Nagyvárosi természetbúvár: Fecske

szerző
Winkler Róbert
publikálva
2001/25. (06. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

a barlangokban és bokrok alatt alvást, és el nem kezd házakat, istállókat építeni.

Az önszántukból városba költözött állatok többsége Afecske (legalábbis az emberközelben élő füstifecske) sziklapárkányok alá fészkelt a vadonban, és felesleges részletezni, mennyire kevés a fészkelésre alkalmas, áthajló sziklapárkány, ami a füstifecske számára biztosítaná, hogy fiókái tátogó szájába ne essen be az eső. Ennél is lényegesebb, hogy az embermentes bolygón élő fecskéket háborítatlanul tizedelte a ragadozó kabasólyom. A sólyom fél az embertől, így a tudomány jelen állása szerint a fecskék igazi elterjedésének időszaka az ember letelepedett életmódra való átállásával esik egybe. Az ember soha nem irtotta a fecskét, mert jótéteményei még igen alacsony iskolai végzettség mellett is nyilvánvalóak: a legidegesítőbb élőlényekkel táplálkozik - tízből nyolc esetben legyet fog, a maradék mindenféle más, még darázs is lehet.

Fészkét szalmából és sárból építi

egy kis nyálas rásegítéssel. Mind szalma, mind sár tekintetében bőséges ellátmány kínálkozik az istállók közelében. A füstifecske az angolok barn swallow-nak is hívják, választott élettere, a pajta után. Az istálló nemcsak a táplálkozás miatt jó neki, hanem mert általában nyitva az ajtaja, vagy állandóan van valami nyílás, amin ki-be repülhet, mert a füstifecske nagyon szeret épületekben fészkelni. A molnárfecske viszont inkább kívülre építkezik, és a fészke is közelebb van egy teljes gömbhöz, a füstifecske inkább csak egy fagyiskanálszerűséget tapaszt a vinklibe.

Mindkét faj erősen karmesterszerű, nemcsak a mellső végtagjaikkal végzett ideges csapkodás, de ruházatuk színe miatt is. Jelentős különbség, bár inkább csak távcsővel látszik, hogy a füstifecske begye barnásvörös, a molnárfecske fenekén (tehát nem a farktollán, hanem a háta alján) fehéres folt látható. A molnárfecske kisebb termetű, de oly ritkán állnak szorosan egymás mellé, hogy ez utóbbi információ inkább csak a preparátorok számára nyújt támpontot (a sarlósfecske rendszertanilag nem fecskeféle, hanem a kolibrik rokona). A két faj csak látszólag jelent egymásnak konkurenciát, valójában felosztották egymás közt a piacot: a molnárfecske lényegesen nagyobb magasságban vadászik. Faji villongások leginkább száraz tavaszokon lehetnek, amikor nehéz sarat szerezni az építkezéshez. Ilyenkor a füstifecskék igyekeznek elfoglalni a molnárfecskék elhagyott fészkeit.

Mennek Afrikába, mondjuk, de arról szemérmesen hallgatunk, hogy nem érik be a Szuezi-csatorna túlsó partjával vagy valami észak-tunéziai sumákolással:

a legtöbben Kongóba,

jelentős részük pedig egészen Dél-Afrikáig repül. Dél-Afrika gyönyörű, gazdag ország, mellette szól, hogy pont fordítva van tél, mint nálunk, viszont ugyanaz az időzóna, tehát nem kell az órát átállítani. Az út azonban még egy ilyen kiváló repülőnek is kegyetlenül hosszú. A madarászok számításai szerint egy oda-vissza úton a fecskék fele elpusztul. Egyeseket a forgószelek, másokat a jégeső öl meg.

A fecske március végén, április elején érkezik Magyarországra, amit a róla (a fecskéről) elnevezett vérehulló fecskefű virágzása jelez. Mivel az év felét nálunk, a másik felét Afrikában tölti, adódik a kérdés: nem határtalan sovinizmusunk mondatja-e velünk, hogy "hazajön", mikor valójában két állandó lakhely közt ingázik, pont úgy, ahogy például én is szeretnék, mindig a nyárban? De a magyar nép értékítélete, ahogy minden parlamenti választásnál bebizonyosodik, bölcs és megalapozott: a fecske valóban csak bekkelni jár délre, és igazából minket szeret. Nálunk zajlik a párválasztás és a fecskehímek versengése a hölgyek kegyeiért, itt megy a fecskeszex, a fészekrakás és a gyermeknevelés.

A fecskéknél hölgyválasz van

Nem az számít, ki kit nyom le egyujjas szkanderban, hanem hogy kié a leghosszabb farkszéli toll, tehát kinek van nagyobb farokvillája, ki kelti a legmeggyőzőbb karmester-benyomást. Ez a szelekció jóval kevésbé perverz, mint például a páváké, ahol ugyancsak a legnagyobb farktollú srác szaporodhat, csak a páváknál a nagy farok szívás, mert a nagy farkúakat kapja el a legkönnyebben a macska. Az életben maradt ménkű nagy farktollú pávakakas tehát hétpróbás gazember lehet, ha még ekkora lépéshátránnyal is életben maradt.

