legyen ahhoz, akit bírálni kíván.

Bolgár Dániel azt állítja, hogy az általam használt adatok az én „koholmányaim”. Nyilván tudja, hogy „koholmány” az, amikor valaki a jobb tudása ellenére (!) mások kárára vagy ámítására hazugságokat terjeszt. Ez erős vád, hiszen azt is feltételezi, hogy szándékos ártani akarással írtam azt, amit leírtam. Bolgár Dániel ennek levezetésével egyelőre adós. Amit velem szemben elkövet, azt rágalmazásnak hívják.

Bolgár a kritikája nyilvánosságra hozatalára talán nem véletlenül nem egy tudományos lapot választott. Így nem kell lábjegyzetekkel alátámasztani mondanivalóját, és bármilyen valótlanságot állíthat, mert ha azt jól csomagolja be, nem tűnik fel a szakmailag felkészületlen olvasónak. Éppen ezért szerencsétlennek tartom, hogy ez a vita publicisztikai fórumon zajlik, mivel ennek egyenes következménye, hogy az olvasók az álláspontokat leegyszerűsítik, és sok mindent félreérthetnek, illetve a gondolatmenet egy része számukra követhetetlenné válik. Következményeit már tapasztaltam. Bolgár írásában nyíltan ugyan nem állította, hogy antiszemita vagyok, de azzal, hogy beteges antiszemitákkal egy sorba helyezett, mégis ezt követte el. Hogy ezt sok olvasó így is értette, arra példa az, ahogyan a vitában a Bolgár által eltorzított álláspontom más fórumokon úgy jelent meg, hogy szerintem a zsidóknak „a bőrük alatt is pénz van”.

 

Mi a kérdés?

Nem azt állítottam, hogy minden zsidó gazdag, azt sem állítottam, hogy esetleges gazdagságuknak genetikai okai lennének. Ellenkezőleg. Azt vezettem le, hogy Magyarországon a polgári átalakulás haszonélvezői a feudális elit elzárkózása és más okok miatt alapvetően a zsidó (és a sváb) asszimilánsok voltak. Ez egyáltalán nem úttörő felfedezés egyébként, Erdei Ferenc külön elméletet is épített rá, amelynek egyes részleteit ugyan lehet vitatni, de a mögötte álló statisztikai adatokat felesleges. A ma elismert társadalomtudósok közül Bácskai Verától Vörös Károlyig hosszú azok sora, akik a zsidóság gazdasági felülreprezentáltságát kimutatták, és akiket Bolgárnak velem együtt kellene most szégyenpadra állítani.

Ezen túlmenően megkíséreltem számszerűsíteni, hogy a magyar zsidóság teljes vagyona hogyan aránylik a magyar lakosság teljes vagyonához. Mindehhez korabeli hivatalos statisztikákat használtam. Ráadásul az ezzel kapcsolatos számításaim nem csak az 1939 előtti vagyoni statisztikákból vezethetőek le. 1938 és 1944 között elég nagy apparátussal külön kormánybiztosság is csak azzal foglalkozott, hogy a zsidók vagyonát „árjásítsa”, pontosabban hungarizálja (mivel a magyarok nem árják). Vagyis ha Bolgár állítása a zsidó jólét fikciójáról igaz, akkor mit is csinált ez a kormánybiztosság? Ha nem tudtak igen jelentős mennyiségű vagyont elrabolni a zsidóktól, akkor mivel is kompromittálták 1938 és 1944 között a keresztény középosztályt, amely ennek elvileg a fő kedvezményezettje volt?

Nehéz eldönteni, hogy Bolgár valójában mit állít. Első cikkének címe: Mese a zsidó jólétről. Ebben burkoltan azt állította, hogy a zsidó jólét tézise fikció. Viszontválaszának első bekezdésében azonban maga is elismeri, hogy nem áll szándékában cáfolni a zsidók jóléti fölényét, csak a fölény mértékével kapcsolatos tudás megbízhatóságát szeretné ellenőrizni; majd viszontválasza végén közli, hogy tulajdonképpen semmilyen állítás nem fogalmazható meg arról, hogy a zsidók mennyivel voltak gazdagabbak, mint a nem zsidók.

