Magyar Narancs: Ferenczi György szerint blues és népzene házasságában csak a népzene felé lehet haladni, egyre beljebb a népzenei gyűjtések mélyére. A saját zenédben érzel elmozdulást a dzsessztől a népzene felé?
Dresch Mihály: A Vonós Quartetem közelebb áll a népzenéhez, az Eszterlánccal pedig mezőségi zenét interpretálunk. A Dresch Quartetben inkább kortárs zenét játszunk, ezzel nem léptem el a népzene felé, de az gyakran kiindulópont nálunk. A Tördelősben átvettem az akasztós aszimmetrikus ritmikáját, de a végeredménynek kevés köze van az eredeti erdélyi népzenéhez. Amikor elkezdünk kidolgozni egy-egy dalt, előfordul, hogy valami más lesz belőle. Ilyenkor hagyni kell, hadd menjen a maga útján. Néha mégis úgy érzem, nem sikerült kialakítanom azt a stílust, amit régen szerettem volna. Csak töredékeiben. Egy-egy darabban találom csak meg azt a teljességet, aminek a létrehozására törekedtem, a nagy egészben nem.
MN: Pedig a magyar dzsesszirodalom a műfaj egyik legegyénibb hangú képviselőjeként tart számon, aki úttörő módon hozta össze a népzenét a dzsesszel.
| ||
DM: A helyzeti előnyömnek köszönhetem, ha ezt részben sikerült megvalósítani. Nekem fontos, hogy vállaljam magam és a múltam a zenében. Vidéken nőttem fel, sok népzenét hallottam gyerekkoromban. John Coltrane bőrébe is jó belebújni a színpadon, mert a zenéje tele van mély érzésekkel, de az soha nem lesz olyan, mint az a zene, amit a saját élményanyagodból fújsz. A jó zene arról szól, aki játssza. Ez persze önző dolog, de jó esetben ebből az önzésből közös élmény születik, ami energiát ad a közönségnek és a többi zenésznek is, akikkel játszol.
MN: Melyik szerzeményeidet érzed sikerültnek?
DM: A Hajnalt például, vagy a Román erdélyi zenét. Szeretem a Bánat, bánatot, a Hazafelét, és a címadót is a Tördelősről. Ezekbe sikerült belevinni olyan ízt, olyan hangulatot, ami arra emlékeztet, honnan jöttem. A zenének azok a gondolatok adhatnak karaktert, amik a zenész sorsára, múltjára emlékeztetnek. Mostanában egyre gyakrabban veszem elő a régi dolgaimat. Frissítem velük a repertoárt. A Tördelősön újra eljátszottuk a Siratót, az egyik első zenét, amit írtam. Akár primitívnek is mondható, egyszerű kis dal, mégis van benne valami, ami miatt szeretem.
MN: A Sirató az első lemezeden, a Sóhajkeserűn szerepelt. Az album címe arra az indulatra utal, ami bennetek volt akkoriban. Mi ellen?
DM: A nyolcvanas évek derekán jelent meg ez a lemez, amikor kilátástalan volt minden. Úgy tűnt, soha nem fog megmozdulni a szovjet birodalom. A nyugati kultúra viszont beáramlott hozzánk, és szembeötlő volt a kontraszt az itthoni és a kinti légkör között. Punnyadt, nyomott volt a magyar levegő, és ez elkeserített minket.
MN: A dzsesszélet viszont pezsgett.
DM: Még jobban, mint most. A hetvenes évektől a nyolcvanas évek közepéig nagyon komoly dzsesszélet volt itthon. Minden vérre ment. Aki kamuzott, azt kifütyülték. Az indulatokból, a megnyilvánulásokból lehetett érezni, hogy egyetértünk, egyet gondolunk. Hogy tisztaságot akarunk, szabadságot és egyenes gondolatokat.
MN: Ez szertefoszlott, amikor eljött a tényleges szabadság?
DM: Ezt nem mondanám, de azzal, hogy mindenki szabadabbá vált, sokkal nagyobb lett a felelősség. Ha bármit lehet, akkor nehezebb kialakítani a saját filozófiádat. Ma már nehezebb állítani valamit. Én is sok mindenbe belekóstoltam, vitt az ár jobbra-balra. Egy művésznek meg kell próbálni a benső, tiszta gondolatai szerint alkotni. Ez persze nem könnyű dolog.
