Zoom-boom: Amit csak látni lehet

szerző
Z. Karvalics László
publikálva
2003/7. (02. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Felröpűlök ekkor gondolatbanTúl a földön felhők közelébe,S mosolyogva néz rám a DunátólA Tiszáig nyúló róna képe.Petőfi Sándor: Az AlföldHatalmas vetítővásznon a forgó Földet látjuk, fordított nézőpontból, úgy, hogy a kontinensekre is alig ismerünk rá. Most érezzük csak igazán, hogy "a víz az úr": a barna-zöld szárazföldek csak itt-ott ékelődnek be az óceánok Nagy Kékjébe.Éppen kezdene unalomba fulladni a dolog (láttunk már ilyet eleget), amikor a kép hirtelen megelevenedik: az egyik kontinens egyre nagyobb lesz, betölti a képernyőt, és mire felismerjük, hogy Észak-Amerikában járunk, már rohanunk tovább "lefelé".

A nyugati partot látjuk, mintha repülőn ülnénk, aztán kibontakoznak egy folyó és egy város térképszerű körvonalai: a Potomac Riverre és Washington DC-re ismerünk. A nagyítás most már az épületeket veszi célba: feltűnik és egyre több részlettel válik azonosíthatóvá az amerikai külügyminisztérium, a State Department jellegzetes, tégla formájú monstruma. A "kamera" hirtelen elfordul, és az épület déli szárnyát látjuk, a biztonsági kapukkal, ahol alig pár órája, egy fegyelmezetten végrehajtott tűzriadó után egymás mellett toporogtak a novemberi hidegben a dolgozók és a mintegy kétszáz külföldi vendég, akik az elektronikus kormányzat aktuális kérdéseit jöttek műhely-konferencián megvitatni.

John Gage, az egyik legismertebb számítógépes cég, a Sun vezető kutatója vezényli a varázslatot. Ezúttal nem cége termékeiről beszél, hanem egy mindössze húszfős, ezzel a termékkel debütáló fejlesztőcég szoftverével kalandozik. "Felrepülünk", majd kisvártatva leszállunk egy Los Angeles-i villa mellett, hogy érzékelhessük, akár saját házunkat is szemügyre vehetjük az eszköz segítségével, amikor csak akarjuk. Manhattanben járva a városrészek felülnézeti képén egy billentyűmozdulattal megjelenik piros keretben valamennyi iskola. És természetesen nemcsak Észak-Amerikában tudunk "zoom"-olni: egy újabb fel- és leszállással már az Al-Kaida valamelyik afganisztáni táborát fürkészhetjük biztonságos magasságból.

H

Az élmény lenyűgöző. Noha a látvány még nem tökéletes (a fiatal programozócsapat műholdképekből rakja össze a folyamatos "repülést" lehetővé tévő felületet) és nem valós idejű (korábban készült, tárolt képekből áll össze), mégis szinte kézzelfoghatóvá válik, hogy információs környezetünk újabb nagy ugrás előtt áll. Mert ha az ifjú titánok kevés erőforrással már ma erre képesek, akkor milyen lesz egy-két éven belül ennek a rendszernek a harmadik generációja, amely mögé a legnagyobb cégek sorakoznak majd fel? Amikor a képek fotóminőségűek, a "repülés" érzete még életszerűbb lesz, és mindig a pillanatnyi állapotot látjuk? Amikor minden egyes vizuális objektum mellé odarendelhető majd az az adattömeg, amely korábban "csak úgy valahol" volt fellelhető az interneten, most viszont egyszerre lesz elérhető és megtalálható, csupán oda kell "repülni", ahol érdeklődésünk tárgya földrajzilag elhelyezkedik.

Ha a keresők betűvilágától - akár csak részben - vissza tudunk térni az ismeretszerzés természetes, vizuális közegéhez, felmérhetetlen hatású társadalmi következmények lavináját indíthatjuk el. Az információk több mint négyötöde a szemünkön keresztül jut az idegrendszer feldolgozó központjaiba. A betűk képe - az ábécé "feltalálása" után, majd az egyre több funkcióra való alkalmazással - csodálatos hatékonysággal segítette a visszakeresés és a feldolgozás folyamatait, de a képnél mindig megtorpant: azt nem helyettesíthette, legfeljebb körülírhatta. Egy "felpörgetett" sebességű és minőségű navigáció az eligazodás új világán keresztül az információk tárolásának és feldolgozásának soha nem látott rendszereit hívhatja életre. Sőt: azzal, hogy eszközeink támadnak a vizuális univerzum minden eddiginél hatékonyabb birtokbavételéhez, megnyílik a lehetősége annak is, hogy azok az adatok, amelyeknek eredetileg semmi köze nem volt a fizikai térhez (például a tudományos szövegek nagy része), szintén vizuális alakzatok formájában váljanak kereshetővé.

H

Néhány ez irányú kísérletet már ismerünk is: könyvtári adatbázisok mögé épültek olyan visszakereső rendszerek, amelyek a folyosó, a katalógusfiókok és az olvasóterem ismert vizuális képéhez rendezve építették fel a visszakeresési útvonalakat. A képzelet azonban túlrohan a valóságon: mi van akkor, ha az áttekinthetetlennek tűnő adattömeg a környezet ismert objektumainak fizikai képében rendeződik el? Járhatunk-e majd "valódi" adatdzsungelben, adattengerben és adatvárosban, ahol a tisztások, öblök és középületek adathalmazai felől találjuk meg a fák, szigetecskék vagy szobák formájában tárolt információkat?