Eredeti írásomban azt állítottam, hogy közismert statisztikusok, mint például Fellner Frigyes is, a zsidóság gazdasági erejének túlsúlyát mutatták ki. Bolgár erre azt mondja: Fell­ner sehol sem kalkulálta ki, hogy a zsidókra konkrétan mennyi vagyon esik. Ez ugyan igaz, mégsem mond ellent annak, amit állítottam. Fellner vallási hovatartozás nélkül a különböző társadalmi csoportok vagyoni, jövedelmi és adózási viszonyait kutatta, de ugyanazokból a népszámlálási adatokból dolgozott, mint Matolcsy Mátyás és Kovács Alajos, és ugyanazon társadalmi tagozódást tekintette adottnak. Kovács pedig az 1930-as népszámlálás, illetve a Statisztikai Közlemények adataiból az összes keresőre, és ezen belül a zsidó keresőkre állította össze az adatokat, és egyértelműen azt mutatta ki, hogy a leggazdagabbak között a zsidóság majdnem tízszeresen felülreprezentált. Kovács Alajos összesen 399 140 keresőre és ezen belül 213 235 zsidó vallású keresőre közöl adatokat különféle tematikus csoportosításokban A csonkamagyarországi zsidóság a statisztika tükrében című, 1938-ban megjelent művében, szó nincs tehát arról, hogy csak durva és teljesen elnagyolt becslésekre szorítkozott volna.

E statisztikai adatgyűjtéseket megkönnyítette, hogy a népszámlálások nyomán a Magyar Statisztikai Közlemények, illetve a Magyar Statisztikai Évkönyvek – Bolgár állításával ellentétben – külön szerepeltették az egyes foglalkozási csoportokban a zsidó és a nem zsidó keresők számát.

 

Népszámlálási statisztika

Bolgár Dániel szerint „teljes egészében Ungváry képzeletének műve”, hogy a népszámlálási adatok a zsidóság vagyoni, illetve jövedelmi túlsúlyát mutatják. Nézzük meg a népszámlálási statisztika első kategóriáját, az őstermelést. Ezt az 1920-as és az 1930-as népszámlálás is 27 alkategóriára bontja attól függően, hogy az illető mekkora területet birtokol. Nem untatom az olvasót a részletekkel, most elég annyi, hogy minél kisebb az illető tulajdona, annál kisebb a statisztikai esélye annak, hogy az érintettek között zsidó vallású adatközlő szerepeljen.

A második kategóriát, a „bányászat és kohászat” területét a statisztika iparra és kereskedelemre bontja. Előbbi kategóriában 15 szakcsoportot különböztet meg, a zsidók jelentősen alulreprezentáltak a bányászok, kohászok, ácsok, asztalosok, kádárok, kovácsok, géplakatosok, kőművesek, takácsok és szövők között, ezzel szemben komoly mértékben felülreprezentáltak a kocsmárosok, nyomdászok, szűcsök csoportjában. Az alulreprezentáltság annyiból nem lenne szükségszerű, hogy az érintett szakmák városi lakhelyet feltételeznek, és a városi lakosságon belül a zsidóság nem 5,1 százalékkal volt jelen, hanem ennek többszörösével.

A modernizációhoz, az oktatáshoz azonban más volt a viszony egy zsidó családban, mint egy nem zsidóban, és ezzel függtek össze azok a pályaválasztási stratégiák, amelyek jobb anyagi helyzetet eredményeztek. Talán nem igényel hosszas magyarázatot, hogy egy kőműves alapvetően más fizetést kap, mint egy kocsmáros; a szűcs, illetve a takács szociális státusza között általában igen komoly a különbség. Ez akkor is így van, ha létezett olyan takács, aki többet keresett, mint egy átlagos szűcs. Nem nehéz azonban belátni, hogy ezek a kivételek.

