Fotó: Németh Dániel
Kiss Tibor: Erre ugyanúgy nincs recept, mint ahogy egy kapcsolat összetartására sincs; menet közben derül ki, hogy megy-e, vagy sem. Az van, hogy igyekszünk reagálni azokra a szélsőségesebb megnyilvánulásokra, amik esetleg bomlasztó hatással lehetnének a zenekarra. Emellett azokra a dolgokra figyelünk, amik közösek bennünk; ha azon kezdenénk el morfondírozni, hogy mi az, amit nem szeretünk a másikban, akkor valószínűleg szétesne az egész.
Varga Livius: Ebben a 20 év épp hogy segít: ennyi idő alatt nemcsak a jó pillanatokban és nagy röhögésekben csiszolódnak össze az emberek, hanem az olyan helyzetekben is, amikor valahogy meg kell oldanunk, ha valakire rájön a dilihopp.
KT: Mi haveri alapon, nem profiként kezdtünk el együtt zenélni, ezért a barátságoknak meghatározó szerepe van a közös munkában - mindnyájunknál lehetne jobb muzsikust találni. Lehet valaki nagyon jó zenész, de ha nem lehet vele egy többnapos mikrobuszban zötykölődést kibírni, akkor valószínűleg kifázik egy ilyen csapatból. Nehéz megmondani, hogy miért maradt a Quimby egyben, hogy miért nem esett már szét. Volt olyan is, hogy szétesett. Aztán elindult megint. Úgy kell ezt elképzelni, mint egy hajót, ami néha zátonyra fut, néha léket kap, néha valaki tengeribeteg lesz, néha lázadás tör ki, és lefejezik a kapitányt; mindenféle dolog megtörténhet, a kérdés az, hogy megy-e tovább a hajó. Mindenesetre a kormányzásra nincs bevált recept: sose tudjuk, hogy mi lesz holnap.
MN: A szabad időtökben is együtt lógtok?
VL: Igen, és amikor ezek az alkalmak ritkulnak, akkor megjelenik rájuk az igény. Most van ez a nagyon hajtós időszak, és tuti, hogy a nagykoncert után hatan hatfelé fogunk szaladni, de egy-két hétre rá biztosan elkezdjük majd megint csinálni a közös programokat. Ha ezek elfogynak, a közös zenélés is kilúgozódik kicsit. Megy ezek nélkül is, de sokkal könnyedebben és energikusabban, ha megvan a magánéleti szövedéke is a zenekarnak.
MN: Akkor jól megvagytok, nem őrjítitek meg egymást.
Együtt: Dehogynem!
VL: Ahol nincs probléma, az egy merőben gyanús kapcsolat.
KT: Ha az egész egy ilyen biztonságos, langyos valami, akkor az gyakorlatilag halott. Itt van rengeteg emóció, és egy izgalmas csoportdinamika működik. Olyan ez, mint egy párkapcsolat ide-oda áradó érzelmekkel, folytonos kompromisszumokkal, csak attól, hogy ez egy hatos fogat, még komplexebb az egész.
MN: Amióta a Kispál feloszlott, ti vagytok a legnépszerűbb alterzenekar itthon.
KT: Talán igen. Ha az alterszcénát nézzük, akkor mondhatjuk, hogy most ott trónolunk, annak a szemétdombnak a tetején. Ugyanakkor, ha jól tudom, a legidősebbek is vagyunk - nyilván ennek is van ebben szerepe. Szerencsénk volt, mert az évek során nem leépült a közönségünk, hanem kitágult. Bár most azt gondoljuk, hogy eléggé fel van habosodva.
MN: Igen, mostanság a tizenévesektől a negyvenesekig mindenki ott csápol a koncertjeiteken.
KT: Sőt hatvan-hetvenévesek is. Nagyon meglepő - és persze rendkívül hízelgő is -, amikor odajön egy nagymama korú néni az utcán, és azt mondja: "Művész úr, a Bordély Boogie zseniális volt tegnap!" Úgy tűnik, valahogy sikerült ezt a furcsa muzsikát mint valami gőzt bejuttatnunk a réseken. Ugyanakkor - egy friss közvélemény-kutatás szerint - a közönségünk gerince a 30-40 közötti értelmiségi réteg.
MN: Mi lehet az oka a széles körű sikernek?
KT: Ez nagyon összetett dolog. Egyrészt sok munka van benne: már kiesett a kezünk közül egy-két jó dolog, és örökké gondolkodunk, hogy milyen új és számunkra is izgalmas projektekbe vágjunk bele. Emellett sok helyen megfordulunk: csinálunk színházi turnékat, és játszunk uszodáktól kezdve kocsmákon és szemétdombokon át a nagy fesztiválokig mindenhol.
MN: A Quimby mellett mindannyian jártok külön utakon is. A több lábon állásnak egzisztenciális oka is van?
VL: Sokáig az volt, de az utóbbi 3-4 évben már meg tudunk élni a Quimbyből. Ez egyszer már majdnem összejött, de akkor jött a leállás. Aztán amikor újrakezdtük, volt egy-két év, amikor nem kerestünk szinte semmit.
