Bán Zoltán András

„Tisztaság és értelem”

Ami Lukács György műveiből számomra megmarad
szerző
Bán Zoltán András
publikálva
2018/24. (06. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Most, amikor megszűnik a Lukács Archívum, vagy ha nem, akkor olyannyira átalakul, hogy elveszti archívum jellegét, akaratlanul is az a képzet keletkezik sokak fejében… De kikében is? Ezt nem tudom pontosan, de az elgondolásuk lényegét tisztán hallom: ez a Lukács kőkemény komcsi volt; jó, rendben, művelt meg okos is talán, de végeredményben nem egyéb, mint amolyan magasabb rendű Biszku Béla. Minek ennek archívum?

Tagadhatatlan, hogy e vélekedésnek lehet némi értelmes alapja, ha például felidézzük Lukács 1967-es, riasztó és ostoba mondatát, hogy tudniillik: „Még a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus.” Ez már a hithű Lukács-tanítványoknak is húzós volt, nem is beszélve egy olyan régi (és erősen kiábrándult) kommunistának, mint a Gulagot megjárt író, Lengyel József, a bécsi, berlini és moszkvai emigrációban Lukács sorstársa, aki a halála után publikált naplójában feltette a költői kérdést: „De a legrosszabb szocializmus szocializmus-e?” És komolyan nehezményezi, hogy Lukács „nem mondta meg, hol a határ, amikor még szocializmusról lehet beszélni”. Talán megfordulhatott a fejében, hogy milyen jó szimattal ellenezte (egyébként sikertelenül) még 1918 decemberében, hogy utasítsák el Lukács jelentkezését a Magyarországi Kommunisták Pártjába.

De ez csak az egyik, a pártfegyelembe részben belepistult Lukács volt, aki egyébként akkor még bízott a rendszer „demokratizálódásában”. A másik a sátáni logikájú, antikommunista elemző, aki 1918 októberében írt, de csak decemberben megjelent, máig alapvető cikkében (A bolsevizmus mint erkölcsi probléma) vezette le, hogy miért nem szabad a bolsevizmust választani. Nem politikai vagy történetfilozófiai, hanem erkölcsi aggályok miatt: „A bolsevizmus azon a metafizikai föltevésen alapul, hogy a rosszból jó származhatik, hogy lehetséges, mint Razumihin mondja a Bűn és bűnhődésben, az igazsághoz keresztülhazudni magunkat. E sorok írója nem képes ezt a hitet osztani, és ezért feloldhatatlan erkölcsi dilemmát lát a bolsevik állásfoglalás gyökerében.” De aztán pár hét múlva belép a Magyarországi Kommunisták Pártjába, és 1919 áprilisában már ilyen címmel közöl cikket: A kommunizmus erkölcsi alapja. És konokul elkezdi magát keresztülhazudni az igazságig. Hogy aztán a halálos ágyán majd azt mondja kiváló tanítványának, Vajda Mihálynak: „Kénytelen vagyok belátni, hogy mégiscsak zsákutca, ami itt létrejött. Majd négyszáz év múlva újrakezdjük…” És egyik-másik (az előbbinél jóval kétesebb hitelű) anekdota szerint ezt dadogta oda Heller Ágnesnek: „Hogy én meghalok, az akcidentális kérdés, kedves Ági…” „És mi a szubsztanciális kérdés, Lukács elvtárs?” – jött csípőből a filozófushoz méltó kérdés. De Lukács erre már csak unottan legyintett.

 