1930-ban az iparban dolgozó zsidók 11 százaléka önálló, 33,4 százaléka tisztviselő, de csak 5,6 százaléka segédszemélyzet, azaz bérmunkás. Ebből is látszik, hogy az iparban dolgozó zsidóság a nem zsidókkal összehasonlítva kedvezőbb anyagi helyzetben volt. Miért is lett volna ez másképpen akkor, amikor a zsidók sokkal nagyobb arányban rendelkeztek közép- és felsőfokú végzettséggel? A népszámlálás „közszolgálat”, „véderő”, „napszámosok”, „egyéb foglalkozásúak” és „házi cselédek” kategóriájában szereplő zsidó munkavállalók száma elenyésző, egyedül a „nyugdíjasok” és a „szabad foglalkozások” kategóriájában átlag feletti. Ez sem véletlen, különösen azért, mert ekkoriban még mindkettő komolyabb szociális hátteret feltételezett (mezőgazdasági munkásokra a nyugdíjjogosultság nem vonatkozott, és a „szabad foglalkozások” esetében már a szükséges szakképzettség megszerzése is komoly anyagi hátteret igényelt).

Bolgár szerint Kovács Alajos „egy betűt sem szánt” statisztikai adatai alátámasztására. Attól tartok, két malomban őrlünk: én sem állítottam, hogy birtokában lennék azoknak a szorzószámoknak, amelyeket Kovács használt, amikor az érintett csoportok vagyonát kiszámította. Állításom csupán annyi, hogy a Kovács által folytatott statisztikai adatgyűjtések első látásra is valószínűsítik a vagyonnal kapcsolatos számításának adatait. Talán Bolgár cáfolni tudja, hogy Kovács előbbiekben közölt és a zsidóság társadalmi elhelyezkedésére vonatkozó statisztikai adatfelvételeit a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) népszámlálásaira és a Fővárosi Statisztikai Hivatal adatsoraira alapozta? Mert ezek megjelentek a népszámlálási kötetekben, valamint a Statisztikai Közleményekben. Bolgár állítása, miszerint Kovács mindent az ujjából szopott, szintén inszinuáció. A teljesség igénye nélkül álljon itt Laky Dezső, Bene Lajos, Fellner Frigyes, Illyefalvi Lajos neve, akik a Statisztikai Havi Közlemények 1930 és 1939 között megjelent füzeteiben a zsidósággal kapcsolatos adatokat közzé is tették (néhányuk adatait idézni is fogom). Tekintettel arra, hogy az egyes foglalkozási csoportokra eső jövedelmet is külön szerepeltették, ebből nem volt nehéz támpontokat nyerni a zsidó vagyon összeírásához. Kovács Alajos a KSH statisztikai adataiból azt mutatta ki, hogy a magyar ipari vállalatok majdnem fele van zsidó vallású személyek tulajdonában. (Mielőtt Bolgár erre is azt mondaná, hogy ezt a hasára ütve állította, le kell szögeznem, hogy tételesen, iparáganként mutatta ki a zsidó tulajdonosok számát.) Ez az állítás, azzal fűszerezve, amit a nem gyártulajdonos zsidók vagyoni viszonyairól tudhatunk, már önmagában elég ahhoz, hogy valószínűsíteni lehessen a zsidók többszörös felülrep­re­zen­tált­ságát, illetve azt, hogy az 5 százalékot kitevő magyar zsidóság a nemzeti vagyon mintegy 20-25 százalékát is birtokolhatta.

1935-től a KSH külön kék cédulákon gyűjtötte az ipari és kereskedelmi vállalatok által foglalkoztatott személyek felekezeti hovatartozását, a különböző ingatlantulajdonosokról pedig már korábban is felekezet szerint gyűjtöttek adatokat. Szó sincsen tehát arról, hogy ne zajlott volna a kérdésben hivatalos adatgyűjtés. Attól, hogy ennek minden részlete nem ismert, még nem igényel különösebb belátást a zsidó vallású állampolgárok relatív anyagi túlsúlya.

