Magyar Narancs: Mi lehet az oka annak, hogy a képregény Belgiumban ennyire népszerűvé vált?
Franz von Cauwenbergh: A műfaj nálunk már hosszú évek óta művészetnek számít, ugyanolyan fontos kulturális kalandnak, mint a film vagy az irodalom. Kezdetben, vagyis a húszas években persze Belgiumban is csak amerikai képregények mutációit jelentették meg. A nagy áttörést Hergé (Georges Rémi) felbukkanása hozta, aki 1929-ben Tintin figurájának megalkotásával egy csapásra meghódította a hazai közönséget. 1938-ban aztán megjelent az első képregény-újság, a Spirou, és innentől kezdve hihetetlen sikersorozat kezdődött. Legnevesebb rajzolóink, Hergé mellett Jijé, Franquin, Morris, Moebius vagy Peyo tulajdonképpen nemzeti hősökké váltak. Ma ott tartunk, hogy szinte minden család jelentős képregénykészlettel rendelkezik, a füzetek, albumok gyűjtése már-már nemzeti sport. Az ilyen családi kollekciók apáról fiúra szállnak, és az örökösnek szinte kötelessége bővíteni őket. Ha valaki eladja a családi gyűjteményt, az felér egy hazaárulással.
MN: Miben különbözik a belga képregény az amerikaitól?
FC: Az amerikai művek teljes egészében a képzelet szüleményei, nélkülöznek minden realitást, míg a mi dolgaink sokkal emberközelibbek. A belga rajzolók héroszok, szuperhősök helyett olyan figurákat találtak ki, akiknek valóban emberi tulajdonságaik vannak, néha kimondottan esendők, és az olvasó ezekkel valahogy jobban tud azonosulni. Az irónia is nagyon fontos része a belga képregényeknek: Supermannél az ilyesmi elképzelhetetlen.
MN: Mennyire belga sajátosság ez? Franciaországban is roppant népszerűek az ilyesfajta rajzos történetek, és éppen ugyanezért. Van egyáltalán különbség a franciaországi és a vallon képregény között?
FC: Ez nagyon nehéz kérdés, hiszen minden a rajzoló tehetségén múlik. Vannak stílusok, irányzatok, iskolák, és ez nem attól függ, hogy az alkotó a határ melyik oldalán született. A stílusjegyek alapján nem állíthatom azt egy képregényről, hogy jellegzetesen vallon, mert ez nem olyan, mint a népművészet, amelyben minden tájegységnek van egy sajátos stílusa. Inkább azt mondanám, hogy ez az egész történet, amit európai képregénynek neveznek, Belgiumban kezdődött. A franciaországi rajzolók csak a belga sikerek nyomán lendültek akcióba, ott az amerikai komix sokkal tovább tartotta magát, mint nálunk. Az amerikai érdekeltségű kiadók is arra hajtottak rá, hogy megakadályozzák a belga képregényfüzetek franciaországi terítését. Olyan mondvacsinált dologgal tiltották be például a Spirou-t, hogy az egyik képregényben szereplő rakéta úgy van megkomponálva, hogy nem tud visszatérni a földre, és ez megzavarhatja az olvasók lelki nyugalmát. Ez halál komoly! Ilyenekkel jöttek a negyvenes években! Később aztán tisztázódtak a dolgok, sőt ahhoz, hogy a képregényt ma már művészetnek tekintik, nagyban hozzájárult, hogy a hatvanas évek elején Párizsban a fiatal értelmiség felkarolta a műfajt. A Tintin Tibetben című képregényről például kommunikációelméleti olvasókönyv jelent meg. A folyóiratokban komoly tudósok tanulmányokat publikálnak a legnevesebb rajzolókról, kiállításokat rendeztek, végül a képregény az oktatásban is megjelent, ami logikus, hiszen a gyerekek szívesebben tanulnak egy általuk kedvelt formátumú kiadványból, mint egy csupa betű tankönyvből. Aztán egyre-másra jelentek meg a kimondottan felnőtteknek szóló kiadványok, a hatvanas évek végén pedig már-már akadémiai szintre emelték a műfajt, a Sorbonne-on is tanítani kezdték. Ma már ez természetesnek tűnik, de akkoriban nem volt ilyen egyszerű. A képregényt az ötvenes évek végéig a ponyvával, a szeméttel azonosították. Ma viszont a nemzeti kultúra része Belgiumban éppúgy, mint Franciaországban.
MN: Mivel foglalkozik a Belga Képregény Intézet, ahol ön is dolgozik?
FC: Az intézet hét évvel ezelőtt nyitotta meg kapuit Brüsszel egyik csodálatos épületében azzal a céllal, hogy gyűjtse, rendszerezze és bemutassa mindazt, amit a belga képregényről tudni kell. Talán nem túlzás azt állítani, hogy az intézet olyan, mint egy múzeum, vagy mint egy különleges rendeltetésű könyvtár. A nálunk található anyagok egy része már ma is felbecsülhetetlen értékű dokumentum.
MN: A flamand nyelvű vidékeken is "nemzeti ügy" a képregény?
FC: A francia nyelvű kiadványok természetesen megjelennek flamandul is, és a statisztikák azt bizonyítják, hogy Belgiumban mindenhol roppant sikeresek. Az eredeti flamand képregényalakok viszont más utat jártak be: nem önálló füzetekben, albumokban, hanem napilapokban, "stripek" (három-négy kockából álló történetek) formájában jelentek meg és váltak népszerűvé. Ezek a történetecskék annyira speciális szójátékokra vagy nyelvi leleményekre épülnek, hogy sajnos nem is nagyon lehet lefordítani őket más nyelvekre.
