A Nápolytól északnyugatra fekvő Campi Flegrei (a részben görög eredetű olasz kifejezés jelentése lángoló mezők; magyarul Flegrei-mezők néven emlegetik) egyike a környék geológiai típusú izgalmakat kínáló turistacélpontjainak. Az itt található utóvulkáni látványosságok, a Solfatara kráter kénes kigőzölgései, a sárvulkánok, krátertavak, vulkáni kúpok, a fumarolák, a száraz szénsavas források (avagy mofetták) mind arról tanúskodnak, hogy valamennyi izzó anyag még van a mélyben. Azt pedig a legfrissebb kutatások tárták fel, hogy ez a magma egyre instabilabb, s ez arra utalhat, hogy a valaha igencsak aktív vulkáni vidék ismét forral valamit. Az eredményeket a Nature Communicationsben karácsony előtt publikáló vulkanológusok (Giovanni Chiodini és társai) a jelekből úgy ítélik, hogy a magma akár elérheti a felszínt is, ami egyet jelent egy még bizonytalan méretű kitöréssel.
Ébred a mély
Először is a felszín jelentős deformáción esett át; az utóbbi bő évtizedben mért 40 centiméteres emelkedés nem látszik túl jelentősnek (a 80-as években mértek már itt 2 méteres szintemelkedést is), ám a mozgás időben gyorsuló. A mélyben egyre nő a hőmérséklet, s ehhez járul a magmában csökkenő – lassan a kritikus gáztalanodási értéket is elérő – nyomás. Ha pedig megindul a vulkanikus gázok kiszabadulása, az szinte megállíthatatlan lesz, hiszen a felszín alatt felfelé áramló buborékok csökkentik a lent izzó magmára nehezedő nyomást, s emiatt újabb és újabb gáztömegek szabadulnak fel. Ezeket máris mérni tudják a solfatarák és mofetták mélyről feltörő anyagában – nagy kérdés azonban, hogy Campi Flegrei alatti hidrotermális hálózat és a lassan felfelé törekvő izzó magma kölcsönhatása mikor vezet robbanáshoz. Annyi biztos, hogy a felfelé törő forró gázok sokban hozzájárulhatnak a kritikus mértékű instabilitáshoz, de a kutatók még becsléssel sem tudnak szolgálni arról, hogy mikor törhet ki a tűzhányó.
A Campi Flegrei szunnyadó óriásvulkán, úgynevezett kaldera (a spanyol szó üstöt jelent) – azaz egy korábbi gigantikus, a magmakamra részleges kiürülése után bekövetkező beomlás nyomán visszamaradt katlanszerű képződmény. A mérete nehezen meghatározható, hiszen a geológiai közelmúltban több hatalmas kitörés is történt itt, s mindegyik formálta a tájat, újabb és újabb üstszerű horpadásokat hagyva maga után. A legkonzervatívabb becslés szerint az átmérője úgy 18 kilométer lehet, s jelentős részben a tenger, a Pozzuoli-öböl alatt fekszik.
A Campi Flegrei kialakulása még a pleisztocénban, legalább 200 ezer vagy akár 300 ezer évvel ezelőtt zajlott, és feltételezhető, hogy ezt követően több nagy kitörést is produkált. A legdrámaibb a körülbelül 39 ezer évvel ezelőtt lezajló campaniai ignimbritkitörés lehetett. Ekkor szerény számítás szerint is vagy 500 köbkilométernyi – vulkáni gázok által felfújt, fluidizált – izzó anyag (melynek szilárd része 150-200 köbkilométernyi volt) áradt szét a környéken hatalmas piroklasztárak formájában, a levegőbe került apróbb törmelékből pedig még Grönlandra is jutott – alaposan beteríthette tehát az egész kontinenst. Ez a vulkáni explozivitási index szerint 7-es erősségű, azaz szuperkolosszális szintű kitörés a legnagyobb, ami az utóbbi 200 ezer évben Európában és a környékén megesett; óriási szerencsénk, hogy a történelmi időkben megúsztunk egy ilyen méretű katasztrófát, hiszen szörnyű hatással bírt volna az európai civilizációra, akár teljesen el is pusztíthatta volna azt. Jellemző, hogy a kutatók szerint ez a kataklizma és vélelmezhető klimatikus hatásai roppantották meg az Európát addig uraló, oldalági rokonaink által létrehozott Neander-völgyi populációt. A kihalás szélére sodródott Homo neanderthalensiseket gyorsan fel is váltották a kontinensen közvetlen elődeink, az Afrika felől érkező H. sapiensek.