 

Bolgár csúsztatásai

Bolgár azzal kívánja hitelteleníteni a budapesti vagyon­adóra vonatkozó statisztikát, hogy a „vagyonok többsége adózatlan maradt”. Ha azt írta volna, hogy a vagyontulajdonosok többsége, akkor még igaza is lehetne, mivel a vagyonadót csak azoktól szedték be, akik 25 ezer pengőnél több „tiszta vagyonnal” rendelkeztek. A vagyonok többségét azonban igenis megadóztatták, mivel a nagy vagyonok kivétel nélkül a törvény hatálya alá estek. Bolgár elhallgatja, hogy a vagyonadó mellett évi 3600 pengő összbevétel, illetve 600 pengő adóköteles bevétel esetében jövedelemadót is kellett fizetni (ez minden felső és középkategóriás adófizetőt érintett); és milyen érdekes, itt is zsidó vallásúak fizették az összes jövedelemadó 40,5 százalékát! Általános kereseti adóalapnál Budapesten a zsidók már a teljes összeg 51 százalékát fizették. Jövedelemadót 1934-ben az országban összesen 215 560 fő fizetett, az összlakosság 2,42 százaléka, illetve a kereső lakosság 5 százaléka. Bolgár szerint azonban az adókat nem fizetőknek lehet, hogy több pénzük volt, mint azoknak, akik az adókat fizették. Jó lenne tudni, feltételezését mire alapozza, hiszen a szélsőséges vagyoneloszlás és a középrétegek viszonylag csekély száma miatt feltételezése első ránézésre is abszurdum.

Bolgár első cikkében még azt írta, hogy „a méréseknek van egy közös hibájuk: mind a zsidó jóléthez számította ugyan a kikeresztelkedett nagyvállalkozók javait, de az alsóbb jövedelemsávokból csak a zsidó vallásúakét”. Erre válaszoltam azt, hogy légből kapott Bolgár azon állítása, amely szerint a kikeresztelkedettek arányai rontanák a zsidóság vagyoni statisztikáját: ellenkezőleg, tovább javítják. Ráadásul a KSH, illetve a Budapesti Statisztikai Hivatal zsidó túlsúlyt kimutató statisztikái a kikeresztelkedettek adatait a keresztény felekezeteknél tartják nyilván, nem a zsidóknál. Most pedig Bolgár önmagát hazudtolja meg, amikor azt állítja, hogy első írásában semmilyen álláspontot nem foglalt el a megkeresztelkedettek jólétével kapcsolatban. Bolgár maga is jól tudja, hogy a kikeresztelkedés tipikusan a gazdagabb zsidó családokban volt jellemző, a vallást nyilvántartó statisztikák ezért a zsidó vagyonnak egy részét meg sem tudják jeleníteni. Pedig nem kis tételről van szó, hiszen a magyar zsidóság kb. 7–8 százaléka keresztelkedett ki 1938 előtt, arányaiban azonban ez a csoport jóval nagyobb vagyont birtokolhatott (csak „patchworkszerűen”: a kikeresztelkedett Chorin, Weiss, Madarassy–Beck, Biedermann és Ullmann családok vagyona feltehetően már önmagában nagyobb összeget tett ki, mint az egymillió magyar föld nélküli napszámosé).