KT: Meg persze mindig, amikor már majdnem megéltünk belőle, jött az, hogy fektessünk be ilyen-olyan projektekbe. De ezek aztán mindig megtérülnek. A mai napig elvállalunk zérós dolgokat, ha úgy érezzük, hogy abból valami jó sülhet ki. Például amikor a teátrumos turnét elkezdtük, akkor mindenki fogta a fejét, hogy ezt azért nem csinálják zenekarok, mert baromi nagy a rezsije, ugyanakkor a színházba relatíve kicsi közönség fér csak be, ergo teljes bukta. És az is volt az első körben, aztán lassan kicsit jobb lett.
VL: Emlékszem, Tibivel arról beszélgettünk sokat húszéves korunkban, hogy az milyen jó lenne, ha zenélnénk, és abból megélnénk. Persze ez sokáig teljesen sansztalannak tűnt.
KT: De amikor kevés pénzt kerestünk a kocsmákban, azért nem volt az olyan kevés: egy-egy fellépésért 5000 forintot kaptunk, miközben az egyetemi dupla ösztöndíjam volt 7000. Szóval akkor is tök jó volt.
VL: Persze, mert te egyedül éltél. De én Dunaújvárosból ingáztam, és el kellett tartanom egy gyereket, úgyhogy a Quimby mellett két munkahelyem is volt.
MN: Mit dolgoztál?
VL: Mikor mit. Szereltem antennát, voltam pincér, csapos, ilyesmik. De valójában nem is vártam el akkoriban a zenekartól, hogy eltartson.
MN: Akkor az első időkben ti is afféle hobbizenekar voltatok?
VL: Nem, ez sose volt hobbizenekar; az elejétől kezdve ez volt a legfontosabb. Akkor is, amikor képtelenségnek tűnt, hogy ezzel valaha is pénzt fogunk keresni. Én mindig is ezt vallottam hivatásomnak, és nem a tanult szakmámat vagy azt, amivel épp pénzt kerestem. Úgy éreztem, hogy mindent azért csinálok, hogy zenélhessek.
KT: Nem volt könnyű, de a lelkesedés átvitt minket az akadályokon. Mások abban a helyzetben, amiben mi elég sokáig voltunk, ha egy kicsit is éretten gondolkodnak, abbahagyják. 30 éves korunkban rajtunk röhögtek a kortársaink, hogy mi még mindig lenn zörgünk a zajos, füstös pinceklubokban. Mondtam is akkoriban Liviusnak, hogy mi elittunk egy lakást, elszívtunk egy nyaralót, és átaludtunk egy karriert. Mire Livius azt mondta: de jól éreztük magunkat.
MN: Az ismertségnek van negatív járuléka?
KT: Mint mindennek, ennek is van árnyoldala, de nem vészes. Elég jól el tudunk vegyülni az emberek között, szóval a sikernek azt a nagyon furcsa és elferdült árnyoldalát, amiről szoktak beszélni, mi nem tapasztaljuk meg.
MN: Nem üldöznek megvadult tinilányhordák? Vagy az nem negatív?
KT: Nem mindig negatív az... (Mosolyog) Egyébként meg nem a tinilányokkal van a baj. Tud ugyanúgy üldözni egy ötvenes nő is, ami sokkal borzalmasabb lehet: egy tapasztalt nőszemély lényegesen súlyosabb dolgokat tud elkövetni, mint egy tinilány.
VL: Hajaj!
KT: Én egyébként akkor éreztem utoljára az ismertség árnyoldalát, amikor pár éve utaztam a metrón, jöttek az ellenőrök, és amikor kiderült, hogy nincs jegyem, rám akarták hívni a metrórendőrséget. Elég rossz passzban voltam épp, és annyira ideges lettem az egésztől, hogy elszaladtam, ők meg elkezdtek üldözni. Futkorászás közben bevillant, hogy itt szaladok a nyomomban az ellenőrökkel, miközben az egész metró be van kamerázva, és én ezt már kevéssé tehetem meg, mert a felvételek alapján majd valaki azt mondja, hogy "né' má', az ott a Kiss Tibi a Quimbyből!". Nem szeretem, hogy könnyen felismerhető vagyok. Ráadásul, ha egy ismert ember bakizik, akkor az duplán rossz. Elvárják tőlünk, hogy példát mutassunk meg minden, ami egy baromság! Senki sem veheti fel azt a keresztet, hogy ő majd példát mutat, csak azért, mert sokan ismerik.
MN: Egy színésztől hallottam nemrég, hogy ő öt éve nem volt bulizni, mert nem engedheti meg magának, hogy részegen lássák.
KT: Nálunk ilyen probléma mondjuk pont nincs... Minket elegen láttak már így, szóval nagy meglepetést nem tudunk okozni ezen a téren. De ez nem is baj: azt mondják, hogy az ember akkor szabad igazán, ha már a legsötétebb bugyrait is megmutatta.