MN: Neked sikerült?
DM: Nem érzem úgy, hogy teljesen letértem volna róla, de nem sikerült végig ezen az úton haladni. De ez belefér, legalábbis az én életembe. Az igazán nagy művészekébe, mint amilyen József Attila volt, semmilyen kompromisszum nem fér bele. Fiatalon engem is az indulat hajtott, ordítottam, toporzékoltam, de aztán rájöttem, meg kell ismerni más dolgokat, és néha kompromisszumot kell kötni, persze úgy, hogy közben megőrizzem a szellemi identitásomat.
MN: Miben kellett kompromisszumot kötnöd?
DM: Sokáig játszottam a Csík zenekarral, már azelőtt is, hogy beköszöntött a nagy siker az életükben. Jól jött a pénz, és sokan megismertek akkoriban. De a siker után bizonyos dolgok már nem tetszettek. Nem az volt már ez az egész, mint régen, közben viszont óriási sikere volt a zenekarnak. Ez nagy dilemmát jelentett számomra.
MN: Minden műfajnak szüksége van híres zenekarokra, amik közvetítik a tömeg számára, miről szól az a zsáner, hogy rajtuk keresztül beléphessenek az adott zenei világba.
DM: Ez művészi habitus kérdése. Van olyan zenész, aki azt játssza, amit szépnek, jónak tart, és nem érdekli, elfogadják-e azt az emberek vagy sem. Akinek nem tetszik, amit csinál, azt nem engedi be a világába. „Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret”, mondta József Attila. Ez az elefántcsonttoronyban élő zenész útja. De van olyan is, aki úgy tudja megszólítani az embereket, hogy attól ők boldogok lesznek. Megnyeri őket magának, mint Kossuth Lajos a parasztlegényeket a ceglédi toborzóbeszédében. De több embert nehezebb megszólítani. Nagy tömegeket befolyásolni veszélyes terep. Figyelni kell rá, hogy a művész közben megőrizze az identitását. Ha szerencséje van, az emberek megszeretik, és nem kell hozzájuk alkalmazkodnia. De ez nem mindenkinek adatik meg.
MN: A te habitusod melyikhez áll közelebb?
DM: Az elefántcsonttoronyban élő művészéhez. De szenvedtem ettől, és próbáltam kilépni onnan. Nehéz az embernek változni, de muszáj. Én vállaltam, és bár kaptam olyan levelet, hogy elárultam a dzsesszt, nem bántam meg. Kedvemre való zenét játszhattam, és sokan megismertek. Olyan helyekre jutottam el Csík Janiékkal, ahova a quartettel nem tudtam volna. Sokszor hívtak vendégnek, aztán ez egy idő után elhalt. Nem baj. Játszom tovább a saját zenémet.
MN: Nehéz ma dzsesszzenésznek lenni Magyarországon?
DM: Megváltoztak a dolgok. A fellépési lehetőségek szűkebbek. Budapesten a Fonóban és a Jedermann caféban játszunk havi egy alkalommal, de vidékre ritkán jutunk el. Most próbálok szerződtetni a quartetnek egy menedzsert. Eddig azt hittem, koncertszervező nélkül is lehet működtetni a zenekart, de kicserélődtek az emberek, akik hívtak minket a klubokba, az újak pedig nem tartják fontosnak, hogy felléptessenek minket.
MN: A Facebookon sincs fent a zenekar, a honlapotokat egy rajongó szerkeszti. Analóg ember vagy?
DM: Egy éve van okostelefonom, fél éve ímélezek. Maradi vagyok, de így is megélek valahogy. Vannak láthatatlan segítőink, akik önzetlenül hírt adnak a dolgainkról.
MN: A mai közállapotokkal szemben van benned indulat?
DM: Már nem érzem magam jogosultnak arra, hogy bármi ellen lázadjak. Most is nehéz a helyzet, de épp ezért nem akarok beleavatkozni. Nem látom át, mi történik, információ nélkül pedig nem érdemes. Én örülök, hogy meg tudtam maradni ebben az országban, és itt játszhatom a zenémet.
MN: Még ma is lehet lázadni a dzsesszel?
DM: Szerintem igen. De nem lázadni fontos, hanem felmutatni a lényeges dolgokat. Számomra a dzsessz a szeretetről szól. Nem a versenyről, nem a virtuskodásról. A jó dzsessz isteni energiákat ad.