Bolgár szerint a zsidóság „a föld- és háztulajdonosok közt alulreprezentált volt”. Ehhez képest 1933-ban az 1000 hold feletti birtokok bérlőinek 42 százaléka volt zsidó vallású, a tulajdonosok között pedig 9,7. Csak a 100 hold alatti birtokoknál esett a zsidók részesedése a 6 százalékos országos arányszámuk alá (1920 előtt a zsidóság földbirtoktulajdona még nagyobb mértékű volt). Ugyanez látható a háztulajdonban is. Igaz, itt csak a budapesti háztulajdonra vannak adatok, de azok beszédesek és viszonylag jól általánosíthatóak, ráadásul a vagyonok szempontjából perdöntőek is, mivel az ország házvagyonának jelentős része Budapestre összpontosult. Laky Dezső Statisztikai Közleményekben megjelent kimutatása szerint Budapesten 1930-ban a lakosság 20,5 százaléka volt izraelita, de a háztulajdonosok 25,9, a bérlemények tulajdonosainak 41,1, a lakástulajdonosok 40,6, a szobatulajdonosok 41,2 százaléka volt zsidó vallású. Az 50 ezer pengőnél nagyobb jövedelmet biztosító bér­lemények tulajdonosainak 47,7, az ugyanilyen ipari bérleményeké 66,6 százaléka volt zsidó vallású. Minél nagyobbak voltak a házak,
annál nagyobb volt a zsidó tulajdon aránya: az 5-6 emeletes bérházak 55–67 százaléka volt zsidó tulajdonban, a földszintes házaknál ez az arány viszont csak 17 százalék volt. Az egy házzal rendelkező háztulajdonosok közül csak 23,2 százalék volt zsidó, de arányuk a háztulajdon nagyságával párhuzamosan emelkedett, és a 10–20 házat birtokló tulaj­donosok fele zsidó vallású volt. Zsidó tulajdonú házakban volt az összes lakások 40,6 százaléka és az összes lakószoba 41,2 százaléka. A lakástulajdonnál is hasonló aránytalanság állapítható meg: minél nagyobbak a lakások, annál magasabb a zsidó tulajdonosok aránya. Ez a legnagyobb lakásoknál is szembetűnő: 395 hétszobás lakásból 105 volt „izraelita” tulajdonban, 163 nyolcszobás lakásból 54, 150 nyolc szobánál nagyobb lakásból pedig 18 – ennél az utolsó kategóriánál lehetne csak alulreprezentáltságról beszélni, de ez is relatív, hiszen a kikeresztelkedett zsidó nagypolgárok leginkább ezekben az ingatlanokban laktak. Ennyit az alulreprezentáltságról.

 

Szegény zsidók

Bolgár szerint még ha igaz is lenne, hogy a zsidók felülreprezentáltak a gazdagok között, ez sem jelentheti azt, hogy „átlagosan” is előnyben voltak, mert lehet, hogy összességében szegényebbek voltak, mint a nem zsidók. „Hiába volt annyi izraelita a nagytőkések közt, ha esetleg még nagyobb volt az izraeliták aránya a koldusok közt”, írja erről. Nevethetnék ezen, ha Bolgár mondatai nem volnának annyira kínosak. Egyrészt mert ezzel az állítással zárójelbe teszi mindazt, amit a magyar társadalomtörténet az elmúlt hetven évben elért, anélkül, hogy bármilyen empirikus adatot felhozna. Ráadásul a Magyar Statisztikai Közlemények különböző kiadványai részletesen is elemezték azt, hogy például a kereskedelmi ágazaton belül az egyes alcsoportokban (alkalmazott segéd, alkalmazott tisztviselő, önálló, egy vagy több segédet foglalkoztató stb.) mekkora a zsidók aránya. A Bolgár által vizionált tömeges zsidó szegénység (aminek ki kellene egyenlítenie a néhány zsidó nagytőkés relatív gazdagságát) mítosza bizonyos mértékig már a lakhelyről is megállapítható. A Bolgár vizionálta „koldusok” Budapesten érdekes módon felülreprezentáltan az V., VI. és VII. kerületben laktak, ahol a lakosság 37–40 százalékát adták (ekkoriban az V. kerülethez tartozott Újlipótváros is). Kőbányán, azaz a X. kerületben viszont már csak 4,4 százalék zsidó lakott, tehát éppen ott, ahol a legtöbb szegény élt, a zsidók nemcsak a budapesti, hanem az országos arányszámuk alatt szerepeltek. Természetesen a VI. és a VII. kerületben is voltak rosszabb lakások, és a zsidók a budai oldalon is alulreprezentáltak voltak (legkevésbé egyébként éppen a legdrágább és legmodernebb ingatlanokkal rendelkező II. kerületben).

