Színészkönyv. Õszintén szólva mérsékelt buzgalommal forgolódtam e vidéken, mégis ilyennek képzelem a műnemet. Épp ilyennek. Mondjuk nem nehéz megálmodni. Kiülnek az érintettek a Beverly Hills-i Mulholland Drive egyik, az utcáról szinte észrevétlen palotájának buja flórától illatozó ősparkjába, s azonmód homlokon csókolja őket az öröknyár valamelyik játszi fuvallata. A nagy ember fáradtnak és bölcsnek látszik, biztos most is játszik, frissítőket és gyümölcsöt (tán egy kis alkoholt is) hozat. Kezdetben kissé kimért, de aztán dől belőle a szó, bő másfél mázsáját meghazudtolva gesztikulál, a térdét csapkodja saját poénjain. A partnere - ugyancsak nem akárki, a The New York Times Los Angelesben dolgozó tudósítója - előbb csak arra koncentrál, hogy arculatán minél jobban látsszék az érdeklődés, aztán menthetetlenül a mese, a mesélő hatása alá kerül, szinte megfeledkezik magáról, megenged egy-egy óvatos megjegyzést, s végül a zaftosabb részek némelyikénél már együtt tódít a bálványával, kínálás nélkül tölt magának (persze szigorúan limonádét), s csak akkor zökken vissza szerepébe, amikor lassul a hömpölygés, s érezni, hogy a napi penzum a végéhez közelít. Zsebkendőt kotor elő, megtörli nedves homlokát, nem is érti, mitől izzadt meg ennyire a lombok hűse alatt. És napra nap, addig jár a kútra, míg az el nem apad.
Aztán a tőle telhető alázattal belegyapálja gépébe az egészet. Izgul nyilván, amikor megmutatja az első oldalakat. Először homokrán-colás fogadja, de miután felcsattan a már sokat hallott öblös hahota, minden simán megy, belejavítgatnak, toldozgatnak, a húzónévnek eszébe jut még számtalan szebbnél szebb gondolat, megy a munka rendesen.
Nem kell ehhez se Marlon Brando, se Robert Lindsey, így mehet Budapesten is. Nincs különbség a Broadway és az Állami Déryné Színház bármelyik tájelőadása közt, egyre megy Hollywood vagy a Lumumba utca. A Mulholland Drive persze itt egy épp divatos "művészkávéház" neve, a szereplők láncdohányoznak és mérsékelten drága röviditalokkal hűsítik magukat - már ha ez számít.
A színészek legtöbbször civilben is szórakoztató figurák, nagy mesélők, láttak már sok mindent (de feltétlenül képesek eljátszani, mintha).
Nos, elképzelt (vagy az alszerző előszavából képzett) szituációnkon mit sem alakít az olvasmányélmény, nem változik az szemernyit sem, ahogy fogynak a hátralévő oldalak (noha a mű kétségkívül vaskos, közel hatszáz oldal, külön könyvészeti értekezést igényelne, mégis mitől ennyire könnyű: megszalad a kezünk még másodszor is, ha felemeljük, ránézésre nehezebbre számítva). Csak egy dolog nem stimmel az istennek sem. Az a másfél mázsa. Az sehogysem. Pedig semmi kétség, a dátum 1994 (Brando a Don Juan de Marcóra készülhet Coppolával, nagyobb, mint bármikor).
Csakhogy annyira gyerekes az egész, hogy képtelenség elszakadni attól a szőke kisfiútól, aki a kadétiskola szigorú rendszabályait igyekszik lankadatlan megkerülni, és szívhez szóló levelekben vá-gyakozik szerettei után. S ha azt mondjunk, gyerekes, nincs abban semmi rossz, ennyire önfeledt ártatlanság csak a legnagyobb művészek sajátja lehet (s hogy mindez oly szembeszökő, kétségkívül a "lejegyző" érdeme is).
Mint rendes önéletrajzban szokás, pendelyes kortól haladunk a jelen idő felé, tele várakozásokkal persze, de távolról sem türelmetlenül. Brando kellemesen és átélhetően mesél arról is, amikor még nem volt Brando, csak Bud, valahonnan a delejes Nebraskából. Iskolai csínytevései szemérmetlen konfabulációnak hatnak, de mélységes összhangban állnak a későbbi idők személyiségképével (bár aligha hinném, hogy ellenőrizhetőbb életszakaszai tárgyalásakor árnyaltabb lenne a közelítés). Lendületes vakítás ide, oda, afelől végig nem hagy kétséget az elbeszélő, hogy ő márpedig szentül hiszi is, amit mond - a színészi jelenlét állandó. A katonaiskola akrobatamutatvány közben fél kézzel elcsórt hatvankilós harangnyelve kíséri végig a huszadik század egyik legnagyobb színészének pályáját. Az ártatlanság tart velünk a romlottabbnál romlottabb korokon át, a lelkesedés a jó ügyekért és a jó emberekért a sok mocsok közt. Marlon Brando oly színesen előadott világában - minő ellentmondás, hah - persze csak fekete és fehér van. Jók és rosszak, jó emberek és jó ügyek, megátalkodott csirkefogók, kapitális disznóságok. Nincs ez másként akkor sem, ha kedvencünk épp nagyon árnyalni akar. Túl vagyunk már rég a mesterei dicséretén, ki a mennyben, ki a pokolban (végtelenül jellemző, ahogy nemszeretem szereplőivel bánik, addig-addig keresi az alkalmat, hogy egy-egy félmondatban beléjük rúgjon, mígnem kijön a béketűrésből, és egy egész bekezdést szentel az illető alávalóságának, szinte beleheccelve magát. Lee Strasberg az első szembeötlő alak ezek közül, voltaképpen nem is voltak olyan sokanÉ - jegyezzük meg, a [minden egyébért is dicsérhető] fordító alapos függeléket mellékel a könyvben szereplő személyekről), és reszketve várjuk, mit kezd azzal, amit Elia Kazanról úton-útfélen hallani, miszerint egykori eszmetársait úgy dobta föl az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló parlamenti bizottságnak, mint a sicc. Kazan kulcsfigura Brando pályáján, nem lehetünk álszentek, kulcsfigurája Hollywood és a világ filmcsinálásának. ' rendezi az első nagy Broadway-sikerben, A vágy villamosában, ami az igazi áttörést, a széles körű ismertséget jelentette Brandónak (pár évvel később Hollywoodban is vele forgatja le, noha új Blanche-t hoz Londonból). És következett a Viva Zapata!, A rakparton (s érte az első, még nem viszszautasított Oscar)É Hosszú erőgyűjtési szakasz után végre nekimegy a nagy falatnak, elsztorizza, hogy Kazan bizony felnyomott boldogot, boldogtalant, ami ronda dolog, de milyen nagy rendező volt, milyen sokat tett őérte és mellesleg a filmművészetért. Ennyi az árnyalás, milyen gyermeki ez is, előbb fehér, aztán fekete, majd megint fehér - mintha legalább hárman lennének, a szürkével nem megyünk semmire. Az olvasónak nem marad más, mint a mentesítő elgondolás: bezzeg mennyire más volna, ha eljátszaná... A mű legnagyobb erénye, hogy a befogadóját is villámpillanat alatt teszi gyerekké.
És így tovább a színészistenséggel végig, lányokon, asszonyokon, Amerikán, Tahitin, indiánokon, történelemformáló politikusokon, Marilyn Monroe-n, Jimmy Deanen, nagyzoló jelzők, csókok és pofonok, könnyek és kacajok rengetegében - letehetetlenül.
Európa Könyvkiadó, 2006, 553 oldal, 3950 Ft; fordította: Upor László