Ezzel szemben a nagy farkvillájú fecske ideális apuka, nagyon jó repülő, tehát valószínűleg sok léggyel bír majd a családi kasszához járulni. A villás farkat a Tomcat óta a repülőgép-tervezők is lelkesen alkalmazzák, mint a kis magasságban jó manőverezőképességet biztosító konstrukciót. Ilyen az F-15-ös, az F-17-es lopakodó, az F-22-es és persze a MiG-29-es, de még a jövendő orosz csodagép, a Berkut is, igaz, a berkut oroszul egy nem villás farkú madarat, sast jelent. A fecske az ő tökéletes aerodinamikájával csodákat művel. Az ember hajlamos en bloc nézni a fecskéket, ahogy összevissza röpdösnek, pedig fecskenézéskor is érdemesebb egyetlen példányra koncentrálni. Különös tekintettel a hirtelen irányváltoztatásokra: a fecske a föld felett néhány centiméterrel száguldozik, és egy-egy akadály előtt csak az utolsó pillanatban rántja maga felé a botkormányt. Ilyesfajta terepkövető automatika van a (villátlan farkú) Tornado vadászgépekben, de az ennyire meredek trükköket nem tud.

Régen azt gondolták, egyáltalán nem tud a földön járni, anyám például mindig enyhe rosszallással énekelte az "Erre szaladt, fészkel a fecske" című dalt, mert egyrészt sose látta szaladni, másrészt mi az, hogy valaki nekifutásból fészkel. És csak valami bonyolult gondolati zökkenés révén jött rá évtizedek múlva, hogy a dalocska valójában: "Eresz alatt fészkel a fecske." Tehát ha szaladni nem is tud, azért elbotorkál, de a földön járva szemlátomást eléggé stresszben van. Van, hogy egy sáros kerékbarázdában üldögélve gyülekeznek, de fészekrakáskor is kénytelen a földön sarat szerezni.

A hosszú farkvillájú légi ördögök tehát hordják a legyet öt-hat fiókájuknak, és a költés érdemi részét végző anyukának. A tojásokból két hét alatt lesz fióka, a fiókák pedig három-négy hét alatt tanulnak meg önállóan élni. Ilyenkor gyorsan el is hagyják a fészket, mert a nőstény tojna már nagyon - van, hogy egy évben a fecskék háromszor is költenek, a többség persze csak egyszer-kétszer. A gyerekeket inkább a szerencsétlen nőstény táplálja. Az ornitológusok számtalan fecskehímet kaptak már lazsáláson: a villás farok adta nagyszerű aerodinamikai lehetőséget inkább saját begyük töltögetésére használják. A fészket ellenben a hímek is elszántan védik, eleinte csak tátott csőrrel fenyegetik a támadót, és ha ez sem segít, nem riadnak vissza az erőszaktól. A védekezésre szükség is van. Azoknak a hímeknek ugyanis, akik önhibájukon kívül agglegények maradtak, egyetlen esélyük van a családalapításra: ha egy szerencsétlen baleset folytán elhaláloznak a fiókák és az apjuk. Erre természetes halállal nagyon kicsi az esély, a vadabb fickók ezért a cselekvés mezejére lépnek. Egy megfigyelő látott már olyat, hogy a leples bitang egyesével fogta a fiókákat, és biztos távolságban a fészektől, elejtette őket.

´sszel nagy tömegekben gyülekeznek, de fákon szinte soha: a lombos ágak megnehezítik a fel- és leszállást. Ha tehát fára ülnek, inkább az elszáradt ágakat választják, az emberiség a telefon- és villanyvezetékeket is mintha direkt nekik találta volna ki. A párhuzamosan futó légi madzagokon szépen összegyűlnek, akár 4000 fecske is elüldögel egy rakáson. Reggelente a kedvenc kábelükön randiznak, és élvezik, hogy végre senkit nem kell már etetniük, csak saját magukat, fiókai részről pedig izgalommal várják életük első nagy kalandját. Így múlnak a napok, míg egy reggel már üres a drót: elindultak a hatezer kilométeres túrára. Van, hogy egyes patrióta egyedek meggondolják magukat, és maradnak október végéig, egyesek az első fagyokig is kitartanak.

A brit fecskék Franciaország felé indulnak, ott kanyarodnak délnek, és Gibraltáron át kelnek át Afrikába. A mieink az Adria partvidékén vonulnak végig, és a Boszporuszon váltanak kontinenst.

Az alacsonyan vándorló verébfélékkel ellentétben a fecskék

akár ezerméteres

magasságban is utazhatnak. Menet közben bogarásznak, isznak, súrolva a víztükröt. Repülve alszanak, míg oda nem érnek, turbulenciákon, szélnyírásokon, zivatarokon és vad viharokon át. Aztán ahogy beköszönt a plusz tizenöt fokos zimankót hozó dél-afrikai tél, amikor még simán találnának ennivalót, mégis indulnak vissza, hozzánk. A jó ég tudja, mit esznek rajtunk.

Winkler Róbert

szerző
Winkler Róbert
publikálva
2001/25. (06. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...