Veterán autó- és motortalálkozó: Csőrös Csepel, vezesd a harcunk!

szerző
- legát -
publikálva
1997/36. (09. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Bármennyire különös, hagyományosan összehangolt akcióról van szó: Gyöngyösön a Mátrai Szüreti Napok fénypontja ugyanis tizenkét éve egy ralival, ügyességi versennyel és barátkozással összekötött veteránautós-találkozó, amit idén a múlt hét végén rendeztek meg.

Ha Magyarországon valakinek tíz évvel fiatalabb kocsija van, mint mondjuk a 49-es villamos, veteránautó-tulajdonosnak mondhatja magát, ugyanis a harminc évnél idősebb műtárgyak már ezt a kategóriát képviselik. Havannában bizonyára hülyére röhögnék magukat ezen, az ulánbátori taxisok pedig árajánlatokat tennének, de ha belegondolunk abba, hogy a klasszikusnak mondható Trabant 601-est már 1964-ben elkészítették a derék keletnémet mérnökök, az első Lada 1200-as pedig idén tölti be a harmincat, talán nem túlzás azt állítani, hogy a hazai autók veteránlétének elbírálására ráférne némi szigorítás, hiszen néhány éven belül igencsak megszaporodhat a találkozók résztvevőinek száma.

Ennél valamivel bonyolultabb a dolog, de nem sokkal. Aki igazolást szeretne arról, hogy a kocsija tényleg veterán, annak a Magyar Autóklub speciális vizsgabizottságának színe elé kell járulnia dédelgetett kedvencével, és nem csak az életkor számít: az is követelmény, hogy a jármű legfontosabb alkatrészei korhűek legyenek, ami a valóságban azt jelenti, hogy ne nagyon térjenek el az eredetitől. Ha viszont megvan a vizsga, akkor a veterán autó akkora

kedvezményben részesül,

hogy csak na, ugyanis a tulajdonosnak nem kell súlyadót fizetnie, ami egy csőrös Csepel vagy egy páncélozott Pobeda esetében valószínűleg komoly fegyvertény. Viszont aki 1966-os Lincoln Continentaljában kezd el szívóskodni, hogy nem fizet súlyadót, noha igaza van, elég messze áll a nagyvonalúságtól.

Persze az ilyesmitől nem nagyon kell tartani. Nagyon kevesen foglalkoznak hivatásszerűen a régi kocsikkal, nálunk ez egyáltalán nem üzlet. Ma még nagyon messze állunk attól, hogy bárki is milliókat érő régi kocsival vágjon fel, mivel nincs az a Ferrari vagy Rolls-Royce, ami nagyobb tekintélyt biztosítana tulajdonosának, mint egy vadonatúj 600-as Mercedes, így aztán Magyarországon a régi autók gyűjtése legfeljebb a matchboxok esetében érhető tetten. Az igazi ősautók szerelmeseire általában az a jellemző, hogy elvonulnak egy 1958-as kiadású Liener György Autótípusok kötettel a könyvtár vécéjébe. Akik ennél többet akarnak, azok csak akkor tudnak egyről kettőre jutni, ha legalább amatőr autószerelők és/vagy nagyon-nagyon sok pénzük van, esetleg mázlisták, mint például az a fickó, aki negyvenezer forintért vásárolt meg egy 1957-es Skoda Szpartakot lezsírozott állapotban egy nyugdíjasotthonba készülő öregúr garázsából.

A lényeg, hogy az autós veteránkodás nálunk a tulajdonosok exhibicionizmusán és fanatizmusán múlik, és csupán az olyan találkozók biztosítják számukra a nagy nyilvánosságot, mint amilyen például a hét végi "tizenkettedik mátrai"-ra keresztelt összejövetel is volt. A résztvevők nem panaszkodhattak, szombat reggel ralizhattak kedvükre az Abasár-Gyöngyöstarján-Nagyréde-Visonta útvonalon, délután pedig ügyességi vetélkedővé fajultak az események a gyöngyösi Fő téren.

Majdnem száz veterán autó és motor vonult fel a Heves megyei placcra,

a leesett állakat úgy kellett összeszedni

a földről, bár a finnyásabbak egy Skoda vagy egy Wartburg láttán megjegyezték, "ezek mit keresnek itt?", amikor pedig egy szabadkai fiú vágott neki a szlalompályának viharvert, bogárhátú Zastavájával (ami benzintankját illetően valószínűleg nem volt korhű), többen látványosan megsértődtek.

"Hát ez meg hogy néz ki, bazmeg?", jegyezte meg valaki egy BMW Isetta láttán, és ezzel meg is mentette a hétvégéjét vidámság-vonalon, egy nosztalgiázó nagymama viszont akkor ragadtatta el magát, amikor szeme elé került egy Opel Kapitän. "Ilyennel karambolozott a nagypapa, amikor meghalt", mondta kisunokájának, ám a gyerek rákontrázott azzal, hogy "apu mindig Volgát szokott mondani". Eközben dübörgött a verseny, a nézők többszörös életveszélyben álltak a pálya szélén, a hangszórókból pedig jóleső ordítás színesítette a vetélkedést.

"Hölgyeim és uraim! A 180 kilométer per órát tudó Mercedes következik. Két darab dupla karburátor, az ötvenes évek híres autója. Tabányi Sanyi, aki nem szokta a véletlenre bízni! Vigyázzanak a pálya mellett, Tabányi Sanyi itt van!", élvezett el sokadszorra a műsorvezető, és Tabányi Sanyi valóban ott volt: egy olyan sportkocsival kergette eufóriába a népeket, amit legtöbben még filmen se nagyon láthattak. A fehér csoda ment, mint állat, de még rajta is túltett Nagy László, aki egy 1922-es évjáratú versenyautóval, egy Amilcar CG 99-essel érkezett a terepre. A hetvenöt éves autó még ma is "tudja a száznegyvenet", ami ahhoz képest, hogy ötven éven keresztül fűrészgépnek használták, igazán kiemelkedő teljesítmény. Állítólag pisilés közben talált rá egy kisgyerek valami szalmakazalban. Azóta sok veteránautós eltiltotta a vécétől csemetéjét. "Menj csak a bokorba", mondogatják reménykedve.

- legát -

szerző
- legát -
publikálva
1997/36. (09. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...