Lukács elvtárs két élete

És ezzel már a két Lukácsnál, vagyis a nem marxista, fiatal esszéista, valamint az érett, a marxista gondolkodó és kritikus perdöntő különbségénél tartunk. A két pályaszakasz megítélése ugyanilyen radikálisan eltérő. Manapság szinte általánosan elfogadott vélekedés, hogy első korszakában Lukács nemzetközi mércével is igen jelentős és nagyrészt ma is sokféle szellemi örömmel búvárolható műveket hozott létre, míg az 1919-től 1971-ig tartó etapban alig találunk halhatatlan opust. E szakaszban a nagy (szinte egyetlen) kivétel minden bizonnyal az 1923-ban, Berlinben publikált Geschichte und Klassenbewusstsein (Történelem és osztálytudat) című tanulmánygyűjtemény. Lukács ekkoriban, azaz még Sztálin uralomra jutása előtt, nyilván úgy vélte, hogy lehetséges amolyan elhajló vagy legalábbis teljesen autonóm gondolkodás a nemzetközi munkásmozgalomban. Hamarosan elég keményen tudomására hozták, hogy nem, ilyesmi nem lehetséges (Lukács részben úgy védekezett, hogy a kötet írásakor még nem ismerte Lenin műveit – …istenem, Lenin és az ő művei, ahogy Szomory írná). Mélyen jellemző, hogy a kötet teljes anyaga – mely ismét roppant aktuális lett a 68-as diákmozgalmakban – magyarul csak 1971-ben jelenhetett meg, mert munkásmozgalmilag ekkor már némileg szalonképessé vált. Szinte bizonyos, hogy ezt a könyvet gyakran előveszik majd a következő évtizedekben is. Hogy kik, az persze már másik kérdés. Esztéták biztos nem. De a marxizmus elméletével foglalkozók kétségtelenül, ha mást nem, de ezt a líraian szép című esszét mindenképpen: Az eldologiasodás és a proletariátus tudata.

A többi marxista irat zöme silány és ma már ásatagnak hat (akit netán érdekel, meglelheti az Esztétikai írások 1930–1945 című 1982-es kötetben), nem is beszélve A társadalmi lét ontológiája című háromkötetes monstrumról, melyet a már nagybeteg filozófus voltaképpen meg sem tudott írni rendesen, és amelyet leghűségesebb tanítványai is így emlegettek a házibulikon: A társadalmi lét onkológiája.

A marxista korszak tanulmányaiban az egyik legidegesítőbb a folyamatos vagy-vagy kérdésfelvetés, már a címekben is: Elbeszélés vagy leírás; Kafka vagy Thomas Mann; Riport vagy ábrázolás. És még egy politikai esszé is idevág: Néptribun vagy bürokrata. Vagy-vagy, de ezt nem Kierkegaard írta, akiről viszont a fiatal Lukács írta egyik legszebb esszéjét.

Ámde a legrosszabb korszakában is írt pár igazán remek világirodalmi tanulmányt; ezek a főként klasszikusokról szóló esszék mai szemmel talán úgy olvashatók, mint egyfajta ismeretterjesztő irodalomtörténet részelemei. Magam is így olvastam őket, amikor 1967-ben, az Operaház balatonfüredi üdülőjében, azaz Stanci néni horgásztanyáján (Balassa Péter és Radnóti Sándor révén) megismerkedtem Lukács nevével és írásaival. És nyilván meg sem fordult a fejemben, hogy egykor majd könyvtáros leszek az akkor még nem is létező Lukács Archívumban… Mindenesetre amikor a kikötőben levő kis könyvesbolt, az ún. „gomba” kirakatában megpillantottam Lukács kétkötetes nagy művét (Az esztétikum sajátossága), azonnal eldöntöttem, hogy meg kell szereznem. Ez az akkoriban komolynak számító ár (200 Ft) ellenére is sikerült, bár kialkudott részletfizetéssel, de hát a boltos mindenbe belement, hiszen mennyi reménye volt, hogy egyáltalán eladja a polcon két éve porosodó könyvet a „digózó” magyar lányokkal, NDK-s csajokkal, továbbá a szemközti üdülőben (egykor Vaszary Kolos esztergomi érsek villájában) nyaraló szovjet katonákkal tömött sétányon? Vagyis a félőrült kissrác kapóra jött neki. De amikor Eörsi István fordításában nekirohantam az olvasásnak, gyorsan rá kellett döbbennem, hogy ehhez még nőni kell némileg.

Így aztán egy másik könyvhöz nyúltam, és ez voltaképpen megadta, amit kerestem. Az 1955-ben megjelent Német realisták című kötetet (olyan fordítókkal, mint Krassó Miklós!) ma is jó szívvel merném ajánlani az irodalom iránt mélyebben érdeklődő gimnazistáknak. Mert bár Lukács realizmuselméletét manapság csak kevesek vehetik komolyan, és nem­igen akad olyasvalaki, akit a legcsekélyebb mértékben is érdekel Johannes R. Becher (párt)költészete, de a könyvben ott ragyog pár maradandó esszé. Magam így ismertem meg Gottfried Keller (1819–1890) művészetét, akinek Zöld Henrik című regénye minden bizonnyal Goethe színvonalán áll, és novellái is frenetikusak. Vagy Joseph von Eichendorff: csöppet sem realista kisregényét (Egy mihaszna életéből) mulasztás lett volna kihagyni. E két alapkönyvemet Lukácsnak köszönhetem. Lukács képes volt elhitetni az emberrel, hogy a művészet valami pótolhatatlanul jelentős dolog, létkérdés úgyszólván. Volt némi pátosz száraz soraiban.

