Koncert
Így lett a VHK utolsóból első, viszonozva a Neurosis nemes javaslatát: Grandpierréké legyen a záró, a "fő" státus. A Halottkémekkel úgy vagyok élőben, hogy vagy elcsavarnak, de akkor nagyon, vagy csak állok rezignáltan, hogy lendülnék én, lendülnék, de sehogyan sem megy. Most ez utóbbi jött be, leginkább - bizonyára - a körülmények miatt: hiába igyekeztek ők ott fenn, nem szóltak valami jól; kásás, egybemosott volt a hangzás, csak a ritmushangszereket lehetett jól kivenni. Meg aztán másfél óra kezdésnek, az nagyon sok, még akkor is, ha a Neurosis tagjai végig ott bólogattak a színpad szélén.
Majd megváltozott az első sorok összetétele, előretörtek az
extrém hardcore
szimpatizánsok, színpadra lépett a Today Is The Day nevű detroiti trió. Én nem vagyok ellene a jól alkalmazott noise-nak, de esetükben ez nem bírt zenévé válni. Úgy indult, hogy öt perc alatt lezúztak három számot, a meglepetéstől a technikusok még a lámpákat is elfelejtették lekapcsolni. A koreográfia innentől ismétlődő volt: az apró gitáros/énekes hátraszaladt, elindította az intrót DAT-ról, majd eszeveszett, gyors darálásba kezdtek, emberünk üvöltött, visított, a nagydarab bőgős faarccal pengetett, hátul a dobos meg küzdött, hogy ki ne essen a kezéből a verő a nagy fergetegben. Fel sem tűnt volna, ha csak az üres húrokon reszelnek, a nézők egy része ugyan jól képzett mazochistaként bizonyított: örült és repetát kért, amit szerencsére nem kapott.
El kell mondani, hogy bár eddig is sokan voltunk, csak ezután nőtt meg igazán a sűrűség - a renyhébbek is bevonultak az előtérből. Érthető: a kanadai Voivod cirka tizenöt éves karriere alatt szinte páratlanul magas színvonalon olvasztott magába egy sor gitárzenét - thrash metált, progresszív és alternatív rockot minimum. Pár éve trióvá fogyatkozott az eredeti kvintett, és most megint egy súlyosabb korszaknál tartanak. Hanem a megszólalással ők is jól ránk ijesztettek, talán a kapkodós beállás miatt; a gitár sehol, a dobból is csak valami tompa zaj hallatszott, egyedül a basszusgitár és az ének jött át jól. És ez, kérem, bűntény az állandóan díszítve doboló Away, valamint az ugyancsak sajátos technikával pengető, becenevéhez méltó módon pufók Piggy esetében. Leginkább az utolsó két lemezről szemezgették a pszichedelikus részekkel is tarkított zúzdákat, aztán bejött valahonnan a gitár is, de igazán csak a szellősebben hangszerelt részek ütöttek. Persze így is imádni lehetett őket: Piggy végig mosolygott, és játékpisztollyal gerjesztette pick upjét, mi több, előszedtek néhány dalt a tíz évvel ezelőtti albumcsodákról. Ám mire hallani lehetett az enigmatikus kétlábdobokat is, véget ért a műsor. Háromnegyed óra: mézesmadzag, nem több.
Ilyen előzmények után igencsak féltünk, hogy mi lesz a Neurosisszal. Az oaklandi szextett (az egyikük a látványtechnikus) politikus hardcore irányvonaláról a kilencvenes évek elején váltott át egy igen összetett és elmesélhetetlenül súlyos muzsika művelésére, azzal a céllal, hogy hangot adjon a
pusztulásba menetelő
emberiségnek. Ilyesmiről persze sokan énekelnek, a Neurosis azonban lelkiismeret-furdalást ébresztve szembesít magunkkal és apokaliptikus gondolataikkal - egy-egy lemezük hatásosabb három elvakult Greenpeace akciócsoportnál. Szóval hirtelen sötétségbe borult a terem, négyen, egyre jobban kivetkőzve, törzsi ritmusokat kezdtek ütni, s mire kellően megemelkedett az adrenalinszintjük, már a kezükben is voltak a hangszereik. Szerencsére a végén csak a helyére került a hangzás: jól szólt a cucc, baromi vastagon (gitárból ilyen hangokat, atyám), hangosan, de hallani lehetett minden hangszert, éneket, samplert.
A Neurosis masszív falat épít a hangokból, majd ezt rádönti a hallgatóra, és letámadja az embert vizuálisan is. A lassan hömpölygő zenével párhuzamosan vetítés zajlik: egymásba folyó montázsok villódzó csatatéri jelenetekkel, kísértetiesen mozgó alakokkal, jelképekkel vagy éppen hipnotikus spirálokkal. Aztán ott vannak a zenészek. Robusztus, furcsa tekintetű fickók, jól átmennék a túlsó oldalra, ha gyülekeznének az utcán; amúgy megviselt arcuk eltorzult az üvöltéstől, láthatóan fájt nekik a zene, nekem is fájt, pedig a terem közepén álltam, milyen lehetett az erősítők előtt? Nem szóltak egy szót sem, a számok között billentyűs átvezetések mentek, szünet nélkül. Nagyon együtt voltak ezek az emberek, hiba - bár spontaneitás - nélkül játszották a régebbi és újabb nyomasztásokat. Aztán hirtelen megint teljes sötétség, s mikor felkapcsolták a lámpákat, a zenekar már sehol.
Lassan múló, mély nyomot hagytak bennünk így is.
Greff András
Almássy Téri Szabadidőközpont, október 19.
