Állhatna persze az alcímben az is, hogy Máté Olgától Joel Meyerowitzig vagy Alfred Stieglitztől Szilágyi Lenkéig, és akkor talán még pontosabbak volnának az idő- és stílusbeli szélső határpontok. Ám ezek kevésbé erős húzónevek, ugyanakkor Máté Olga már-már erején felül szerepel: szélesedik a helye a kánonban. Hagyjuk ezt; miként a katalógus elején a kiállítást kurátoroló Baki Péter írja is, a fotóművészetben nincs időbeli linearitás, a szemléletmódok, a stílusok visszahúzódnak, majd újra előbukkannak, egy-egy alkotó pedig gyakran egy sor irányzatot végigtapasztal, miként ezt éppen André Kertész életműve példázza. Nincsenek szélső pontok.
A kiállítás attitűdje a népszerűsítés, leginkább a fotográfia mint művészet erejéről szól, az összművészeti panteonban neki járó hely jogosultságát indokolja, és bizonyítja is fényesen a remekművek tömegével. Minthogy az anyag, amiből válogatni kellett, szinte átláthatatlan, nem érdemes azon huzakodni, hogy miért nem szerepel ez, viszont valóban ennyire jelentős-e amaz. Személyes kedvenceink hiányát - én például August Sanderét, Robert Doisneau-ét vagy éppen Lucien Hervéét (akinek a képeit viszont épp most állítja ki a Magyar Fotográfusok Háza) - meg úgyis elégedetlenkedve fogadjuk.
A címben meghatározott tematikába a jelek szerint minden belefér Kertész tulipánjától Mapplethorpe orchideájáig, amit csak magába képes fogadni egy igényesen konzervatív ízlésvilág. Ez viszont egy kissé esetlegessé teszi a képek altémák szerinti csoportosítását, ezzel pedig hiányérzetet is ébreszt. Hiszen ha a testábrázolások közé - nyilván idézőjelesen - odafér Hamarits Zsolt csupasz Barbie és Ken babája mint Ádám és Éva, akkor már az elmúlt évtizedek néhány konceptuális munkája is ott lehetne mondjuk az "Én-képek" vagy akár az "Egyedül" szektorban. Ez utóbbinak a szempontjai sem mindig világosak: amikor Moholy-Nagy úgy fényképezi le a feleségét, hogy a fotón a saját elé-, a perspektíva szerint viszont valójában föléboruló árnyképét látjuk, ebből sokkal több egyedüllétoldó meleg árad, mint Benkő Imre műhelyben karácsonyozó csőszerelőinek társas magányából, amelyet persze máshonnan nézve fintornak is felfoghatunk az ügyesen kétértelműre kötőjelezett "Együtt-lét" témakörben. Az is igaz, hogy ha egyszerűen "Egy ember" és "Több ember" a cím, akkor talán nem viaskodnánk ennyit a testi valóság mögül felzúgó lelki hullámzással - tematizálni pedig mindenképpen kellett valahogy, ha már a rendező (helyesen) szakított az unalmas kronológiai elrendezéssel.
A kiállított képek jelentős része magyar művész (Munkácsi Márton, Moholy-Nagy, a két Capa, Brassa•, Pécsi József, Escher Károly, a maiak közül meg például Göbölyös Luca, Gárdi Balázs stb.) alkotása, egy kissé talán túlságosan is belénk sulykolva, mennyire ott voltunk mindig is a fotóművészet élvonalában. Ebben nyilván szerepe volt annak is, hogy ezeket a képeket nem külföldről kellett kölcsönözni - bár kétségtelen, hogy a kiállításnak egyáltalán nincs szegényszaga. Tágas, átlátható, többnyire jól világított térben, témák szerint eltérő színű falon látjuk a műveket, külön egységben a szociofotó és a haditudósítás műfaját, és csak néha (mint Helmut Newton Jönnek! című, amúgy remek ruhás-ruhátlan képpárjánál) érezzük úgy, hogy nem ártott volna valami kevésbé ismert a mindenütt és számtalanszor látott helyett. Az elrendezésben szellemes párhuzamok, szembeállítások, asszociációk rejtőznek, amelyek visszavezetnek a kiállítás címéhez, megmutatva, hogy a nagy művészek valóban rá tudják fényképezni a lélek rétegeit a közvetlenül érzékelhető testi valóságra.
Szépművészeti Múzeum, augusztus 24-ig. Katalógus: 8900 Ft