 

A nagy kontextus embere

A Történelem és osztálytudat befogadását látva világosan érzékelhető, hogy Lukács azon kevés magyar szellem egyike volt, akik mindig az európai szellemi világ középpontjában álltak. E téren csak Bartók említhető egy nívón vele. Alakjában talán még ma is ez az egyik nagy vonzerő: Lukács mindig valami hatalmas, bizonyos időszakokban (így a nácizmus és a bolsevizmus élet-halál harcának idején) világtörténelmi kontextusban élt és dolgozott. Ez érvényes már az összes fiatalkori tevékenységére is. Amikor 1904-ben Hevesi Sándor és Benedek Marcell társaságában megalapította a Thália Társaságot, és aztán az ő fordításában mutatták be 1906-ban Ibsen A vadkacsa című remekét, az is egyfajta nagyobb kontextus igézetében történt, menekülési kísérlet volt a magyar ugarról. (Hogy a modern dráma történetéről szóló szikrázóan mély könyvében csak szarkasztikus megvetéssel szólt a Bánk bán és Az ember tragédiája című alkotásokról, azt aligha kell külön említeni.) Adyról már 1908-ban megállapítja: „a Nap-éhes, Nyugat felé néző magyar ember érzései számára ő talált először szavakat”; hogy aztán jöjjön a későbbiek fényében szinte vészjóslóan ható mondat: „Ady a forradalom nélküli magyar forradalmárok poétája.”

Hogy az 1915-ben írt Die Theorie des Romans (A regény elmélete) az egyik legjelentősebb mű a szellemtörténeti irányzatban, az mindenki – azaz Max Dvořák, Georg Simmel, Max Weber és Thomas Mann – számára világos volt. (Páran még Magyarországon is olvasták, például Szerb Antal: „Lukács könyve a szellemtörténeti iskola rekordteljesítménye.”)

És mint irodalmi alak is folyvást a legjelentősebb szellemi összefüggések középpontjába került. Hely hiányában most hagyjuk a magyar regényeket, azaz Ritoók Emma, Lesznai Anna, Eörsi István, Nagy András és Sinkó Ervin műveit, amelyekben Lukács kulcsszereplő, és szintén csak megemlítem Jorge Semprún Az ájulás című kötetét. Mert a legfontosabb persze A varázshegy, melyben Leo Naphta figuráját egyértelműen Lukácsról (is) mintázta a szerző. Személyesen 1922. január 17-én találkoztak először, a bécsi Hotel Imperialban, Mannék szállásán. Katia Mann így emlékszik: „Azonnal belefogott az elméleti fejtegetésébe, szüntelenül beszélt, jó óra hosszat tartott ott előadást a szobánkban. A férjem szóhoz sem jutott; mindössze annyit tudott mondani: Igen, igen, nagyon érdekes.”

De azért már elkapta a későbbi Naphta alapvonásait: „találkozott egy csúnya kis zsidóval, egy szédületes teoretikussal és acélos logikájú valakivel, aki egyszerre képviselte számára az abszolutizmust, az anti-individualizmust, az ellenreformációt és a jezsuitizmust, el egészen a kommunista forradalomig és a leninizmusig, mindezt valami veszélyes, szellemdús kombinációban”.

Bár kamaszként természetesen nem értettem meg Lukács esztétikáját, a két kötet végkövetkeztetése akkor is világos volt. Lukács tézise szerint minden nagy műalkotásból Rilke híres versének zárósora szól a befogadóhoz: „Változtasd meg életed!” Legyen bármilyen siváran absztrakt teoretikus néha Lukács, e gondolat számára aligha a szemétkosár a legméltóbb tartózkodási hely. És akkor még egyszer Thomas Mann szavai az 1922-es találkozásról: „S bár utána a majdnem kísérte­ties elvontság benyomása maradt meg bennem, de a tisztaság és értelmi fennköltség érzése is.”

szerző
Bán Zoltán András
publikálva
2018/24. (06. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...