A búvár Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége

szerző
- vörös -
publikálva
1999/48. (12. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Philip Kaufman: A lét elviselhetetlen könnyűsége

Videó

Philip Kaufman: A lét elviselhetetlen könnyűsége

A híres regényből film jelenség tanulmányozásakor nem érdemes firtatni, hogy a mozgóképes változatban mennyire nem sikerül visszaadni az írott szöveg keltette érzéseket, valamint azt sem, hogy a film mennyire nem alkalmas eszköz arra, hogy a verbalitás szintjén hosszas gondolatmeneteket közöljön az érdeklődővel. Az ilyen kísérletek gyakran nevetségesek, és sokszor unalmasak. Philip Kaufmant dicséri, hogy meg sem próbálkozott ilyesmivel - a rázósabb részeket egyszerűen kihagyta. A szereplők kapcsolatát jellemző mondatok ezzel szemben elhangzanak, szájbarágás és a Kundera által adott magyarázatok nélkül. A kép viszont önmagában képtelen az enyhébb árnyalatok megjelenítésére (így például nem tudunk meg semmit a címadó gondolat hátteréről sem). Ez önmagában nem probléma, sőt egyértelműen jelzi: mivel az irodalom és a film nyelve különbözik, a celluloidváltozatra külön alkotásként kell tekintenünk, melynek a könyv csupán alapjául, kiindulási pontjául szolgál. A lét elviselhetetlen könnyűségéből így lesz a kapcsolatok kinek elviselhető, kinek elviselhetetlen nehézsége, időrendben, a kunderai szerkezeti finomságok mellőzésével. Marad az eredeti cselekmény a helyszínekkel és a korral egyetemben, és ezért bizony nem ártott volna a regénybeli környezethez hasonló hangulatot teremteni a filmvásznon is.

Mert nem elég, ha az összes szereplő - néha még a Tomast alakító Daniel Day-Lewis is - akcentussal bírja az angolt, mutatván, hogy itt bizony kelet-európaiakról van szó, és az összhatást fokozandó, olykor-olykor cseh beszédet hallunk a háttérben. Nem elég, ha Tomas egy teljesen hangtalan Skoda S100-as (hah, megejtő anakronizmus) típusú személyautóval száguldozik, és az sem elég, ha a belügy emberét Daniel Olbrychski formálja meg. Hovatovább nevetséges a kép sarkában menetrendszerűen feltűnő ballonkabátos, kalapos figura, demonstrálva a titkosszolgálat éberségét. A prágai jelenetekből kifejezetten hiányzik az esszencia, a keleti blokk országaira jellemző lepattantság érzése. Bár Kundera nem Hrabal, de azért mégiscsak illett volna megnézni egy-két cseh új hullámos filmet, csak a benyomás kedvéért, vagy esetleg felkérni egy, már jó ideje Amerikában alkotó, ismertebb cseh filmrendezőt, hogy ugyan már, legyen olyan kedves, és rendezze meg a megrendeznivalókat.

Saul Zaentz producer azonban Philip Kaufmanban bízott, Kaufman pedig a nézők fantáziájában. Az első fél órában tehát el kell hinnünk, hogy Csehszlovákiában vagyunk, és 1968-at írunk. Nagy képzelőerő kell ahhoz, hogy az állandóan fekete ruhát viselő és ezért David Copperfield mutatványoshoz erősen hasonlító Daniel Day-Lewist egy korabeli prágai sebésszel azonosítsuk. Ugyanilyen furcsa látni az elvtársakat, illetve azt, ahogy őket és a kihallgatásokat odaát elképzelik. A kor divatjában járatos néző meglepődve tapasztalhatja, hogy az oroszok bevonulása előtt a prágai lányok egyáltalán nem viseltek tupírfrizurát, aztán meg, valószínűleg tiltakozásul, mindenki elment fodrászhoz. Egyébként könnyen elképzelhető, hogy Kaufman előtt korántsem ismeretlenek a harminc évvel ezelőtti cseh filmek, és ezért hiszi azt, hogy annak idején minden csehországi fürdővárosban éjjel-nappal játszott egy fúvószenekar.

