Ûrkutatás: Mars-remix

szerző
Bodoky Tamás
publikálva
1999/2. (01. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Másfél évvel a sikeres marsmobilmisszió után újabb két szondát indított útra a NASA a Mars felé: a Climate Orbiter a bolygó körül kering, míg a Polar Lander a déli pólusra ereszkedik majd le. Mindkét szonda fő feladata megtalálni a vizet, amely az űrfelvételek tanúsága szerint elsivatagosodott bolygón egykor hatalmas mennyiségben fordult elő, ma már azonban csak a pólusokat borító jégsapkákban látszik belőle valami. A leszállóegység kisautó helyett mikrofont visz magával, úgyhogy jövő ilyenkor már a marsi szél süvítését - esetleg a helyi népdalkincs gyöngyszemeit - is hallgathatjuk az acidpartikon.

Másfél évvel a sikeres marsmobilmisszió után újabb két szondát indított útra a NASA a Mars felé: a Climate Orbiter a bolygó körül kering, míg a Polar Lander a déli pólusra ereszkedik majd le. Mindkét szonda fő feladata megtalálni a vizet, amely az űrfelvételek tanúsága szerint elsivatagosodott bolygón egykor hatalmas mennyiségben fordult elő, ma már azonban csak a pólusokat borító jégsapkákban látszik belőle valami. A leszállóegység kisautó helyett mikrofont visz magával, úgyhogy jövő ilyenkor már a marsi szél süvítését - esetleg a helyi népdalkincs gyöngyszemeit - is hallgathatjuk az acidpartikon.

AMars-remixből sajnos lehet, hogy nem lesz semmi, szkeptikusok szerint ugyanis a bolygó ritka légkörében nem igazán terjednek a hangok, így előfordulhat hogy a tavaly elhunyt Carl Sagan, az űrkutatás nagy úttörője emlékét őrző egyesület által adományozott speciális mikrofon csak a műszert tartó kétméteres robotkar nyikorgását és a fedélzeti számítógép halk zümmögését rögzíti majd. Mindenesetre ez lesz az első alkalom, hogy hangrögzítésre alkalmas berendezés landol a vörös bolygó felszínén. A floridai Kennedy űrközpontból több, a rossz időjárási viszonyokkal, illetve szoftverhibával magyarázott halasztás után, egy-egy Delta-2 hordozórakéta segítségével tavaly decemberben, illetve idén január 4-én útnak indított szondák elsősorban nem Földön kívüli hangminták után kutatnak, fő feladatuk a vízkeresés. A feltételezett egykori bőséges vízkészlet ma már csak nyomokban fellelhető a felszínen, a másfél éve a Mars körül keringő Global Surveyor lézeres magasságmérései pedig kiderítették, hogy a sarki jégsapkákban is jóval kevesebb tárolódik, mint azt korábban gondolták.

Hová lett a víz?

A NASA párosával indítja a Mars-szondákat, alkalmanként egy keringő és egy leszállóegységet. A Föld és a Mars pályája huszonhat havonta teremt kedvező lehetőséget újabb szondák indítására, a NASA 1997 és 2005 között minden alkalmat kihasznál: a most útra bocsátott páros, az 1976-ban odarepített Viking szondákat nem számítva, a második eresztés, a marsmobilhordozó Pathfinder és a műholdként ma is üzemképes Global Surveyor után (lásd: Reklámhordozó rakétamotor, Magyar Narancs, 1997. augusztus 14.). A 2005-ben induló misszió kőzetmintát vesz, és azzal visszatér a Földre - egy texasi egyetemen már megkezdődött egy atombiztos laboratórium építése, amelyben azt vizsgálják majd, veszélyesek lehetnek-e a földi élőlényekre a kőzetekben esetleg jelen lévő idegen mikrobák. Az első ember 2012-ben lép a Marsra, "amennyiben szükség lesz az odaküldésére a marsi élet kérdésének eldöntésére" - nyilatkozták az illetékesek. A most indult misszió egyelőre csak vizet keres: "Ha életet keresünk egy másik bolygón - ha csak fosszilis életet is -, a vizet kell keresnünk" - mondta Ed Weiler, a NASA űrtudományprogramjának vezetője. "Nem hisszük, hogy van felszíni víz a Marson. De a jelek szerint egykor bőségesen folyt. Az a kérdés, hogy hol van most?"

A négyszázmillió mérföldes út megtétele után, szeptember körül a hűtőszekrény nagyságú Climate Orbiter mintegy két évig kering majd a Mars körül, a bolygó atmoszféráját, időjárási jelenségeit kutatva, vízpárát és más anyagokat keresgélve. A 260 mérföldes magasságban keringő szonda távközlési műholdként is funkcionál, a leszállóegység és az irányítóközpont közötti kommunikációt biztosítja. A háromlábú, két méter magas Polar Lander fékezőrakéták és ejtőernyő segítségével a déli pólus fagyott széndioxiddal borított környékén száll le - a korábbi szondák mindegyike a marsi egyenlítő környékén landolt, így a vörös bolygó új arcát ismerhetjük majd meg a fedélzeti kamera által készített képekből. A leszállóegység tíz perccel Marsot érés előtt két kosárlabda nagyságú szondát lő ki, amelyek nagy sebességgel becsapódva akár egy méter mélyre is befúródhatnak a felszínbe. Erre azért van szükség, mert bizonyos elméletek szerint a marsi vízkészlet - ha nem szökött meg valahogy az űrbe - a felszín alatt raktározódik, a jégtáblákat az évmilliók során vastagon betemethette a por. A leszállóegység robotkarjaival mintát vesz a talajból, és azt felmelegítve vízpárát keres. Előreláthatóan 90 napot tölt majd a talaj vizsgálatával és fényképezéssel.