MN: Van-e Belgiumban kimondottan képregényrajzoló-képzés?
FC: Nagyon sok iskola létezik szerte az országban, ahol ilyesmivel foglalkoznak, főiskolák, szakkörök egyaránt. A jelentkezők száma nagyon magas, aminek az az oka, hogy Belgiumban nemcsak a képregényolvasás és -gyűjtés, hanem a képregényrajzolás is nagyon elterjedt hobbi. Az szinte biztos, hogy az egy négyzetkilométerre jutó képregény-rajzolók száma Belgiumban a legmagasabb: legalább nyolcszázan vannak olyanok, akik csak ebből élnek, és akkor még nem beszéltem azokról a művészekről, például az animációs filmesekről, akik más területeken dolgoznak, és csak alkalmanként próbálják ki magukat a képregényben.
MN: Ha már az animációs filmeknél tartunk, úgy tudom, egy csomó képregényfigurának elkészítették a rajzfilmváltozatát. Nem csökkent ettől a műfaj népszerűsége?
FC: Tény, hogy a képregényfüzetek eladása csökkent, sőt többségük megszűnt, ám ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a műfaj háttérbe szorult volna, sőt épp ellenkezőleg. A kiadók ma már nem újságokban, hanem albumokban gondolkodnak, egy-egy fölkapott rajzolótól hármat-négyet is rendelnek évente. A közönség pedig gyűjteményekre vadászik, úgyhogy ha valamelyik album elnyerte a tetszését, akkor a sorozat többi darabját is igyekszik beszerezni. Egy-egy sikeresebb kiadványt akár több százezer példányban is el lehet adni, sőt a sikeres rajzolók munkáit már a megjelenés napján elkapkodják. A nagy öregek mellett ma Jean Vanhamme a pálya, pedig amatőrként indult: közgazdadiplomával a zsebében a Philips belga képviseletében dolgozott, amíg meg nem jelentek első munkái. A lényeg, hogy továbbra is tartja magát a képregény, bár az biztos, hogy a harminc-negyven évvel ezelőtti sikereket nem lehet megismételni.
Legát Tibor
(közreműködött: Falvai Györgyi)
Visszhang extra
Túl nagyot próbáltak markolni a belgiumi Francia Közösség Nemzetközi Kapcsolatok Főosztályának illetékesei, amikor úgy gondolták, elhozzák Budapestre mindazt, ami az elmúlt hetven évben tényező volt a belga képregényben. Lehetetlenre vállalkoztak, mert a téma annyira gazdag, annyi életmű, annyi legendás kiadvány kapcsolódik hozzá, hogy a Francia Intézet aulájánál jóval nagyobb területen is valószínűleg csődöt mondott volna a "legátfogóbb"-ra való törekvés.
Tiszteletreméltó, hogy mégis megpróbálták. Körülbelül negyven faliújságszerű valamire aggattak különféle kiadványokból kiemelt oldalakat mint a belga képregény legszebb fejezeteit; csakhogy így, eredeti környezetükből kiragadva a rajzokat, teljesen érthetetlenné válik a laikus számára, hogy voltaképpen mitől vált olyan népszerűvé, már-már kultikussá ez a műfaj Belgiumban. Jó kis rajzokat láthatunk, sok-sok rajzoló sok-sok alakját, de semmi többet. Ettől az egész olyanná válik, mintha valamely híres regény egy-egy oldalát aggatták volna ki. Azokon is biztos olvashatnánk frappáns mondatokat, ínycsiklandozó szófordulatokat, de az egész művet ettől még nem ismerhetnénk meg.
Valószínű, hogy ha valamelyik klasszikus rajzoló életmű-kiállítását mutatják be, közelebb kerültünk volna a belga képregényhez, így csak szilánkokat láthatunk, s a helyzetet még az is súlyosbítja, hogy kizárólag francia nyelvű tájékoztató olvasható a kiállított művekről.
- legát -
A képregény művészete Vallóniában és Brüsszelben című kiállítás február 13-ig látható a Francia Intézetben
Hergé és a nácik
Hergét tartják a belga képregény talán legfontosabb figurájának, aki Tintinnel forradalmasította a műfajt és "tiszta vonal"-nak nevezett teljesen új stílusával iskolát teremtett a rajzolók számára. Hergé ma már belga nemzeti hős, de ez nem volt mindig ilyen egyértelmű.
Tintin figuráját ugyanis először az egyház fedezte fel és sajátította ki magának, persze csak közvetett módon. 1937-ben a növekvő "kommunistaveszély" miatt fölkérték Hergét, hogy Tintin legújabb kalandjaiban utazzon Moszkvába, és leplezze le a lelepleznivalókat. Ez annyira jól sikerült, hogy egy évvel később Tintin Afrikába utazott téríteni, majd meglátogatta a kínai-japán háborút. Ez még nem lett volna baj, de a második világháború idején Hergé előszeretettel publikált azokban a lapokban, amelyeket a németek futtattak, és nem csak azért, mert mások akkoriban nem nagyon futtattak lapokat.
A háború után Hergét mint kollaboránst még bíróság elé akarták állítani, de végül elmaradt a tárgyalás, sőt 1946-ban már önálló képregényfüzet-változatban jelent meg a Tintin. Rajongói egészen 1988-ig olvashatták heti rendszerességgel a kalandos és politikailag ekkor már korrekt kalandokat.
