Tizenöt évesen szétlőtték a lábfejét. Alig élte túl. Bosszúra vágyott, erre is biztatták. "A hadnagy a foglyokra mutatott. Egyáltalán nem voltam abban biztos, hogy pont ők voltak azok, de akkor bármilyen fogoly megtette volna. Hátrakötött kézzel felsorakoztattuk őket, mind a hatot. Belelőttem a lábfejükbe, és egy napon keresztül néztem a szenvedésüket, majd végeztem velük, hogy végre abbahagyják az üvöltést. Mindegyiknek a szemébe néztem, és láttam, ahogyan tekintetük feladja a reményt és megmerevedik, mielőtt meghúzom a ravaszt. Bosszantott a néma tekintetük." Megállás nélkül marihuánát szívott, brown-brownt (lőporral kevert kokain) szippantott, és telenyomta magát mindenféle nevenincs kapszulák tartalmával - egész heteket töltött alvás nélkül. Ebben az állapotban került egy nemzetközi jótékony szervezet átnevelő központjába, ahol a gyerekkatonákat úgy szoktatták le a drogokról, hogy egyszerűen nem adtak nekik. Hónapokig tartottak az átállás kínjai. "Veszélyesek voltunk, és egyedül a gyilkoláshoz értettünk." Aztán sikerült visszailleszkednie a békés kamaszéletbe, magához vette egy távoli rokon, de itt is utolérte a polgárháború. Csoda, hogy él, hogy az Egyesült Államokba került, tanulhatott, és könyvet írhatott gyerekkatonaéveiről.
Ishmael Beah Sierra Leonéban született, és tizenhárom éves volt, amikor kiszakította családjából a polgárháború. A kis nyugat-afrikai ország rettenetes időket élt át a 90-es évtizedben. Nem etnikai, nem is politikai ellentétek mentén harcoltak a lázadó csoportok a kormányerőkkel: a háború tétje első szinten a gyémántbányák fölötti rendelkezés volt. Második szinten már csak az aktuális, helyi szintű pozíciószerzés, vagyis az ellenfél legyilkolása, és ha az egyik oldal elfoglalt egy falut, a másik számára már az ottani civil lakosság is ellenségnek számított, amelyet nem elég kifosztani, meg is kell félemlíteni kínzással, erőszakkal, csonkítással, a gyerekek kényszersorozásával. Ishmael Beah-nek alighanem szerencséje volt, hogy a kormányerők kötelékében tanult meg kegyetlenkedni: így kerülhetett az első politikai rendezési kísérletek idején átnevelőtáborba. De sok százezer honfitársához hasonlóan így is elvesztette azt, ami a nyomorban tengődő Sierra Leone-i lakosság számára alighanem a legnagyobb értéket jelentette a háború előtt: a testi-lelki biztonságot nyújtó, az élet rendjét fenntartó és áthagyományozó családi kötelékeket.
Az ENSZ főtitkárának a fegyveres konfliktusok által érintett gyermekek ügyével foglalkozó különmegbízotti hivatala legutóbbi (2007-es) jelentésében azt írta, hogy világszerte több mint negyedmillió gyerek harcol fegyveresen valamilyen szervezet kötelékében. Egy részük különféle országok hadseregében: Burmában például - 2004-es adat - megszokott dolog tizenkét-tizenhat éves gyerekek kényszersorozása, és Laoszban is 15 év a sorkötelesség alsó korhatára. Sokkal kiszolgáltatottabb és átláthatatlanabb körülmények közé kerülnek viszont azok, akiket felkelők, lázadók kényszerítenek maguk közé. A Human Rights Watch szerint jelenleg 17 országban vesznek részt gyerekek közvetlenül harcokban a legkülönbözőbb csoportok oldalán Kolumbiától Csádon, Ugandán és a Közép-afrikai Köztársaságon át a Fülöp-szigetekig és Srí Lankáig. A Kongói Demokratikus Köztársaságban a mai napig százával rabolják el őket a falvakból a különféle milíciák, fegyveres bandák. Gyakran elárvulva kerülnek ebbe a közegbe: családtagjaikat jobb esetben a szemük láttára kínozzák, erőszakolják meg, mészárolják le, rosszabb esetekben velük gyilkoltatják meg, hogy megtörjék bennük mindenféle összetartozás érzését. Ezzel aztán még az elvi lehetőségét is kizárják annak, hogy ezek a gyerekek valaha is visszatérhessenek a közösségükbe, ahol immár ellenségként fogadnák őket. A kegyetlenség fokozatai között persze nincs sok értelme különbséget tenni, a lényeg az, hogy a gyerekkatonák számára az egységük jelenti az egyetlen kapcsolatot, de a puszta életben maradásuknak is a feltétlen engedelmesség, az ezzel járó embertelenség a feltétele. Legújabban felmerült a gyanú, hogy bizonyos csoportok áruba is bocsátják jól kiképzett gyerekharcosaikat, akikre ugyanolyan harctéri fegyelmet kényszerítenek az elrettentőbbnél elrettentőbb büntetésekkel, mint a felnőtt katonákra.
Ishmael Beah önéletrajzi beszámolóját olvasva nem igazán lehet figyelni az irodalmi megformálás részleteire, de így is kitetszik egyfajta, jó ízléssel visszafogott szerkesztettség, előre- és visszaugrások, ami ahhoz segíti hozzá az olvasót, hogy ne a szörnyűségek végtelenített leltáraként olvassa a könyvet. Utólag átlapozva megdöbbentő persze, mennyivel hosszabb a történetnek az a része, amely a háború elől menekülő gyerekek félelmeit és szenvedéseit, ezek szűkös szüneteiben pedig a játékos együttlét elfutó pillanatait mutatja be, mint a kényszerű katonáskodásuk vérben gázoló eseményeit tárgyaló szakasz, amely első olvasáskor annyira sokkoló, hogy megzavarja az arányérzéket. Itt nincsen szó sorsokról, eszmékről, hősiességről, még csak hazugságokról sem, csak háborús bűnösök gaztettei sorakoznak, akiknek egy kicsit sem teszi emberivé a vonásait, hogy a harcok szüneteiben elpihenve Shakespeare-t olvasnak. Elüldögélnek, aztán megint rabolni, gyilkolni és meghalni küldenek egy csapat gyereket.
Döbbenten töpreng az ember, miként lehetséges, hogy valaki ilyen borzalmas élmények, saját szörnyű tettei súlyának teljes ismeretében képes legyen arra a hűvös, mondhatni, bölcs távolságtartásra, amely a könyvet átlengi. Igaz, a táborba kerülés első perceitől kezdve mindenki azt ismételgette nekik, hogy nem ők a hibásak mindazért, ami történt. A szerző viszont elmondja, mennyire ingerült lett újra és újra, amikor ezt kellett hallania. Alighanem azért, mert el kellett jutnia odáig, hogy a felmentő mondatot ő maga mondhassa ki magának.
Szó sincs tehát nagy szavakról, és már csak ezért sem érthető, miért a túldramatizált magyar cím az eredeti A Long Way Gone: Memoirs of a Boy Soldier helyett. Ezúttal nem tűnik viszont bombasztikusnak, sem túlzottnak az újabban nálunk is szokásos, hangzatos és persze rangos idézettöredék a címlapon: "Egy könyv, amit mindenkinek el kell olvasnia".
Fordította Tesfay Sába. Nyitott Könyvműhely, 2008, 263 oldal, 2980 Ft
