Ártatlanabb, mint a többiek

Patrice Armengau, a Lyoni Nemzeti Filharmonikus Zenekar igazgatója
szerző
- fgy -
publikálva
1998/46. (11. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Hasábjainkon viszonylag kevés szó esik a komolyzenéről, de talán épp most van itt az idő, hogy ezt pótoljuk. A Lyoni Nemzeti Filharmonikus Zenekar, amely most fejezte be magyarországi koncertsorozatát, Európa egyik legrangosabb szimfonikus zenekara, világhírű karmesterek és zeneszerzők fordulnak meg a háza táján.

MaNcs: Hogyan működik egy ekkora gépezet Franciaországban?

Patrice Armengau: Hogy megértsük azt, hogyan épül fel egy zenekar, először bele kell helyeznünk a francia kontextusba. Franciaországban, Magyarországgal ellentétben, egy ekkora zenekart működtetni meglehetősen szokatlan dolog. A szimfonikus zene ugyanis nem szerves része országunk egyetemes kultúrájának, a század elején érkezett hozzánk, és csak hosszú évtizedek múltán születtek meg az első francia szimfonikus zenekarok. Főleg a hatvanas évek folyamán váltak professzionálissá, intézményesültté egy olyan országban, ahol ez még mindig úttörő kezdeményezésnek számít, és ahol nincsen meg a befogadók komolyzenei háttérismerete, mint például a germán országok esetében, vagy mint például itt is, illetve Amerikában, ahol az Európából menekülni kényszerülő zsidó művészek rakták le a most megkerülhetetlen szimfonikus zenei élet alapjait.

MaNcs: Mi a feladata egy szimfonikus zenekar igazgatójának?

PA: Én örömmel vállaltam el annak idején a zenekar igazgatását, annál is inkább, mert ez a munka nem volt ismeretlen számomra, már húsz éve dolgozom a kultúrában, habár inkább a tánc területén. Kilenc éve kezdtem a komolyzenével ismerkedni, de Lyon ezen belül is egy különleges eset. Ez egy olyan város, ahol két zenekar is megél, már önmagában is különlegesség, szinte luxus Franciaországban. Folyamatosan harcolnunk kell a politikusok és gazdasági szakemberek érvei ellen, hiszen a szimfonikus zene nem épp sztárolt terület nálunk. Ott van az opera, ami sokkal látványosabb, óriási díszletekkel, divatos dolog, mert könnyebben lehet róla beszélni, mint a szimfonikus zenéről, ami absztrakt, és a megértéséhez szükség van egy minimális zenei kultúrára. Az én munkám abból áll, hogy ezek között a körülmények között életben tartsam a zenekart, és ugyanakkor egy szakmailag eredeti koncepció szerint dolgozzunk, amellyel jómagam és a zenészeink is azonosulni tudunk. Nálunk ugyan nincs pénzügyi biztonság, mert a kulturális beállítottság miatt nem kapunk központi támogatást, azonban pont ezért nem kényelmesedünk el, mint sok fix éves kerettel rendelkező zenekar. Nem lustálkodunk. Az utóbbi években ennek bizonyítékát is szolgáltattuk Emmanuel Krivine művészeti vezetésével, akinek sikerült olyan magasra tenni a szakmai tudás mércéjét, hogy a zenészek egy része megértette, meg kell válnia tőlünk. Dinamikus, áldozatkész emberekre számítunk, sok fiatalt vettünk fel, a zenekar közel 40 százaléka megújult.

MaNcs: Mitől függ egy szimfonikus zenekar programjának összeállítása? A szakmai adottságoktól, a közönség visszajelzéseitől, vagy vannak divatos darabok és szerzők?

PA: Mindenekelőtt a hangszerállomány minősége számít. Azután olyan tervek kellenek, amelyek motiválják a zenekar tagjait. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Lyon Franciaország második városa, azaz egy zenésznek jobban megéri Párizsban dolgozni, mivel jobban fizetik, izgalmasabb az élet. Tehát mindig olyasmin kell törnünk a fejünket, ami odavonzza, ott tartja az embereket. Szeretnénk, ha a zenekar tagjai, habár ebben az esetben elsődleges a csapatmunka, mégis éreznék, hogy ez egyéni művészi teljesítményekből áll össze, és ezt mi értékeljük is. Sőt a koncerttermünk előterében ki is van függesztve a portréjuk, hogy a közönség is láthassa, a jó zenekar nem csak a karmester függvénye. Maga a repertoár kialakítása a mindenkori művészeti vezető feladata. Õk általában karmesterek, neves művészek, akiket nem feltétlenül izgat a nagyközönség ízlése. Egyébként az a tapasztalatom, hogy minél nehezebb, ritkább, szokatlanabb művet mutatunk be, a közönség annál élénkebben reagál. Számos kevésbé vagy félreismert zeneszerző darabját tűztük műsorra, és gyakran nem elégedtünk meg csak a koncerttermi bemutatással, hanem felolvasásokat, kiállításokat szerveztünk. Webern esetében például a város egyik ismert bisztróját bécsi kávéházzá alakítottuk, hogy a kor szellemét újrateremtsük, hívtunk cigányzenekart is, mert a cigányzene nagy hatást tett Webern zenéjére.

MaNcs: És Lyon hálás, sikerült kialakítani egy műértő közönséget?

PA: Igen, egyre többen kíváncsiak ránk. Franciaországban kimagaslónak számító, tizenháromezer pártoló taggal dicsekedhetünk. Viszonyításként: ez annyi, mint Párizs összes zenekarának pártolói együttvéve. Fontos számunkra, hogy legyen egy hűséges kör, akikre számíthatunk. Azért van még mit tenni, hiszen fiatal cég vagyunk, a szimfonikus munka mindössze harminc évre tekint vissza, igaz, saját termünk van, amivel kevés európai együttes büszkélkedhet.