Az adatok azonban a felületes szemlélőnek is elárulják, hogy Budapesten a zsidók zöme semmiképpen nem átlag alatti életszínvonalon élt. 100, csak konyhából álló lakásból 5,1 százaléknak volt zsidó bérlője, a szoba-konyhás lakásoknál ez a szám már 10,8, a kétszobás lakásoknál 34,6, a háromszobásoknál 43,2, a négyszobásoknál 42,8, az ötszobás,
illetve az ennél nagyobbaknál 38,8 százalék. A keresztény lakások 9,4 százalékában volt „ágybérlő”, míg a zsidó lakásoknál ezt a mélyszegénységgel érintkező bérleti formát csak 3,7 százalék esetében találjuk meg (az ágybérletnél nyilvánvaló, hogy a bérbeadó is csekély vagyonnal rendelkezhetett). Mindezt a Budapesti Statisztikai Hivatal 1940-ben megjelent Budapest épület- és lakásviszonyai az 1935. évben című kiadványa, valamint Laky Dezső:
A háztulajdon alakulása Budapesten (1934) című kiadványai, valamint Kovács Alajos 1935. évi felmérése tudományosan is alátámasztja.

A magyar zsidóság még a numerus clausus éveiben is felülreprezentáltan részesedett az oktatási javakból – nyilván nem teljesen függetlenül attól, hogy milyen anyagi helyzetben volt. Karády Viktor kutatásaiból tudjuk, hogy 1930-ban az összes középiskolás 53,8 százaléka volt zsidó vallású, a gimnáziumi érettségizettek között pedig ez az arány még mindig 23,2 százalék volt, miközben római katolikusoknál ugyanez a szám csak 17,8, illetve 5,2 százalékot tett ki.

Természetesen a magyar zsidóságon belül is voltak szegények, nem is kevesen. Az értelmiségi munkanélküliségről készült statisztikák kimutatták, hogy 1928-ban a zsidók ebben a csoportban mintegy 50 százalékkal felülrep­re­zentáltak voltak. Ahhoz képest azonban, hogy az értelmiségi pályákon a zsidóság jelentősen felülreprezentált volt (az országos ará­nyá­hoz képest hat–kilencszeres mértékben), ez nem azt jelenti, hogy a zsidó értelmiségiek többsége munkanélküli lett volna.

Bolgár inszinuatív stílusára és érteni nem akarására jellemző az, amit nekem tulajdonít: „Ungváry képzeletében láthatólag lapról lapra, napról napra még most is ütemesen halad előre az úgymond zsidó térhódítás.” Ennek illusztrálására azt hozza fel, hogy könyvemben 15 százalékra tettem a zsidók arányát a „nagybirtokosok és nagypolgárok” között, másutt viszont 30 százalékot írok, végül válaszcikkemben már 40-50 százalékról beszélek. Bolgár ezek után bebizonyítja, hogy mivel ebben a kategóriában szerinte 318 ezer zsidó volt, ezért én azt állítom, hogy a magyar zsidóság 72 százaléka a közép- vagy felső kategóriába tartozott, míg ugyanekkor 190 ezer zsidó munkást feltételezek, ami a zsidóság 43 százaléka, tehát „máris a zsidók 115 százalékát sikerült osztályba” sorolnom, és a kisiparosokról, kiskereskedőkről még szó sem esett.

Csúnya dolog, ha valaki vitapartnerei állításait meghamisítja, hogy számolni sem tudó hülyének állíthassa be a nyilvánosság előtt. A „nagybirtokosok és nagypolgárok” számát kötetemben (45. oldal, 8. táblázat) ugyanis 52 ezer főre tettem, és nem 318 ezerre. A zsidóság társadalmi rétegződéséről ráadásul könyvem 30. oldalán külön táblázatot is közlök. Bolgárnak legfeljebb abban lehet igaza, hogy a munkások körében a zsidó vallásúak számát túlbecsültem. Az 1930-as népszámlálásnak köszönhetően pontosan tudhatjuk, hogy hány munkás volt keresztény és hány zsidó. Annak érdekében, hogy megszűnjön a számokkal való felelőtlen dobálódzás, egy táblázatban összefoglalom a zsidó vallásúak társadalmi szerkezetét.