Forr a katlan, olthatatlan
Az efféle hatalmas kitörések klímaformáló szerepe nehezen túlbecsülhető, hiszen gigantikus mennyiségű kén-dioxidot juttatnak a felsőbb légkörbe, ami ott oxidálódik, reakcióra lép a vízzel, s az így képződő kénsavcseppek pedig visszaverik a napfényt, miáltal hosszabb-rövidebb ideig tartó vulkanikus telet okoznak. A lehűlés kiterjedése függ a kitörés helyétől is: az Egyenlítőhöz közelebbi tűzhányók globális klímahatása jelentősebbnek tűnik, de ez kevéssé vigasztalhatja a „csupán” regionális hatásokat elszenvedőket. Adott esetben ugyanis egy ilyen kitörés újabb eljegesedési folyamatot indukálhat – mint a gyanú szerint 39 évezreddel ezelőtt is történt.
Viszont 12 ezer éve egy újabb hatalmas kitörés sárga vulkáni törmelékkel borította be a környéket, s arra épült később Nápoly. Ez a működés csak 5-ös erősségű lehetett, de ilyet sem tapasztalt Európa a modern történelmi időkben – mondjuk, a Vezúv Pompejit és környékét letaroló 79-es, pliniusi méretű kitörése óta. (A legutóbbi szuperkolosszális kitörésre a közvetlen geológiai környezetünkben i. e. 1620-ban került sor, ekkor a Szantorini, avagy Théra vulkán pusztította el a minószi kultúrát, de a becslések szerint az ereje jóval alatta maradt a nagy campaniai kitörésnek.) A Campi Flegrei területén a legutóbbi jelentős kataklizma 1538 kora őszén zajlott, amikor a nyolc napig tartó látványos vulkáni tűzijáték után kialakult a Monte Nuovo (a nagy vulkánokhoz, így a közeli Vezúvhoz képest szinte miniatűr) vulkáni csúcsa, mely szintén kedvelt turistacélpont és borvidék. Az efféle kalderák jellegzetessége, hogy bizonyos, viszonylag hosszabb ciklusok szerint nagyobb, kissé bombasztikus megfogalmazás szerint „szupervulkáni” kitöréseket produkálnak, de két ilyen paroxizmus között csak kisebb aktivitást mutatnak, esetleg utóvulkáni attrakciókkal szórakoztatják a kíváncsi látogatókat. Az ilyen kalderák közül kétségtelenül a Campi Flegrei fekszik a legkritikusabb övezetben, hiszen félmillió ember él csak a közvetlen környékén. Ha ehhez még hozzávesszük a Vezúv vészes közelségét is, megállapíthatjuk, hogy Nápoly s a többmilliós agglomeráció két tűz közé került.
A Campi Flegreit megfigyelő, római központú Olasz Nemzeti Geofizikai Intézet indítványára a kormányzat az eddigi zöldről sárgára állította át a vulkán jelentette veszély szintjét (efölött van még a narancs, majd a vörös szint). Mivel a kitörés időpontjára vonatkozó becslés nem áll rendelkezésre, így nem tehetnek mást, mint hogy aktívan figyelik a vulkanikus zónát. Leginkább a fokozódó gáztalanodási folyamatot és a magma ezzel összefüggő dekompresszióját, a felszín emelkedését és a magma mozgását jelző kisebb földrengéseket, a fokozódó szeizmikus tevékenységet vizsgálják.
A Campi Flegrei nem az egyetlen kolosszális kitörésekre képes vulkáni zóna Európában, de alighanem a legnagyobb. Már egy közepes nagyságú kitörés is komolyan befolyásolná az életet itt, Európa közepén – gondoljunk csak arra, miként zavarta meg a légi közlekedést Nyugat-Európában egy izlandi vulkán, az Eyjafjallajökull működése még 2010-ben! Egy nagyobb, pláne katasztrofális kitörés esetén Magyarország is szó szerint közel lehet a tűzhöz – a közvetett hatások alól biztosan nem tudnánk kibújni. Adja az ég, hogy a következő pár tízezer évben ne kerüljön sor rá!
| A tektonikus háttér A mediterrán térség földtani, tektonikai helyzetét az Afrikai- és az Eurázsiai-kőzetlemez közeledése határozza meg. Közöttük azonban számos kisebb kőzetlemez is található, s ezek mozgása az elmúlt 20-30 millió évben alábukási öveket, felgyűrt hegyláncokat és kinyíló medencéket hozott létre a Földközi-tenger tágabb környezetében – ilyen hatások formálták a Kárpát-medence mai képét is. A Tirrén-tenger aljzatában speciel az utóbbi pár millió évben tágulásos folyamatok zajlanak, s az Appenninek mentén is széthúzásos erők hatnak. A vulkanológusok szerint ez az ún. extenziós feszültségtér okoz földrengéseket az Appenninek vidékén, míg azok nyugati előterében a vulkáni működést segíti elő, de állítják azt is, hogy a múlt évben is kipattant erős földrengések nem hatnak közvetlenül a vulkanizmusra. |