MaNcs: Ez alatt a harminc év alatt rengeteget turnéztak külföldön, a világ minden tájáról vendégül láttak művészeket, sőt sok náció képviselteti magát a zenészeik sorában is.

PA: A zenekar tagjainak 20 százaléka külföldről érkezett, két magyar zenészünk is van. A turnéknak pedig nagyon fontos szerepük van a motiválásban, új közönség előtt kell bizonyítani. Most Debrecenben is játszottunk, Budapesten más zenekarral és kórusokkal is együtt dolgoztunk, ami mind komoly kihívás, a helyi szokásokhoz, a vendéglátók munkamódszeréhez kell alkalmazkodnunk. Ilyenkor persze a turizmusra semmi időnk, bejártuk a világot, de többnyire csak a koncerttermekre emlékezünk. A külföldi meghívásokból presztízskérdést csinálnak a komolyzenében. Az igaz, hogy a zene talán az egyetlen egyetemes nyelv, de a komolyzene nem feltétlenül. Afrikában például nem is "beszélik", és vannak más olyan területek is, ahova komolyzenét vinni bűn, mert az kulturális gyarmatosítás lenne. Idő kell ahhoz, hogy a megfelelő táptalaj kialakuljon, és itt nemcsak egzotikus vidékekre gondolok. Jó lenne ilyesmivel foglalkozni.

MaNcs: A Lyoni Nemzeti Filharmonikus Zenekarról azt kell még tudni, hogy a kortárs zene nagy pártfogója. Házi zeneszerzői posztot tart fenn, rendszeresen felkéri az alkotókat, hogy vezényeljék saját műveiket a zenekar élén, Európa több tengerentúli szerzőt önöknek köszönhetően ismerhetett meg. Ennek ellenére a mostani koncertsorozat egésze klasszikus, a legnagyobb attrakció a sportcsarnokbeli Berlioz-Requiem volt. Miért?

PA: A válasz prózai lesz: ez volt a magyar szervezők kérése. Én jobban szerettem volna, ha egy kompakt névkártyát tehetünk le az asztalra, mint a jó szakács, aki minden fogásnál külön remekel, jó lett volna, ha mi is bemutathatjuk sokarcúságunkat. Ez a választás viszont annyiban érdekes és gesztusértékű, hogy Berlioz Lyon szülötte. Õszintén szólva sokkal kevésbé kockázatos egy ilyen univerzális repertoárral bemutatkozni egy olyan országban, ahol egyébként, ha jól tudom, évtizedek óta nem járt francia zenekar. Remélem, legközelebb többre lesz alkalmunk.

MaNcs: A Berlioz-művet két szimfonikus zenekar és öt kórus adta elő. Milyen egy ekkora vállalkozást megvalósítani?

PA: Szerintem ez már nem tartozik a komolyzenei koncert fogalomkörébe, ez már showbusiness, de semmi esetre sem racionális zenei vállalkozás. Mert egy sportcsarnokot nem erre a célra találtak ki, nagy erőfeszítések árán lehet csak behangosítani. Ugyanakkor azt hi-szem, a komolyzenének szüksége van egy ilyenfajta exhibicionizmus-ra, mutatni, hogy létezik, hogy tud élvezhető lenni, és nem utolsó-sorban óriási dolog ennyi emberhez szólni egyszerre. Természetesen nem ilyen körülmények között és közé születnek a minőségi komolyzenei munkák. Amiért én mégis fontosnak tartom, hogy ez a nagy összefogás létrejött, az abból a romantikus, humanitárius megfontolásból fakad, hogy különböző népek érthették meg így egymást ezen az estén, nyelvtől, kultúrától függetlenül ugyanazt érezték. Persze nagy áldozatok árán jött ez létre, mert ehhez sem volt elegendő pénz, rövid időnk volt próbálni, de hát ez a kulturális menedzsment első számú aranyszabálya: a nagy dolgok gyakran méltatlan körülmények között születnek. Meg kell köszönnöm a Francia Intézet és a Filharmónia kitartását, mert végül nagyon intenzív és tartalmas hetet töltöttünk Magyarországon.

Visszatérve még egy gondolat erejéig a kortárs zenei tevékenységünkre, azért tartjuk fontosnak a kortárs művek bemutatását, mert próbáljuk megszelídíteni a közönséget, igen, ez a jó szó. Elbizonytalanodik az ember, ha nem ismeri a kortárs zenei szótárat, és nekünk az a célunk, hogy a ma zenéje minél többeké legyen, ne csak egy vájt fülű, szűk rétegé. Azt is megfigyeltük, hogy a zenészeink viszonya is megváltozott a kortárs zenével: a zeneszerzőkkel való munka után a sajátjuknak tekintették a művet, értették és élvezték, valljuk be, ez az utóbbi nagy szó.

MaNcs: És a szerzők ellátják a zenekarokat kortárs szimfonikus művekkel? Egyáltalán, milyen jövő áll a szimfonikus zenekarok előtt?

PA: Na, ez itt a kérdés. A szakma egy nagy öregje, Ernest Fleishman, a Los Angeles Philharmony menedzsere egyszer azt mondta, hogy a zenekarok halottak. Nemrég pedig Amerikában vásároltam egy könyvet, amely a Ki öli meg a klasszikus zenét? címet viseli, alatta kis betűvel: Karmesterek, menedzserek és politikusok. Azon gondolkodom, mi a szöszt csinálok akkor én itt. Lehet, hogy ártatlanabb vagyok, mint a többiek.

- fgy -

szerző
- fgy -
publikálva
1998/46. (11. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...