Magyarok az ezredfordulón: Hozott anyagból

szerző
Szalai Tamás
publikálva
2000/2. (01. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Nemcsak a korona átszállítása, Nemeskürty tanár úr zászlói, de az egész Magyar Millennium elnevezésű, 366 napig tartó parádé apropója, hogy a krisztusi éra új ezer évének első napján, vagyis 1000. december 25-én keresztény uralkodóvá koronázták Istvánt, a magyarok akkor már három éve uralkodó fejedelmét. Mindez történelmi távlatból fontos epizódnak tűnik, mint ahogy az is, de a kortársak mindennapi életére semmilyen hatással nem volt. Az évszázados hagyományok annál inkább.

Nemcsak a korona átszállítása, Nemeskürty tanár úr zászlói, de az egész Magyar Millennium elnevezésű, 366 napig tartó parádé apropója, hogy a krisztusi éra új ezer évének első napján, vagyis 1000. december 25-én keresztény uralkodóvá koronázták Istvánt, a magyarok akkor már három éve uralkodó fejedelmét. Mindez történelmi távlatból fontos epizódnak tűnik, mint ahogy az is, de a kortársak mindennapi életére semmilyen hatással nem volt. Az évszázados hagyományok annál inkább.

Keletről érkező lovas fenegyerekeket nem 896-ban látott először, de nem is utoljára a már akkor is vénséges Európa. Meg-megismétlődő kellemetlenség volt ez az akkori nyugatiak számára, akik az érkezőket - a hérodotoszi archetípus nyomán - szkítáknak (vagyis szittyáknak) nevezték. Viszont sem a magyarok előtt, sem a magyarok után nem akadtak olyan "szkíták", akik középkori értelemben vett államot alapítottak volna, méghozzá nyelvük teljes és szokásaik részleges fenntartásával. Ilyen nomád népet azóta sem látott a világ. Igaz, akkor sem, mert a látszattal és a közhiedelemmel ellentétben a magyar soha nem volt nomád nép. Csak egy kicsit.

A honfoglalás előtt

A magyarok már a délorosz sztyeppén kialakították azt az életmódot, amivel még a Kárpát-medencében is próbálkoztak. Dzsajháni azt írta a még honfoglalás előtt álló magyarokról, hogy "a telet mindig a vízparton töltik, sok szántóföldjük van, és nyáron állataikkal a friss legelőt követik". A vízparti telelés a halászat miatt volt roppant praktikus, a pásztorkodás meg az élelemszerzés legkevésbé fárasztó módja, és a remek délorosz szántóföldet is nagy hiba lett volna nem bevetni gabonával. Persze a földműveléshez béke is kellett - aki vet, annak biztosnak kell lennie abban, hogy ő fog aratni. Ezt a békét 630-tól a kazár kaganátus biztosította. A részleges letelepültség bizonyítéka, hogy nyelvünkben a ház, az ajtó, a küszöb, a fal, a tető finnugor eredetű szó. Igaz, az a ház kissé furácska lehetett: az ablak, a kemence, a kémény ugyanis már szláv jövevényszó, ami arra utal, hogy ezekkel az alapvető tartozékokkal csupán a Kárpát-medencében ismerkedtünk meg.

630-tól egészen 893-ig nincs jelentős népmozgás a délorosz sztyeppén. Kilencgenerációnyi idő állt rendelkezésre, hogy az ott élő - többnyire finnugor - törzsek tagjainak nyelve egységesüljön, közös származástudata és politikai egysége ("hét magyar törzs szövetsége") alakuljon ki. ´k lettek - az egyik törzsről elnevezve - a magyarok. Ez már nemzet. Barbár nemzet, de nemzet. Politikai közösségüket pedig nevezhetnénk akár (barbár) államnak is, ha kedvelnénk az anakronizmusokat.

Aztán közbeszólt a világpolitika. Az iráni Szamanida Birodalom új uralkodója megkergette az úzokat, akik viszont a besenyőkön vettek elégtételt. A besenyők elvesztett jószágaikat a magyarokéiból gondolták pótolni, s realista őseink a "szégyen a futás, de hasznos" túlélési technikáját alkalmazva, beszaladtak a Kárpát-medencébe. E népvándorlás kori, keletről nyugatra dőlő dominósor utolsó eleme később "magyar honfoglalás" néven vált emlékezetessé.

Sas József-modorú kabarék visszatérő, tréfásnak szánt kérdése, hogy Árpád fejedelem miért nem vonult nyugatabbra. Talán azért, mert nyugat felé a Kárpát-medence volt az utolsó hely, ahol a bevált, félig letelepült, félig nomád magyar életmód folytatható volt. S a köznép folytatta is, amíg csak tehette. (Írott forrásaink még a 12. századból is szólnak nyaranta sátrazó magyarokról.) Az pedig, hogy a nyugati írástudók csupán a kalandozó harcos elittel találkoztak, legyen az ő bajuk.

Nálatok laknak-e állatok?

A magyar törzsek komplett állatsereglettel érkeztek a Kárpát-medencébe. Ló, marha, juh, sertés, kutya, baromfi, mind jött velük. Így hamar otthonosan érezték magukat, kiváltképp az Alföldön. Ehhez az is hozzájárult, hogy a hon képe akkoriban kissé másképp nézett ki, mint ma, s ezen nem a méretbeli különbséget kell értenünk. Hegyeinket sűrű és áthatolhatatlan erdők borították, míg alföldi területeink hatalmas árterei az év nagy részében víz alatt voltak. Lehetett földet művelni, állatokat tenyészteni, halat fogni, télen házban, nyáron sátorban lakni, úgy, ahogyan a délorosz sztyeppén megszokta a jónép.

Akkoriban még medvével, bölénnyel, hiúzzal találkoztak a korabeli bóklászók, nem beszélve mindenféle szarvasokról, beleértve a jávorszarvast is. Az elit bizonyára szívesen vadászott (az elit mindig szívesen vadászik), de vadhúson élő eleinkről szóló saját legendáriumunkra rácáfol a régészet. A háztartási hulladékban elenyésző a vadállatcsont aránya a háziállatokéhoz és a halszálkához képest. Ez viszont nem vetett gátat a mókának, kacagásnak. A szőlészet a római kortól folyamatos volt errefelé, s a magyarok is szakértőként érkezhettek, hiszen a szőlőműveléssel kapcsolatos szavaink egy része honfoglalás előtti. Arra pedig, hogy a 11. századi Magyarországon sem volt hiány alkoholiákus emberekben, példa Szent László egyik törvénye, amely megtiltja a papoknak a részegeskedést.

A hétköznapi asztalra gabonából sütött kenyér, gabonakása, háziállatok húsa (beleértve a lóét is), hal, tej, méz került, meg kétféle szeszes ital (a boron kívül sör is). Feleségből viszont csak egy jutott, mivel őseink a közhiedelemmel ellentétben soha nem éltek többnejűségben. Ezt bizonyítják István törvényei, amelyekben nyoma sincs a többnejűség retorziójának, és ebből az a logikus következtetés vonható le, hogy a probléma nálunk - ellentétben a kor nyugat-európai államaival - nem létezett. Később, László és Kálmán törvényeiben már szóban forog a bi- és poligámia, ennek oka azonban minden bizonnyal a német betelepülések okozta sajnálatos lazulás.

Szalai Tamás

szerző
Szalai Tamás
publikálva
2000/2. (01. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...