Lovarda: Nyergelj, fordulj!

A tavasz közeledtére való tekintettel szeretnénk felhívni kedves olvasóink figyelmét egy korábban méltatlanul háttérbe szorult, manapság viszont ismét felfutófélben lévő sportágra, amely a közhiedelemmel ellentétben - legalábbis amatőr szinten - nem csupán a felső tízezer kiváltsága. A lovardákban friss a levegő, rengeteg nádszálkarcsú fiatal lány és sportos fiú szaladgál, de az extráktól eltekintve is fantasztikus élmény, amikor hatszáz kiló élősúly meglódul az ember feneke alatt, főleg ha úgy és arra, ahogyan azt magunk is elképzeltük. Van egy jó hírünk: a dolog tanulható.

Aki életében először indul lovagolni, ne számítson egy cigarettagyár reklámfilmjébe illő kalandokra: több mint valószínű, hogy egy poros karámban fog körbe-körbe zötykölődni egy vén, unatkozó csataló hátán, miközben a folyamatosan magyarázó oktató lehetetlen dolgokat kér tőle, és mellesleg arra is rájöhet, micsoda luxus a kerék. Ezt a tortúrát futószárazásnak hívják, és arra szolgál, hogy a delikvens elsajátítsa a megfelelő tartást és a mozdulatokat, amelyek a ló irányításához szükségesek. Öt-tíz alkalom futószárazás után jöhet az osztálylovaglás, amely még mindig a karámban zajlik, de végre tényleg mi irányítjuk a lovat: libasorban körbe-körbe nyargalászva elsősorban az irányítás és a sebességváltás mikéntjét kell elsajátítanunk.

A ló alapvetően három sebességfokozatban működik:

a lépés, az ügetés és a vágta

során a lábait is más sorrendben rakosgatja, a lovas feladata azoknak a jelzéseknek (szaknyelven: segítségeknek, például szár-, sarok- vagy pálcasegítség) az elsajátítása, amelyek a lovat irány- vagy sebességváltásra késztetik. Bizonyos lovak felfelé, mások lefelé váltanak nehezebben; a kezdő lovasnak jobb, ha lusta példányt fog ki, mert az legfeljebb lefekszik a placcon, míg az ellenkezője jóval veszélyesebb lehet: velem egyszer egy loviról selejtezett idegbeteg telivér paripa vágtában közelítette meg az istállóját, az alacsony szemöldökfa előtt néhány méterrel lólengéssel katapultálva hagytam el a pilótaülést. Ha viszont az oktató megítélése szerint ló és lovasa már érti egymást, és nem veszélyeztetik a saját és a többiek testi épségét, jöhet a tereplovaglás, a tulajdonképpeni cél, amiért elviseltük ezt a sok megaláztatást.

Ami az öltözködést illeti,

a proletárdiktatúra negyven éve sem volt elég ahhoz, hogy a frottírzokniba gyűrt mackónadrág és a saválló talpú bakancs szalonképessé váljon a lovardákban. Egy-két alkalommal még elnézik nekünk az efféle bunkóságot, de előbb-utóbb magunktól is rájövünk, hogy a lovasnak "ki kell néznie valahogy" a lovon, vagyis legalább egy lovaglónadrágot, egy lovaglócsizmát vagy tépőzáras bőr lábszárvédőt és egy lovaglópálcát illik beruházni. Ennél sokkal többre a tereplovagláshoz sem lesz szükségünk. A dolog anyagi oldala akkor válik ijesztővé, ha saját ló vásárlását határozzuk el.

Állítólag nagyon könnyű átlépni azt a bűvös határt, ahonnan már nincs visszaút: a ló és a lószerszám ára félmillió forinttól a csillagos égig terjedhet, a bértartás havi költsége húszezer forint körüli, nem számítva azt a rengeteg időt, amelyet együtt kell töltenünk kedvencünkkel. A bérlovardákban - kivéve a német turisták lerablására specializálódott Balaton környéki műintézményeket, amelyek rossz nyelvek szerint nem csekély devizabevételhez juttatják a közeli kórházak traumatológiai osztályait is - az oktatás deklaráltan nem nyereséges vállalkozás: inkább beetetésről, piacépítésről van szó; a cél, hogy minél többen bekattanjanak, és saját lovat vásárolva a díjugratás vagy a díjlovaglás mezőnyében gyarapítsák a hazai lósport tömegbázisát. Van olyan lovarda, ahol a húszperces futószárazás átlagosan 400, a negyvenöt perces osztálylovaglás 800, egy óra tereplovaglás pedig 1000 forintba kerül, más helyeken egységesen 800-1000 forint a tarifa, függetlenül attól, hogy milyen szolgáltatást veszünk igénybe.

A lovarda kiválasztásánál

az a leghelyesebb, ha gyakran lovagló ismerőseinktől kapott címekre támaszkodunk: a jobb lovas helyek többsége amatőr vagy félprofi alapon működik, és nem hirdeti magát. Évről évre új lovardák nyílnak és régiek zárnak be - először Gödöllőre akartam menni, de érdeklődő elektronikus levelemre szűkszavú válasz érkezett: "Lovászok a kocsmában, lovak a virsliben." Végül az Állatorvos-tudományi Egyetem "Dóra Major" Lovasklubjában ültem ismét nyeregbe három év után - én roppant büszke voltam, és azt hiszem, a tizenéves műlovarnőkből álló törzsközönség is jól szórakozott, az oktató viszont tapintatosan csak annyit jegyzett meg, hogy ezt még gyakorolni kellene.

Mausz Ilona a Narancs olvasóitól sem sajnálta tanácsait: lovaglásra ne vigyünk farmert és edzőcipőt - a nadrág legyen testhezálló és puha, különben csúnyán feltörik az ülepünk, a cipőn pedig okvetlenül legyen sarok, a sarkatlan cipő ugyanis esésnél a kengyelbe akadva balesetet okozhat. Az időpont egyeztetésére általában elég egy telefon, Ilona heti három, de minimum egy alkalmat tart kívánatosnak a kezdőknél. Ha kijöttünk a gyakorlatból, ne érezzük kínosnak, ha újra futószárazást vagy osztálylovaglást írnak elő, a terep ugyanis csak a túlélési reflexeket fejleszti, a helyes tartást nem nagyon. Hat-évestől nyugdíjasig bárki megtanulhat lovagolni, nincsenek reménytelen esetek, a tehetséget pótolhatja a kitartás és a szorgalom. A fizető vendégnek nem kötelező, de az íratlan szabályok szerint illik részt venni a lovak felszerszámozásában és lecsutakolásában is. Bármilyen szándékkal kezdtünk is a lovaglásba, jó, ha tudjuk, hogy a bérlovasok alapvetően két kategóriába oszthatók: van, akit kielégít, ha végül kijut terepre, és hátralévő napjait boldog, hétvégi örömlovasként tengeti, a lelkesedős típus viszont előbb-utóbb saját lovat vesz, és valamelyik versenysportot választja.

- bodoky -

(közreműködött: Krajcsovics Balázs)