Vecséstől Brioniig - Ivan Ivanji 56-os Kádár-interjúja

szerző
Bódis Gábor
publikálva
2016/47. (11. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

1956. október 29-én rendkívüli körülmények között készített interjút négy jugoszláv újságíró Kádár János belügyminiszterrel. Egyikük később diplomata lett, Titónak is tolmácsolt, és megírta visszaemlékezéseit.

„Mondják meg a jugoszláv elvtársaknak, hogy a szocializmus ügye Magyarországon elveszett, így is, úgy is!” Ezzel a rezignált mondattal fejezte be Kádár János a beszélgetését (interjúját) négy jugoszláv tudósítóval 1956. október 29-én, késő éjszaka: Ivan Ivanjival a Mladost című ifjúsági laptól, Đuka Juliusszal a Politikától, Vlado Teslićtyel a Borbától és Apró Mátyással a Magyar Szótól. A helyszín Ivanji leírása szerint a Magyar Dolgozók Pártja központi vezetőségének épülete volt, ahova a jugoszláv különítmény azért érkezett, hogy interjút készítsen Nagy Imre miniszterelnökkel. Többórás várakozás után azonban közölték velük, hogy a miniszterelnök fontos tanácskozáson van, és felajánlották interjúalanynak Kádár Jánost, a párt újdonsült első titkárát. Kádár irodája egy emelettel feljebb volt, a folyosókon fegyveres folyami matrózok vigyáztak a biztonságra – emlékezik Ivanji.

Vörös szemmel

„Kádár nagyon fáradtnak nézett ki, borostás volt, a szemei vörösek az alvatlanságtól. Elmondta, hogy már egy hete, amióta állami és pártküldöttség tagjaként Jugoszláviából visszatért, még a cipőjét sem volt ideje levetni.” Ivanji az akkori állapotokat illusztrálva leírja, hogy senki nem jegyzetelt, és mivel akkor még nem volt diktafon, hiteles írott dokumentum erről az interjúról csak akkor készülhetett, ha Kádár szobája be volt poloskázva. Így a tudósítók a saját emlékezőtehetségükre támaszkodhattak. Ivan Ivanji így idézte föl Kádár szavait: „Ha úgy dolgozunk tovább, ahogy Nagy szeretné, akkor Magyarországon nem nyugati típusú demokrácia lesz, amire még rá is bólintanék, a pártom viszont egy szabad választásokon kb. 2 százalékot szerezne. De nem, hatalomra Mindszenty bíboros és a klerikális fasiszta rezsim kerülne, olyan, mint Salazaré Portugáliában. Ha viszont visszahívom az oroszokat, akkor a magyar nép hóhéraként kerülök be a történelembe.” Ivanji hangsúlyozza, hogy Kádár mindezt egyes szám első személyben mondta, és ezután következett az a kijelentése, hogy a szocializmus ügyének annyi Magyarországon így is, úgy is.

false

Đuka Julius, a négy jugoszláv újságíró közül a legnevesebb, vissza is kérdezett: „Természetesen ezeket a szavakat nem újságíróknak szánta…”

Kádár: „Ha valamit a jugoszláv kommunis­ták­nak mondok, biztos lehetek benne, hogy nem fognak ezzel visszaélni.”

Ivan Ivanji szerint a négy tudósító nem hozta nyilvánosságra ezt a beszélgetést. Ezt a „fogadalmat” csak ő szegte meg, amikor 1986-ban (tehát még Kádár idejében) regényt jelentetett meg Egy magyar ősz címmel. Előzőleg azonban Györke Sándort, Magyarország akkori belgrádi nagykövetét (aki egyébként Hruscsov, Mikojan és Szuszlov tolmácsa volt 1956 során) megkérte: járjon ki számára egy interjút Kádár Jánossal. Hetekkel később kapott választ, hogy az MSZMP első embere nem tudja fogadni, de emlékszik az 1956-os találkozójukra és üdvözletét küldi. Ezt Ivanji úgy értelmezte, hogy Kádár nem tiltakozna hevesen, amennyiben nyomtatásban is megjelenne az ominózus „interjú”.

