Acsai Roland boldog ember. Legalábbis negyedik verseskötete a korábbiak depresszív hangütéséhez képest ezt tükrözi. A téma és a hangütés nagyszerűen illeszkedik. Éppen azt sikerül megvalósítani, amit a boldogságversek többségének nem - talán a jó érzékkel használt sötét tónusok miatt -, nem súlytalanodik el és nem válik érdektelenné.
A szerzőpáros két alkalommal is ösztöndíjjal jutott ki Finnországba, ahol is - az idő java részében - egy erdei rönkházban laktak, távol mindentől. Az egyik festett, a másik verseket írt. E "hosszú eltáv" naplója a Két ég satujában.
Acsai előző köteteinek hangvételére jellemző volt egyfajta zsémbesség - egy olyan lírai én jelent meg a verseiben, aki a legapróbb dolgon sem képes változtatni, és aki eme tehetetlenségének tudatában - jobb híján - dohog. Nagyon erős versek (és kötetek) születtek ebből a pozícióból. Meghatározó volt továbbá Acsai költészetében - legfőképpen pedig az Alagútnapok lírájában - a tél, a hideg és az ebből következő testi és lelki szenvedés kínzón személyes ábrázolása. A kívülről és a belülről érzett fenyegetettség egyidejűségének szorongató kilátástalansága. Az új kötetben mindez a helyére kerül, a sötét színek feloldódnak valami személytelen nyugalomban. Nem fenyegető többé a tél és a hideg, hanem egyszerűen természetes. A hazaérkezés és a feloldódás - harsánynak semmiképpen sem nevezhető - derűje szólal meg a finnországi versekben. "Amit beviszel az erdőbe, / Ki is kell hoznod onnan - / Ez a vadon törvénye. // Az üres borosüveget éppúgy / Nem hagyhattam ott, / Mint kisebb-nagyobb / Félelmeimet" - mondja a Ruska című vers.
Költészete abba az irányba mozdult el, amit a kortárs magyar lírában olyan nevek fémjeleznek, mint Győrffy Ákos, Borbély Szilárd vagy éppen Bertók László. A sor természetesen folytatható. A korábbi menekülésélmény belenyugvással vegyes érkezésélménnyé válik. "A föld nem szökhet meg a menny elől, / Gondolod egy kemijärvi tornácon ülve" (Egy kemijärvi tornácon). A fizikailag megtapasztalt sötétség, a finnországi tél, úgy tűnik, feloldotta a belső sötétséget. Acsai Roland negyedik kötetében a fény felé fordítja arcát, ha mégoly hideg fény felé is. Ahogyan A nyár könyve című versben olvashatjuk: "Könyvedet a fény metafizikájáról, / Mely fenyők foszforeszkáló betűivel íródott, / Lámpa nélkül, / Éjszaka is olvashatjuk itt, / Ahol minden / Fénnyel viselős, // És minden, ami napvilágra jő, világosság."
Mindeközben a háttérben - szinte kimondatlanul, és emiatt még hatásosabban - olyan alapfogalmakhoz érkezik meg az olvasó (és a kritikus), mint a szeretet, a várakozás (egy gyermek születésére), az összetartozás és a nyugalom. Acsai nem dolgozik nagy szimbólumokkal, költészetének erejét éppenséggel az adja, hogy ennek az együttlátásnak a lehetőségét a befogadó számára is megteremti. A Két ég satujában fő erénye abban rejlik, ahogyan a versekben megelevenedik a halott, téli erdő, életre kelnek a színek, kirajzolódnak a nyomok. A halott táj és az elevenség közötti kontraszt következtében pedig - akarva vagy akaratlanul - az élet (és a filozófia) végső kérdései ismétlődnek versről versre. Pontosabban: az egyetlen versben. A kötet ugyanis egyetlen, többrészes versnek tűnik. Ez valószínűleg inkább előny, mint hátrány, ám az kétségkívül igaz, hogy nagyon nehéz ún. "húzóverseket" kiemelni a könyvből. Másfelől viszont ez a hosszan kitartott hang teszi igazán különlegessé.
Acsai Varga Vera fekete-fehér tusfestményei a versekkel teljesen azonos minőséget képviselnek. Kép és költemény tökéletesen illeszkedik. A Két ég satujában gyakorlatilag "kettő az egyben" kötet: egyszerre verseskönyv és képzőművészeti album.
Palatinus Kiadó, 2008, 92 oldal, 2200 Ft