A humán tudományok Kelet-Európában: Mindig ugyanaz

szerző
Babarczy Eszter
publikálva
1999/50. (02. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A Collegium Budapest, a Szentháromság téri barokk palotában székelő tudományos műhely december havát a humán tudományok múltjának, jelenének és jövőjének szentelte. A Collegium igazgatója, Klaniczay Gábor és Sally Humphries több tucatnyi, vagy tizenöt különböző országból érkező humán tudóst ültettek egy asztalhoz, hogy a humán tudományok hasznairól és használati módjairól beszélgessenek.

- elégia -

A Collegium Budapest, a Szentháromság téri barokk palotában székelő tudományos műhely december havát a humán tudományok múltjának, jelenének és jövőjének szentelte. A Collegium igazgatója, Klaniczay Gábor és Sally Humphries több tucatnyi, vagy tizenöt különböző országból érkező humán tudóst ültettek egy asztalhoz, hogy a humán tudományok hasznairól és használati módjairól beszélgessenek.

E tudós társaság tanácskozása egyszerre jelenítette meg a reményeink szerint eljövendő Európa közös alapjait és bábeli zavarát, s a nagy tanácsterem ovális asztalánál, ahol egykor, ha nem is éppen ezekben a fotelekben, Buda városának ügyeit intézték, most angolul, franciául és németül igyekeztünk megértetni magunkat egymással, magyarok, szlovákok, románok, lengyelek, horvátok és macedónok.

Akármilyen nyelven szólalt is meg azonban az előadó, mintha mindannyian egy szöveg variációit mondtuk volna fel. Az ismétlés kényszere csak részben eredt a humán tudósok globalizálódásából, avagy abból, amit egymás között csak "fordulatként" vagy "a fordulat meg nem történteként" emlegettünk, részben, és ez utóbbi talán érdekesebb, maga a kultúrtörténet látszik ismétlődni a régióban.

Ha valahol a kezdeteknél kezdeném - és a Collegium Budapest konferenciasorozata azzal kezdte, a reneszánsz humanisták szándékainak elemzésével és "az írástudók köztársaságának" történetével -, akkor rögtön megragadhatnám azt a vezérfonalat, amely jó néhány közepesen kellemes évszázadot - a modernitás korát - átugorva, mindjárt a jövő európai utópiájába vezet. Mi volna aktuálisabb, mint az európai kulturális hagyomány ezen közös alapjainak felidézése, Erasmus és Melanchton mosolygó kettőse például, halvány és némileg bürokratikus csillagglóriával a fejük körül, vagy egy csoportkép Morus Tamástól Galileóig, sőt Rousseau, Kant és Goethe hármas sztárportréja? Ez persze afféle vágyteljesítő álomkép, a humanista és felvilágosodott, udvarias, barátságos, tudásvágyó és civilizált európai kultúra képzeletbeli története, amelyet nem árt némi kritikával szemlélnünk, ha a mindenkori történeti valóságról van szó.

*

A humán tudományok ugyanis, mint tudományok, a nemzetek és a nemzeti tudat korában kezdték megalkotni a maguk módszertanát és kánonjait, méghozzá nemzetek és nemzeti tudatok érdekében, eme nemzeti tudat pótlásaként vagy keltetőjeként. Ami Magyarországon és Csehföldön lejátszódott a tizenkilencedik század közepére, az Bulgáriában, Romániában és Szlovákiában a század végéig váratott magára, Horvátországban és Macedóniában pedig éppen most zajlik, ahogy e sorokat írom. A történet egyszerű: nemzetet alkotni úgy lehet, ha alkotunk hozzá nemzeti kánont, megírjuk a nemzeti hagyományt, meghúzzuk határait, bebizonyítjuk, hogy nem alávalóbb más hagyományoknál, vagy ha mégis, akkor az a súlyos történelmi katasztrófáknak és nemzeti véráldozatoknak tudható be, és végül rendezünk egy nagy ünnepséget, például millenniumit, amelyen kiállítjuk aranymetszésű borjúbőrbe kötve az eredményt.

Azután, kinek mikor, a nemzetalkotó humanitás után eljön a politika kora, az irodalmárok és a történetírók mellőzve érzik magukat, a nemzet háládatlanságára panaszkodnak, kínjukban feltalálják a modernizmust, majd lassan elsüllyednek a bontakozó szórakoztatóipari piac papírtömkelegében.

Végül pedig itt a fordulat ideje: a humán tudományok öneszmélése, más szempontból nézve önfelszámolása, a lingvisztikai-dekonstruktív-posztmodern-kulturalista fordulat, amelyben, mint valami széttört tükörben, szánalmas és viszonylagos darabkákra hullnak a nagy nemzeti történetek. Az összefoglaló tízkötetesek (legyen az történelem, irodalomtörténet, művészettörténet vagy a magyar szellem rajza), amelyeket a századfordulón a pozitivizmus indított útjára, nem tudván, hogy az utolsókat rúgja már, s amelyeket a marxista-leninista tudományos intézményrendszerben megbúvó elárvult tudósok, akiknek tudományos bátorságát megtörte, módszertani gerincét pedig elfolyósította a sok pitiáner ideológiai és személyzeti csata, meglehetősen csekély önbizalommal igyekeztek újraírni, befejezetlenek maradnak.

Eljön az új világ, de minden marad a régiben. Az intézményrendszerek vegetálnak, a mobilitás csatornái bedugulnak, a sok importált elmélet pedig, olvashatatlan fordításban, csak ömlik és ömlik, az állami könyvtámogatás nagyobb dicsőségére.

*

Van valami mélységesen szomorú ebben a történetben, ahogy a konferenciában is volt valami mélységesen szomorú. Szomorú, hogy a nagy módszertani fordulat afféle gombócként ül az egyetemi világ torkában, se kiköpni, se lenyelni nem sikerül, szomorú, hogy csak elvétve akad honi szerző, aki merész és átgondolt vagy alapos és megbízható művel állna elő, szomorú, hogy lassan felrajzolódik a kelet-európai horizontra a humán típus karikatúrája, a panaszkodó, lyukas cipőjű, sorvadt izmú, kudarcra ítélt, szemüveges-szakállas, akit egy napon sem lehet említeni Ambrus Attilával.

Azt a következtetést vonná le az ember mindebből, és hányszor le is vontuk már, meg aztán hányszor le is vonták már másutt, hogy a humán tudományoknak vége, befellegzett. Nincs feladatuk, a politikának nincs rájuk szüksége (még a végén bele akarnak szólni, micsoda a Szent Korona, vagy mit jelent a jogállam), a kamaszok röhögnek rajtuk, a zöldséges lenézi őket, és a parizerből is mindig csak a vége jut nekik.

Szomorú. De mitől van vajon hússzoros túljelentkezés az ELTE Bölcsészkarának egyes szakjain? Honnan került elő harminc ifjú, akik halált megvető bátorsággal összehasonlító irodalomtudományból írják Budapesten a doktori disszertációjukat? És ki és miért alapít még ma is naponta egy-egy irodalomelméleti folyóiratot?

Ha így tesszük fel a kérdést, még az összeesküvés-elméletek kedvelői is megnyalhatják a szájuk szélét. Pedig talán csak arról van szó, amit Szilágyi Ákos mondott a múltkorjában az Írók Boltjában, hogy ugyanis az egyetemen, a mi ütött-kopott, folyton költöző, lerohadt és megrohadt Bölcsészkarunkon csillognak a szemek. Miért? Csillognak, és kész.

Elég, ha a szemek tulajdonosai tudják.

Babarczy Eszter

szerző
Babarczy Eszter
publikálva
1999/50. (02. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...