A bánáti zsidó családban született (1929) Ivanji a németek 1941-es bevonulása után veszítette el szüleit; neki sikerült Újvidékre menekülnie, ahonnan aztán a magyarok deportálták 1944-ben. Túlélte Auschwitzot. Visszatérve Jugoszláviába újságíró lett, kezdetben ifjúsági lapokba írt. Így csöppent 1956-ban, 27 évesen a magyar forradalom kellős közepébe. Többször leírja, hogy máig élete legizgalmasabb eseménye, és utólag is sajnálja, hogy 27 éves „taknyosként” akkoriban nem fogta fel ennek történelmi jelentőségét. Később szinte minden kerek évfordulón jelentkezett egy művel a magyar forradalomról: 1986-ban regénnyel, 1996-ban egy német tévétársaságnak készített hosszabb riportfilmmel, 2006-ban dokumentumkönyvvel, 2016-ban ennek bővített kiadásával. Ez utóbbi a 60. évforduló előestéjén jött ki Belgrádban Mađarska revolucija 1956 (A magyar forradalom 1956) címmel.

Ivanji személyes helyszíni tapasztalatai és az a tény, hogy Josip Broz Tito tolmácsa volt (magyar, német), valamint hogy diplomáciai szolgálatot is teljesített, arra enged következtetni, hogy hatalmas mennyiségű adat birtokába juthatott a magyar forradalomról. 1956-ban kalandos volt a beutazása is Magyarországra. A közelgő tüntetésekről az egyik, néhány hónappal korábban Budapesten megismert magyar kollégájától szerzett tudomást – Belgrádban. E kolléga a szervezkedés hírére azonnal megszakította belgrádi viszontlátogatását és hazautazott, Ivanjinak viszont temérdek engedélyt kellett volna beszereznie. Ez nem is sikerült, ennek ellenére október 24-én felült a Balt-Orient Expressre. De csak másnapra sikerült Vecsésig jutnia a szerelvénynek, amely útközben többször mozdonyt is cserélt. Ám tovább nem lehetett menni, és 26-án reggel telefonált a jugoszláv nagykövetségre, ahol azt ajánlották neki, menjen Kecskemétre, ahol már ott van három jugoszláv újságíró (Julius, Teslić és Apró).

Útközben a ceglédi vasútállomáson ünnepi hangulat fogadta, a vasutasok nemzeti színű karszalaggal, a katonák szegfűvel a gomblyukban tették a dolgukat. A hangosbemondó felszólította a jelenlevőket, hogy csatlakozzanak a budapesti tüntetőkhöz, akik a vérüket ontják. „Magyar katonák! Feladatotok, hogy védjétek a népünket és a hazát, nem az oroszokat és a szolgáikat!”

Közben kirohant egy kék egyenruhás tiszt (Ivanji az ÁVH uniformisát ismerte fel), és ráparancsolt a katonákra, hogy tüzeljenek a vasutasokra. A katonák célba is vették őket, de a tűzparancsra az egyik katona hirtelen megfordult, és lelőtte az ÁVH-s tisztet. Általános lövöldözés kezdődött, a vonat viszont elindult.

Ivanji ezután Kecskeméten érte el a három tudósítót. Itt is teljes káosz uralkodott, a párt járási székhelyén (amely Ivanji szerint nagyon hasonlított a szabadkai városházára) kaptak helyet, innen nézték végig, hogy a magyar katonaság és később két szovjet harckocsi is a szemben lévő gimnázium épületét ostromolja. Végül a szovjetek megrohamozták az épületet, két diák felemelt kézzel adta meg magát. Így ért véget az „ütközet”, amelynek nem voltak áldozatai. A két ifjú forradalmár mindig más ablakból lőtt, sőt emeleteket is váltottak, és így olyan volt, mintha többen lennének.