Látszólag ez az a pont, ahol a fantázia megáll - valójában csak most érkeztünk el oda, ahol a cyberirodalom klasszikusa, William Gibson a Neuromancer című kultuszregénnyel megpihent, húsz évvel ezelőtt. Gibson hősei "agykártyák" segítségével lépnek be abba a világba, ahol az információk felhők vagy épületfalak formájában jelennek meg, ahol a fizikai kiterjedés nélküli adatvadászok (konzollovagok) pontosan úgy "keresnek", mint ahogy valóságos körülmények között is tennék.

Ezzel együtt Gibson antiutópiát írt, mert azt a világot, amelyet a technológia köré álmodott, inkább embertelenné, mint felszabadító erejűvé formálta. Az újrafelfedezett vizualitás mögött is fenyegetően rajzolódik ki az orwelli és huxleyi árnyék a megfigyelhetőség szép új világával. Ami ugyanis lehetőség az egyik oldalon (a világ majdnem korlátlan vizuális birtokbavétele), az ajtót nyit a másik oldalnak is (az egyén is minden pillanatban "látható", illetve "követhető" lesz). A műholdképek mellé ugyanis csatlakoznak a köztéri és belterületi kamerák, sőt a rádióhullámok is - egy friss hír szerint a mobiltechnológia alkalmassá tehető az egyszer "bemért" felhasználó fantomképének folyamatos letapogatására.

H

John Gage szerint azonban a puszta borzongásnál sokkal árnyaltabb és összetettebb álláspontokig és érvekig kellene eljutni. Hiszen a megfigyelhetőség nem jelent automatikusan megfigyeltséget - ahogy a ránk leselkedő természeti és társadalmi veszélyek is folyamatosan fennállnak, mégis nagyon ritkán találjuk magunkat ténylegesen szembe velük.

Ha mégis sor kerül rá, a megfigyelésnek erős korlátja van: a képekből álló gigantikus jelfolyam ugyanis önmagában semmit sem ér: csakis az azt értelmező emberi agy révén válik információvá. S mivel a "megfigyelési kapacitás" erősen korlátozott, emiatt a megfigyelés mindig részleges marad, s csak a "minősített esetekre" szorítkozik. Ráadásul a megfigyelhetőséggel együtt jár a megfigyelők megfigyelhetősége. Az a technológia, amely láthatóvá tesz minket, azt is megengedi, hogy "visszanézzünk": vajon ki és miért figyel? És mivel a veszélyérzet magas, az érzékenységküszöb pedig alacsony, a felfokozott hangulatban már a legóvatosabb kísérlet is szenvedélyes ellenlépéseket vált ki.

A megfigyelhetőséggel szemben nem általában tiltakozunk, sőt bizonyos esetekben még el is fogadjuk (bankban, szállodafolyosón, rossz közbiztonságú közterületen). Azt se felejtsük el, hogy a természetadta közösségi viszonyok között nem a "privacy", hanem a velünk kapcsolatos, illetve általunk termelt információk azonnali és feltétlen megosztása a domináns viselkedésforma. A hozzánk közel állók, a "bizalmi sugarunkba" tartozók esetében nem ütközünk meg azon, hogy számukra folyamatosan láthatóak vagyunk. A kérdés csak az, hogy mekkorára nő ez a bizalmi sugár - hiszen részben magunk döntünk arról, hogy kit és hogyan engedünk be ebbe a körbe.

H

Gage-dzsel hazafelé menet, a taxiban is folytatjuk a párbeszédet, és ekkor történik a nap második elbűvölő eseménye. Az etióp taxisofőr, aki - mint megtudjuk - tíz éve költözött az Egyesült Államokba, bekapcsolódik a társalgásba. Nem tudott nem figyelni arra, amiről beszélgettünk, és szeretné elmondani a véleményét. ´ kifejezetten örülne annak, ha élete minden pillanata látható volna Etiópiában maradt családja és barátai számára. Azok, akik szerint fejedelmi módon él, így megtudnák, mennyit is dolgozik. Azok viszont, akik szerint maradnia kellett volna, saját szemükkel győződhetnének meg arról, mennyire szabad és boldog új hazájában.

Imponáló, ahogy az egyenrangúak öntudatával szegődik társunkká a gondolkodásban, bár ez Amerikában egyáltalán nem szokatlan. Az viszont igazán figyelemre méltó, hogy pontosan érti, miről is van szó: vagyis a megfigyelhetőségről folyó diskurzus nem a szobatudósok életidegen szakmai hókuszpókuszát jelenti, hanem mindenki számára érthető, átlátható, befogadható és önálló álláspontok kialakítására késztető módon formálódik. És ha valami, akkor éppen ez adja a legnagyobb esélyt és reményt arra, hogy nem a globalizációs kényszerpályák, hanem érett és felkészült módon döntéseket hozó és cselekvő globális polgárok alakítják majd a digitális jövőt.

Z. Karvalics László

szerző
Z. Karvalics László
publikálva
2003/7. (02. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...