Ryan Murphy: Pose

Stonewall kövei

szerző
Bacsadi Zsófia
publikálva
2018. szept. 02., 12:08
kommentek
0
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A gyűlölet nem vész el, csak átalakul. Könnyű erről elfeledkezni, amikor már Budapesten is tömegrendezvénnyé nőtt a Pride, mamutcégek saját kamionokkal hirdetik, hogy sokszínűek és befogadók (miközben a vállalati kultúrá­ban – a földrajzi fekvés függvényében – virágoznak a burkoltabb-egyenesebb homo-, transz- és egyéb fóbiák), tőlünk nyugatabbra pedig a politikusok is visszatérő vendégei a parádéknak.

Az eddigi csenddel és szemérmes félrenézéssel szemben nyilván örvendetes fejleményként jelenik meg, hogy újfent kiderült, a pénznek nincs szaga (lásd még pink money) és a különböző színű pártok (néhol még a jobbra tendálók is) is szívesen bővítenék szavazóbázisukat az LMBT-közösség tagjaival.

Ötven év szívós aktivizmusának távlatából pedig a házassági egyenlőség is hatalmas eredmény, noha ez még mindig csak a közösség egy kicsi – kiváltságos – szeletének beteljesült óhaja. A sok jó hírtől gyakran nem látszanak a szüleik által megtagadott, hajléktalanként tengődő LMBT-fiatalok, a magas öngyilkossági és HIV-fertőzöttségi ráták, és a tény, hogy a nyomorultak is szeretnek lábbal tapodni a náluk nyomorultabbakon (a fehér melegek a fekete, latino vagy épp roma melegeken, melegek és leszbikusok egymáson, melegek a transzneműeken).

1987 nem volt az LMBT-közösség dicsőséges éve. Javában tombolt a Reagan-féle vaskalapos konzervativizmus, visszahúzódtak a 60-as évek polgárjogi mozgalmai és pusztított az AIDS-járvány. Ezt az évet jelöli ki kiindulópontként Ryan Murphy, Brad Falchuk és Steven Canals sorozata.

A kor embere az ellisi yuppie, a fehér, heteró all-american férfi, aki a kertvárosban él és a nagyvárosban dolgozik. Ő a gazdaság motorja, a férfiszépség megtestesítője, akihez képest mindenki másikként, idegenként jelenik meg. Ez az abszolút, igazi Másik először talán Jennie Livingston parádés Paris Is Burning című dokumentumfilmjében tárult teljes valójában az erre fogékony közönség elé. A New York-i ún. ball scene, ahol többségében fekete és latino meleg férfiak, transzvesztiták és transznemű emberek (bár ők akkor magukat nem így nevezték, hiszen a kifejezés sem létezett) pompás ruhákba be- és átöltözve karikírozták és forgatták ki a hatalom birtokosait. Bahtyin mind a tíz ujját megnyalta volna a 80-as évek „báljait” látva: a résztvevők különböző kategóriákban indultak (úrinő az Ötödik su­gárútról, katonatiszt, Wall Street-i üzletember, Jane Fonda-hívő fitneszkirálynő), ahol a cél a legtökéletesebb illúzió megteremtése volt – azaz a privilegizált helyzet minél élethűbb utánzása (passing). Ezek az események/karneválok szusszanásnyi szabadulást nyújtottak a nyomorból, a megalázottságból, és megteremtették a közösség sajátos hierarchiáját és státusszerzési lehetőségeit.

A Pose szinte enciklopédikus igénnyel tárja elénk a 80-as évek New Yorkját, követve „a lefelé csorgó szar” útját a yuppie-któl a bálok drag queenjeiig. Minden olyan témát érintve, amiről még az LMBT-közösséget egyre inkább felfedező film- és sorozatipar is hallgatni szokott: a prüdéria által megfojtott, elégtelen szexuális felvilágosítást, amelyel pedig visszaszoríthatták volna az AIDS-járványt, az afroamerikai közösség homofóbiáját és a melegközösség rasszizmusát, az egészségügyi rendszert, amely gyakran ma is magára hagyja a HIV-fertőzötteket.

A diszkrét könnyfakasztás és a tanulság szájbarágása nem áll távol a sorozattól, de a szentimentalizmusnak csak alapos építkezés után engednek a készítők. A komótos társadalomrajzolás hagy időt a hatalom és a margóra szorultak közötti izgalmas találkozások ecsetelésére (a vidékről New Yorkba került fekete és meleg táncosfiú a balettelőadáson, a táncstúdiós vizsgaelőadásba csempészett „bálos” vogue-elemek, a jómódú, fehér szeretők, akik ösztönösebben megértik fekete transz szeretőiket, mint a saját közösségük). Tulajdonképpen a Pose és az underground ball scene találkozása is egy ilyen megtermékenyítő összefonódás, hiszen a mainstream hollywoodi történetmesélés érzelmessége, látványosságbűvölete, család- és tehetség-centrikussága mind egybevágnak a bálok miliőjével. A sorozat legmegindítóbb és legpolitikusabb pillanatai épp színes bőrű meleg- és transzközösségek alternatív családépítésének bemutatásából fakadnak – a „házak” (melyek gyakran divattervezőkről és modellekről kapják nevüket) hajlékot és egyfajta „szociális hálót” kínálnak a hajléktalan LMBT-fiataloknak, előrevetítve a későbbi szervezett transznemű és HIV-aktivizmust.

Amerikában sokan befejezettnek, sőt holtnak vélik az LMBT-közösség jogaiért folytatott küzdelmet a házassági egyenlőség törvénybe iktatásával. A Pose a maga konvencionális narrációjával és a Paris Is Burning szertelen dühét életigenlő érzelmességre cserélő modorával igyekszik visszaterelni azokhoz a gyökerekhez, ahonnan az LMBT-mozgalom indult és ahonnan a most megújuló energiáit meríti.

Amikor legközelebb a RuPaul’s Drag Race-t nézzük, ne feledjük, kik voltak a ball scene királynői, és amikor a Pride-ra megyünk, emlékezzünk, hogy Stonewallnál az első követ fekete és latina transz nők vetették a „kékbe öltözött fiúkra”.

szerző
Bacsadi Zsófia
publikálva
2018. szept. 02., 12:08
kommentek
0
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Adatlap

Tévétorrent

"We're gonna have a T.V. party tonight!" - Black Flag

Tévétorrent
Szerző adatlapja
Összes blog Itt

Blog

még több cikk