A ceglédi és kecskeméti epizód után érkeztek a jugoszláv újságírók Budapestre, ahol 29-én sor került a már említett interjúra Kádár Jánossal.

false

Ivanji október 30-án ott volt a Köztársaság téren is, igaz, a hatalmas tömeg miatt csak távolról figyelte az eseményeket. Így aztán a közvetlenebb szemtanúk leírásai alapján rekonstruálta a könyvben a vérengzést. Főleg Erich Lessing bécsi szabadúszó fotóriporter (akivel több évtizedes barátságot ápoltak) képei döbbentették meg. Ezeken látta a Köztársaság téri passzív szemlélők arckifejezését, amely a legjobb esetben közönyt, de semmiképpen sem megrökönyödést árult el. Ez a „közönség” nem csupán elszabadult bűnözőkből állt – állapítja meg Ivanji.

Az összeesküvés

A „végjátékot” már nem sikerült a helyszínen átélnie, hiszen még az előtt vissza kellett térnie Belgrádba, hogy Nagy Imréék a jugo­szláv nagykövetségre menekültek. De az akkori Jugoszlávia és Tito szerepe a magyar forradalomban továbbra is élénken foglalkoztatta. Ivanji a könyvben történelmi dokumentumokkal, saját, rendkívül gazdag forrásaival, sőt a józan ész logikájával is igyekszik legalábbis árnyalni azt a magyarországi tudományos álláspontot és közvélekedést, miszerint Tito elárulta a magyar forradalmat, sőt aktív szerepe volt annak leverésében, Nagy Imre deportálásában.

E vélekedés alapja a „brioni összeesküvés” néven elhíresült esemény. A november 4-ei, második szovjet intervenció előtt Hruscsov és Malenkov Brioni szigetén látogatták meg a jugoszláv vezetést, hogy támogatást kapjanak a magyar „ellenforradalom” (Jugoszláviában akkoriban a neutrálisabb „magyar események” kifejezést használták) leverésére. Ebbe Tito (jugoszláv részről jelen volt még Edvard Kardelj, Aleksandar Ranković és Veljko Mićunović moszkvai nagykövet) bele is egyezett. Tito úgy vélte, hogy a szocialista rendszer léte került veszélybe, és többé már nem arról volt szó, hogy a magyar forradalmárok jugoszláv ihletésű önigazgatási szocializmussal szeretnék a sztálinizmust felváltani.

Ivanji élesen szembeszáll a könyvben Charles Gati Vesztett illúziók című művével. Ivanji szerint Gati azt a téves következtetést vonja le, hogy Tito aktív szerepet játszott Nagy Imrének a jugoszláv követségre csábításában és Romániába deportálásában. Ivanji azt írja, hogy Gati Veljko Mićunović nagykövet (csak ő készített jegyzeteket Brioniban) híres könyvére (Moskovske godine, 1956–58, magyarul: Tito követe voltam, Budapest, 1990) hivatkozik. Csakhogy: ebben szó nincs arról az állítólagos kezdeményezésről, hogy Nagy Imrét a jugoszláv nagykövetségre hívják, és arról sem, hogy ezt azzal a szándékkal tennék, hogy aztán kiadják a szovjeteknek. Ivanji szerint az 1948-as Sztálin–Tito-szakítás után éppen 1956-ra kezdett oldódni a viszony Moszkva és Belgrád között, ami aztán éppen a magyar események miatt ismét megromlott. Másrészt Tito számára Nagyék kérelme, hogy a jugoszláv nagykövetségre távozhassanak, egyértelműen nyűg volt. Nem is jött ki belőle jól.

szerző
Bódis Gábor
publikálva
2016/47. (11. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Miért nem akarják?
Az Európai Ügyészség és a kormány
Zsidó negyed a Várhegyen
Interjú Komoróczy Gézával
A pénz körforgása
Mészáros és Orbánék
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Gasztró

még több gasztró

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...