Kávéházi szöglet: Kornél és Dezső (Megnyílt a Centrál)

K. Dezső és E. Kornél ültek a Gilde ablakában, söröztek, hallgattak, nézték a nőket. Akkor menjünk, mondta K. Dezső, eljött a pillanat. Én inkább maradnék, E. Kornél követte tekintetével a tűnő sörhabot, de, K. Dezső árnyékaként, nem tehetett mást, indult ő is.

Ugye, már jártak itt, az ajtóban elegáns beengedő ember, úgy hetven éve, mormolta K. Dezső, elegáns úr mosolygott, leültette őket egy FOGLALT asztalhoz. Nem is kértünk rezervét, meg nem is ez a törzsasztalom, elegáns úr mosolygott rezdületlen, és átadta a vendégeket a pincérkisasszonynak. Hah, gondolta E. Kornél, a kisasszonyt nézte, nem az étlapot.

K. Dezső utálta A. Endrét. Mi vagyunk Damiel és Cassiel a Berlin fölött az égből, szólt saját gondolatai közbe E. Kornél. Emlékszel, az Eötvös Klubban, Országos Béketanács, vagy mi, rendezvénye, álltunk az ajtóban, rendezők, beengedtünk mindenkit. K. Dezső, mint Damiel, emlékezett, a pénzt elsörözték a Kis Plzenyben, a maradékból vett egy ETA típusú piros porszívót. Még sokáig emlékeztek volna, ha le nem ül a szomszédban VárosVédő Pallasz Athén, ki sorban fogadott asztalánál szerkesztőket, riportereket, sőt egy szerkesztő riportert is. K. Dezső lelkesen jegyzetelt, a papír, akárha itatós, itta VárosVédő Pallasz Athén szavait, most mindent megtudhat, s véle az olvasó, a kávéház legújabb kori történetéről. Nem mintha nem tudott volna mindent. E. Kornél csóválta boldog, szomorú fejét. Azért ez nem szép, orvul, kihallgatni. Nem ki-, csak hallgatom, nézett rá K. Dezső. A kávéház nyilvános hely, mindenki mindent lát és hall. Főleg, ha az illető a szomszéd asztalnál ül és jelentőségteljes az orgánuma. Azzal összegyűrte jegyzeteit, kért fél kósert, két korsó sert, a rím kedvéért. Vannak emberek, akik egész életükben nem csinálnak semmit, csak a körmük és a hajuk nő. Mint a halottaknak. Mondta E. Kornél. Én is ilyen ember akarok lenni, élő halott. K. Dezső visszaült, indult volna hugyozni. Ezt felírom. Ebből vers lesz. Ám szeme megakadt a Takarítószer Raktár (helyesen: Takarítószer-raktár) és Private Room (Különszoba) feliraton, és elfelejtette a kezdősort. Különszoba! Az alagsorban! Hiszen mindenki az ablakba akar ülni, hogy látsszék!

Míg K. Dezső odalent dolgát végezte (megfigyelt, tapasztalt, fejben írt), E. Kornél kért két korsót és egy teát. Hogy tudják, milyen. Nézegették. Szalvéta, kókuszos sütemény, filter becsomagolva, citromnyomó (!) szerkentyű. Mindez olyan szép, hozzá se nyúltak. Akkor már kérjünk egy bialógot (kávéházi feketekávé a pesti argóban) is. A kávé kitűnő, mondta K. Dezső, és mi kell még egy kávéházban?

Most új a tulaj, szólt E. Kornél, áldassék a neve, le nem írom, ( ), a reklám helye, mondta K. Dezső. Eszébe jutott, hogy odalenn eszébe jutott K. Frigyes, elindult megkeresni, az asztalát. Centrál, Főpályaudvar. K. Frigyes (hét óra tíz perckor uzsonnázott!) asztalánál fekete rúzsos nő ült és mobiltelefonált. Egyedül ő volt szandolin (magában üldögélő vendég), de már biztos nem soká. Kettesével, hármasával, csoportosan, pedig mindenki egyedül volt. (Ezt nem írom le, gondolta K. Dezső.) Szerencsére senki sem írt.

Mondják, sok folyóiratnak törzsasztala van, már látták a Holmit, többen még csak készülődnek. Ide jön, állítólag, ismét, a Nyugat (a régi, az eredeti, az egyetlen), K. József már szervezi A Hét asztaltársaságát.

Hol lenne törzsasztalom, nézett körbe K. Dezső. Az Irányi-Cukor utca sarkában, hátat a falnak, írni és megdögleni? Vagy az (ért is) Egyetem utcai ablakban, hol tizenötös buszokra és gyönyörű jurátus lányokra van kilátás? Azzal K. Dezső visszatért E. Kornélhoz. A pisilde embertelen tisztasága, olvasta a kutyanyelven (jegyzetelésre alkalmas, cégjelzéses blokkpapír). Tehát E. Kornél is járt odalenn. Ne firkálj itt a papíromra, verset akarok írni. K. Dezső dühös volt, mert csak most látta, rossz helyre ült. A nemdohányzóba (Ahol az orchideák vannak, ott nem lehet dohányozni. Pincérkisasszony), ez hagyján. De nem látja az alkonyatot, a késő délutánt, vagy mit. K. Dezső ezt szerette a legjobban, irigyelte E. Kornélt, aki láthatná, mint gyúlnak a fények, ha megint nem a nőket nézné, továbbá a semmit.

Te, én el tudnék tölteni itt egy teljes napot, lelkendezett K. Dezső. És akkor nem halsz meg?, E. Kornél belekortyolt az utolsó, immár pohár, sörbe. Te teljesen hülye vagy, K. Dezsőt a karzaton is hallották, de, akkor is, előbb még megreggelizem, dupla Tej (hideg), Briós és/vagy Túrós táska, majd Eszpresszó Centrál, aztán írok délig, ebédre zónaétel, Fiakker gulyás (borjúpörkölt virslivel, tükörtojással borítva), délután megint egy kis munka, olvasás, este megjönnek a barátaim, vacsora Szárnyas falatkák (gombás Unicum-szósszal), duma, piálás éjfélig, reggelig.

Hát nem?! Szép az élet?! K. Dezső abbahagyta. E. Kornél most először ránézett. Egy. Nincsenek barátaid. Csak én. Kettő. Nem tudsz írni. Három. Nem bírod anyagilag. Négy. A legfontosabb. Hol fogsz ebéd után aludni picinyt, K. Dezső? Itt, a pamlagon? Megvan, mondta K. Dezső. Most mondtad ki. Azzal írni kezdett. Elkészülvén felolvasta művét E. Kornélnak. Az után-délután rímet meggondolnám. Egyébként nem... rossz, mondta E. Kornél. Végig ezt írtad, mi? Mikor a VárosVédő Pallasz Athént figyelted, akkor is. Mit adunk le a redakcióban? Mindjárt lapzárta. Késő van. Fizettek, kiléptek a késő délutánba. (Talán este van. Talán alkonyat. Egy bizonyos: későre jár. P. János) Egy sörre még van időnk. Bementek a Gildébe, onnan nézték a kávéházat. Hát itt van, megvan. S mikép te mondtad: jól van. Idézte K. Dezső A. Endrét, akit változatlanul, szívből, továbbra is, immár a Centrálban is, utált.

Sajó László