MN: Tibi, te hogy vagy ezzel a nők bálványa szerepkörrel?
KT: Hát, erre én nem szakosodtam. Szerintem a média találta ki, és szeretik táplálni ezt a dolgot.
MN: Ha a média táplálja is, a veled, illetve a zenekarral foglalkozó fórumbejegyzéseket elnézve azért van némi alapja...
KT: Oké, akkor válaszolok: nagyon hízelgő ez a titulus. Amolyan undorral vegyes kielégülést okoz, ami körüllengi az egót.
MN: Ismert és népszerű előadóként lehet egyébként normális párkapcsolatot kialakítani? Vagy legalábbis az elején nincs olyan parátok, hogy "nem engem lát, csak a menő csávót a színpadról"?
VL: Ó, erre van egy jó sztorim! Amikor megismerkedtünk a feleségemmel, és eljött a híres "és te mivel foglalkozol?" kérdés - ami egy zenésznek mindig a menő rész -, kiderült, hogy nemhogy azt nem tudja, hogy én ki vagyok, de a Quimbyről se hallott még soha. Na, akkor éreztem, hogy a könnyebb út most nem fog bejönni! Azon meg kicsit fel is háborodtam, hogy a létezésünkről sem tud, Kispált meg bezzeg hallgat!
KT: A tapasztalat azt mutatja, hogy lehet. Meg azt tegyük hozzá, hogy ha valaki ismert, akkor az is ő. A hírnév esetleges varázsa egy párkapcsolatban meg igen hamar elmúlik, mert a vécé és a nappali között baromira nem híres az ember. Egy hosszú távú párkapcsolatban pedig az ismertség sokkal inkább hátrány, mint előny. Rengeteg türelmet igényel a másik fél részéről.
MN: Ha nem zenélnétek, mivel foglalkoznátok?
KT: Nagyon jó és híres képzőművész lennék, és hobbiból építész.
VL: Amerikai akciófilmszínész lennék. Konkrétan Hollywood, B kategória.
KT: Ne már, Livius! Álszerény vagy. Én A kategóriás, nagyon kiváló képzőművész lennék, mert addig nem nyugodnék, amíg nem válnék azzá. Inkább nem aludnék soha. Másképp az ilyesminek nincs értelme. Targoncás lehetsz közepes, mert az még nem jelenti azt, hogy leejted a dolgot. Vagy ha le is ejted, akkor sincs nagy baj.
VL: Kivéve, ha atomfegyvereket teszel arrébb a targoncáddal.
KT: Míg egy csomó szakmában gond nélkül működik a középszerűség, például taxisoknál, targoncásoknál vagy politikusoknál semmiféle gondot vagy hiányérzetet nem okoz, addig egy alkotó embernél nem működik az, ha nem jó. Kit érdekel egy felejthető színész vagy egy unalmas költő?!
MN: Szerintetek 20 év múlva is ezt fogjátok még csinálni?
KT: Remélem, igen. Ha már ilyen szépen haladunk, hogy 20 éves a zenekar, akkor tényleg érdemes lenne negyvennek meg hatvannak is lenni.
VL: Tíz év múlva kiadhatnál egy Kiss Tibi 50! című szólólemezt. Gondolj bele, frontember leszel valahol, és közben egy szólókarriert is beindítasz!
KT: Én unatkoznék egy szólókarrierben. Akkor már jobban elvagyok egyedül, ha rajzolgatok. Oké, elgitározgatok én magamban, de nem élvezek el attól, ha ülök egy konyhában egyedül, és zenélgetek álló nap. Zenélni barátokkal jó - én legalábbis csak úgy szeretek.
MN: Az idén nemcsak a Quimby, hanem ti is kerek évfordulót ünnepelhettek, hisz' mindketten ebben az évben töltöttétek be a negyvenet, ami sokak szerint afféle vízválasztó kor.
KT: Nekem annyira semmitmondó ez a 40. Ráadásul sokkal jobban érzem magam, mint 30 évesen - ezért még gyanús is. Szerintem minden kort lehet élvezni, ha az ember nem teszi magát nagyon taccsra. Egy fontos dolog van: ennyi idősen az embernek azért már néha eszébe jut, hogy nem halhatatlan.
VL: Én hatéves korom óta konkrétan foglalkozom a halál gondolatával. De soha nem voltam depresszív ettől, inkább csak kíváncsiskodó.
KT: Van az a mondás, hogy harmincig az ember szívatja a szervezetét, harminctól a szervezet szívatja az embert. Így van ez a halál gondolatával is: én is gyerekkoromtól foglalkoztam vele, kerestem, kutattam, próbáltam megfejteni, de most már a nagy különbség az, hogy a halál foglalkozik velem. És ez sokkal idegesítőbb. Ugyanakkor bizonyos szempontból nagyon csikók vagyunk még: egy blueskarrier például valahol 60 év fölött szokott beindulni.
VL: Igen, a zene, az kifogyhatatlan örömforrás. Csak fel kell tudni mászni a színpadra. Vagy kell egy ember, aki felrak.