Víz a holdakon

Az orosz vetélytárs bukása óta (a Nyomkereső megelőzésére tervezett orosz Mars-szonda rögtön a start után meghibásodott, és visszazuhant) a vízkeresés első helyen áll a megnyirbált költségvetésű NASA új céljai között. A víz az élet feltétele, a Földön kívüli életé, legyen szó évmilliók óta halott marslakók vagy éppen ellenkezőleg, a távoli jövőben a világűrbe induló telepesek életéről. A mi Holdunk porában szintén sikerült kimutatni a vizet - nem sokat, de egy holdbázis létesítéséhez mindenképpen elegendőt. Ami az idegen létformákat illeti, 1996-ban egy marsi eredetű meteoritban fosszilis mikroorganizmusokra bukkantak a kutatók (lásd: Élet ez?, Magyar Narancs, 1996. augusztus 15.). Ezt a megállapítást azóta sokan vitatják, és az űripar önfényezési kísérletét vélik felfedezni benne, mindenesetre ismét fellángolt a Földön kívüli élet esélyeit latolgató tudományos vita. Víz pedig van bőven a Naprendszerben: a Voyager és a Galileo szondák eredményei alapján egyre valószínűbb, hogy vastag jégpáncél borítja a Jupiter Európa nevű holdját, a Szaturnusz Titán nevű holdján pedig a szerves anyagok létrejöttéhez ideálisak a feltételek.

A Naprendszer felderítésére a NASA számos ember nélküli, robotszondás missziót tervez a jövő század első évtizedeiben. Amíg viszont a szomszéd Mars esetében nem okoz problémát a szondák energiaellátása, a Naprendszer többi bolygója, holdja és aszteroidái olyan messze vannak, hogy jóval több energiára van szükség az elérésükhöz. Az egyik megoldás az atom. A Titán felderítésére tavaly indított Cassini 72 fontnyi erősen sugárzó plutóniumdioxidot vitt magával üzemanyag gyanánt. Ráadásul a kilövéshez használt Titan-4 hordozórakéta nem a legmegbízhatóbb: az eddig felbocsátott huszonöt darab ilyen típusú rakétából kettő felrobbant, a második éppen tavaly - akkor egy több mint egymilliárd dollár értékű, telefonlehallgatásra szánt kémműhold semmisült meg.

Plutónium expressz

A Cassini-misszió ellen tiltakozók (http://www.nonviolence.org/noflyby) szerint jó esély volt arra - statisztikailag majdnem tíz százalék -, hogy a hordozórakéta meghibásodása miatt fél Florida sugárszennyezetté váljék. Ez szerencsére nem következett be, a veszély azonban még nem múlt el: 1999. augusztus 18-án a Cassini ismét földközelbe kerül, a NASA ugyanis a csúzlieffektust kihasználva, szeretné a célja eléréséhez szükséges sebességre gyorsítani. Ez azt jelenti, hogy a Föld gravitációs tere gyorsítja a szondát, amely a manőver közben 42 300 mérföld óránkénti sebességgel robogva, a felszíntől mindössze 496 mérföld távolságban halad. Ennél a kockázatos manővernél elég egyetlen apró hiba, és a szonda lezuhan, a radioaktív plutónium pedig szétszóródik a légkörben. Ez a sugárszennyezés egyes becslések szerint a következő évtizedekben sok tízezerrel növelné a rákos esetek számát világszerte. Sajnos nem egyszeri lehetőségről van szó: a gyártók és az űrfegyverkezési terveket dédelgető Pentagon nyomására a NASA 2000 és 2015 között további nyolc olyan missziót tervez a mélyűrbe, amelyek során a szonda atommeghajtású lesz.

Volna más megoldás is: az európai űrügynökség tervezett Szaturnusz-missziója napelemes szondára épül, és maga a NASA is kísérletezik alternatív energiaforrásokkal, mint például a Deep Space 1 szonda ion-propulziós motorja. A tavaly októberben fellőtt szonda egy a Földtől 120 millió mérföldre lévő aszteroida felderítésére indult, amelyet előreláthatóan 2001-ben ér el. A szondában használt ion-propulziós motort most próbálják ki először: az üzemanyag xenon, amely elektromosság hatására ionokat képez, és azokat öt mérföld per másodperces sebességgel lövi ki hátrafelé. Ez a technológia a hatvanas évek óta ismert, de korábban nem használták, mert - bár jóval hatékonyabban használja az üzemanyagot, mint a hagyományos módszerek - az erre az elvre épülő rakétamotor csak nagyon kis erő kifejtésére képes, az apró szondát csak hónapok leforgása alatt képes tízezer mérföld per órás sebességre gyorsítani. A Deep Space 1 más szempontból is különleges: rádió-távirányítás helyett a fedélzeti számítógép a beépített útiterv alapján önállóan vezérli a célig. "Olyan, mint egy autó, amely sofőr nélkül jut el Washingtonból Los Angelesbe" - nyilatkozta a tervező. A rádiókapcsolatot csak a Nap nevű atommáglya fényében fürdő kozmikus tájról készített képek visszasugárzására használja ez a környezetbarát robot.

Bodoky Tamás

szerző
Bodoky Tamás
publikálva
1999/2. (01. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...