 

Mennyi az annyi?

Bolgár szeretné megtudni, hogy Matolcsy hogyan számította ki a zsidó vagyon arányát. Források hiányában hipotézisekre vagyunk utalva, de egy viszonylag kézenfekvő módszerrel mégis megkísérelhetjük Matolcsy számításait legalább részben rekonstruálni. Az alábbiak nem jelentik azt, hogy az így kiszámított összeg fillérre pontos lesz, de arra alkalmasak, hogy megértsük, egy alaposabb kutatásban nem lehetetlen feladat hozzávetőleges becsült értékek kiszámítása.

Matolcsy máig nem vitatott, 1938-ban megjelent műve a magyarországi jövedelem- és adóteher-megoszlásról a magyar társadalmat foglalkozás, illetve szociális helyzet szerint tíz kategóriára osztotta, és kiszámolta az egyes kategóriákra átlagosan (!) eső jövedelmet. Mivel Matolcsy e munkájában nem különböztetett meg zsidókat és nem zsidókat, ezért mellé kell rakni Kovács Alajos 1938-as, A magyarországi zsidóság a statisztika tükrében címmel megjelent könyvét, amely az 1930-as népszámlálás adatait ismerteti, és a két felső kategóriát leszámítva nagyjából ugyanazokkal a statisztikai fogalmakkal dolgozik, mint Matolcsy (utóbbi esetenként hasonló csoportokat összefoglal). Kovács Alajos sem adja meg, hogy a „nagybirtokosok és nagypolgárok”, illetve a „középosztály” kategóriában mennyi a zsidó, mivel ezekkel a statisztikai kategóriákkal nem dolgozik. Helyette viszont sokkal részletesebb alkategóriákra bontva ismerteti a felső és középosztály tekintetében a zsidók és nem zsidók adatait. Abból, amit eddig erről ismertettem, azt gondolom, megkockáztatható az az állítás, hogy a legfelső jövedelmi szegmensben a zsidó származásúak (!) aránya 50, a középső jövedelmi szegmensben pedig kb. 20 százalék. A zsidóság kb. 5 százaléka tért csak ki, de a kitértek szinte kivétel nélkül a felső és legfelső jövedelmi kategóriába tartoztak.
A „nagybirtokosok” kategóriára Matolcsy eltartottakkal együtt 52 ezer főt ad meg, én ezért 20 ezer munkavállalóval számoltam. A „középosztály” kategóriát pedig az segített kiszámolni, hogy az 1930-as népszámlálás összesen majdnem négymillió fős munkavállalói csoportjából levontam az összes olyan kategóriát, amit Matolcsy is említ a két felső csoporton kívül. Mivel Kovács Alajos nem az összlakosság, hanem csak a keresők adatait használja, Matolcsy viszont az egy főre eső jövedelmet a teljes lakosságra adja meg, ezért az alábbi számok nem a csoportok összjövedelmét jelzik, hanem csak annak arányait. Azért tartom legitimnek a két adatsor kombinálását, mert semmi okom feltételezni, hogy azonos jövedelmi csoportokban a zsidókra több eltartott esne, mint nem zsidókra, ezért a számok ennyiben biztos nem torzítanak. Sokkal inkább az ellenkezője igaz, mivel a zsidók születési számai jóval alacsonyabbak voltak, mint a nem zsidókéi, tehát a táblázat eleve a keresztények javára torzít kicsit. Matolcsy munkájában a „középosztály” fogalmába a 100–1000 holdas birtokosokat és bérlőket is beleértette, ezért ezt a kategóriát én is itt szerepeltetem.
A táblázat adatai az 1930-as népszámlálást tükrözik. A munkanélküliek természetesen nem jelennek meg a táblázatban, mivel eltartottnak minősültek, de a mezőgazdasági munkanélküliség tömeges volta miatt ez is feltehetően csak a zsidók pozícióit javítaná, hiszen ha egy keresztény munkavállalóra jóval több eltartott esik, mint zsidóra, akkor a táblázat, amely ezt nem veszi figyelembe, a keresztényeknek több jövedelmet mutat ki a ténylegesnél.