A fantázián túl még egy jó adag türelem is szükségeltetik a film megtekintéséhez, pontosabban a színészi játék elviseléséhez. Az akcentus és az ebből eredő hangsúlyhibák tömkelege, beleértve a főszereplő alkalomadtán kifejezetten idegesítő, modoros hanglejtését még úgy-ahogy elmegy, de senki nem gondolhatja komolyan, hogy a színészeknek adott instrukciók között feltétlenül szerepelnie kell a játszd úgy, ahogy ezt egy amatőr tenné kitételnek. És nem muszáj Juliette Binoche-t felkérni Tereza szerepére csak azért, mert kislányos arca alapján alkalmasnak látszik a védtelen nő szerepkör kielégítő visszaadására. Sajnos Tereza a történet folyamán jelentős változáson megy keresztül, és másképpen sebezhető Tomassal való megismerkedése pillanatában, mint például a Svájcban töltött évek alatt. Binoche azonban végig egy figurát hoz, végig ugyanúgy beszél és néz, és ráadásul még az arcára ügyetlenül rápingált pír is nagyon béna.

Aztán jön ´68, jönnek az oroszok, plusz eredeti felvételek, majd a kék Skoda Zürichben, a stáb szintén, és mindjárt minden hitelesebb lesz. Tereza jellemfejlődése beéri a Binoche formálta figurát, ellentétben a Copperfield-alteregóval, aki továbbra sem tud mit kezdeni szerepével, bár ekkor már inkább passzol környezetéhez. Csak ne beszélne annyit. És egyáltalán: figyelni kellett volna magára a szövegre is. Élő ember nem mondja a perceken át feltűnően három lábon bicegő kutyára pillantva, hogy I don´ t like the way she´ s running, mert ez kábé olyan, mintha egy teherautó alatt fekvő szerencsétlennel közölnénk, hogy figyelj, valami nem stimmel rajtad.

A néma jelenetekkel viszont semmi baj. Tereza meztelen nős, uszodás, paranoiás álma hasonlóan megrendítő, mint a Sabinával előadott, egymást fényképezzük meztelenül, mert mindketten ugyanazt a pasit szeretjük című jelenete, melyben a kamera hol objektív, hol meg nem, szinte pontosan közvetítve az eredeti írói gondolatokat, legalábbis annak, aki olvasta a könyvet. De ez a két epizód valahogy mégis üdítő kivételnek tűnik a film hosszadalmas és unalmas egészéhez képest. És az álmosító hangulatot még a valóban kunderásnak nevezhető zene, valamint az állandóan tükrökkel operáló Sven Nykvist operatőr sem tudja feldobni, sőt egy idő múlva már idegesítővé is válik, hogy ötpercenként tükröződésben pillantjuk meg szereplőinket.

A befejezés meg úgy giccses, ahogy van. Az időrend miatt ugye a halálnak a film végén kell bekövetkeznie, autóbaleset által. Kaufman briliáns megoldásként belekocsikáztatja a boldog és mosolygó szerelmeseket a fehér ködbe, de hogy egyértelmű legyen a történés, előtte még az Amerikában élő Sabina levelet kap, benne a halálhírrel. Nehogy már valaki ne jöjjön rá, hogy mi történt.

Így mindenki számára egyértelmű, hogy egy elhibázott filmet látott.

- vörös -

Milan Kundera regényéből a forgatókönyvet írta Jean-Claude Carriére és Philip Kaufman; rendezte: Philip Kaufman; fényképezte: Sven Nykvist; szereplők: Daniel Day-Lewis, Juliette Binoche, Lena Olin; forgalmazza az InterCom

szerző
- vörös -
publikálva
1999/48. (12. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...