Ha a táblázat adatait vizsgáljuk, akkor az derül ki belőle, hogy Matolcsy és Kovács Alajos mechanikusan használt számításai szerint a zsidókra az összjövedelem kb. 16 százaléka esne, míg nem zsidókra 84. Természetesen ezeket a számokat sok szempontból lehet vitatni, a tendenciákat azonban, úgy gondolom, e számítások is mutatják. Matolcsy és Kovács nyilván azért feltételezett nagyobb zsidó jövedelmi, illetve vagyoni arányt, mert azt figyelték meg, hogy a középosztály meglehetősen nagy szórást mutató kategóriájában a zsidók sokkal inkább a felső szegmensekben helyezkednek el (ugyanez igaz a nagybirtokosokra és a munkásokra is). Emellett azt is figyelembe vehették, hogy minél gazdagabb valaki, annál nagyobb eséllyel van eltitkolt jövedelme, illetve vagyona. Továbbá figyelembe vehették azokat a keresztények javára torzító körülményeket, amelyeket már említettem.

A táblázat első változó kategóriája, a „nagybirtokosok és nagypolgárok” szám szerint igen kis csoport, és a végeredményt nem módosítja rendkívüli mértékben, ha a zsidók aránya ebben a csoportban nem 50, hanem csak 40 százalék. A táblázat másik változó kategóriáját, a „középosztály” számát nem lehet nagyon megváltoztatni, mert a magyar zsidó lakosság 1930-as összlétszámát pontosan ismerjük (445 ezer fő), és ezt legfeljebb 35 ezer kitérttel bővíthetjük; ennek a létszámnak legfeljebb fele lehetett kereső (a táblázatban ezzel az adattal számoltam). Ha a 446 ezer fős összlétszámhoz hozzáadjuk a 35 ezer kikeresztelkedettet és ennek felét számítjuk keresőnek, majd ebből levonjuk azok számát, akiket az 1930-as népszámlálás más foglalkozási csoportokban tételesen kimutat, akkor az 1000–10 000 pengő közti jövedelmi kategó­riában kb. 90 ezer főt kapunk. Mielőtt valaki e táblázatot szentírásnak venné, fel kell hívjam a figyelmet, hogy nyilván szerkeszthető ennél jóval pontosabb kimutatás is. Azt azonban, hogy a statisztikusoknak semmi, de semmi nem állt volna a rendelkezésére, egy ilyen felületes megközelítés is cáfolja.

 

Zárszó

Összefoglalva: a magyar zsidóságnak különleges jelentősége volt Magyarország modernizálásában. Erre számos tényező predesztinálta. Nem meglepő ezért, hogy a modernizáció áldásaiból is jóval nagyobb arányban részesült, mint például a szlovák vagy a ruszin asszimilánsok. A XX. század rasszista politikusai embertelenül gondolkodtak, de nem voltak hülyék, amikor azt gondolták, hogy a zsidó vagyon újraosztásával komoly társadalompolitikai lehetőségek tárulnak fel. Ha e politikusok motivációival nem vagyunk tisztában, nem fogjuk érteni az okokat, amelyek az ő programjukat a társadalom jelentős részében annyira népszerűvé tették. És teszik lényegében ma is.

Abból pedig, hogy statisztikai kérdésekben tiszta vizet öntünk a pohárba, nem következik az, hogy ezzel az antiszemitáknak kedvezünk. Éppen fordítva van: még nagyobb nyomatékot adhatunk annak, hogy mindebből nem következhet semmiféle kirekesztés és vagyon-újraelosztás, mert különben ugyanígy lehetne eljárni minden, a többihez képest vagyonosabb társadalmi csoporttal.