Blood, Sweat & Tears

szerző
m. l. t.
publikálva
2001/30. (07. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Hallatlan előnyökkel jár, amikor megöregszik az ember; például kiveheti a részét a nosztalgiabulikból. És ha történetesen a Blood, Sweat & Tearsszel kedveskedik neki a Sziget, képes odáig ragadtatni magát, hogy azt gondolja, a nagyszínpad legjelentősebb koncertje előtt áll.

Hallatlan előnyökkel jár, amikor megöregszik az ember; például kiveheti a részét a nosztalgiabulikból. És ha történetesen a Blood, Sweat & Tearsszel kedveskedik neki a Sziget, képes odáig ragadtatni magát, hogy azt gondolja, a nagyszínpad legjelentősebb koncertje előtt áll.

A Blood, Sweat & Tears fénykora óta jó harminc év telt el. A hatvanas évek végén járunk tehát, mikor is a rockzene és a dzsessz fúziójából jeles iskola teremtődött. Blood, Sweat & Tears, Chicago, Chase; egyik jobb volt, mint a másik, tudna az öreg mesélni, sokat. Ezek a zenekarok az ellenkultúra jegyében szerveződtek Amerikában, s ilyetén módon undergroundnak nevezték őket, már legalábbis addig, amíg nem jártak messze feltűnőbb sikerrel, mint a kommerszebb pop-rock.

A Blood, Sweat & Tearst az az Al Kooper hozta össze, aki korábban Bob Dylan kísérőzenekarában billentyűzött, s aki nem sokkal az első album megjelenése után továbbállt. Én maradtam volna a helyében, hiszen az újjászerveződő Blood, Sweat & Tears pillanatokon belül a mennybe ment: második, Blood, Sweat & Tears című albumából eladtak kétmilliót, leakasztott három Grammy-díjat, továbbá három kislemeze (You´ve Made Me So Very Happy, Spinning Wheel, And When I Die) bearanyozódott. Az 1970-es Blood, Sweat & Tears 3 megismételte, de az is lehet, hogy überelte ezt a csodát: két hétig vezette az amerikai sikerlistát, és egy újabb örökzölddel (Hi-De-Ho) gazdagította az állományt.

Ez a két album elég is volt ahhoz, hogy a zenekar kitörölhetetlenné váljon minden idők csúcsai közül, David Clayton-Thomas kifinomult bikahangjával és ugyancsak áruvédjegynek tekintett fúvóskarával (megfordult benne Randy Brecker, Lew Soloff, Joe Henderson). Ami utána következett, az végül is feledhető: folyamatos átalakulás, egyre jelentéktelenebb húzások, már-már a feledésbe merülés.

De azért nincs nagy baj. Hiszen ha úgy hozza a szükség, Clayton-Thomasszal az élen újra és újra összeáll egy magát Blood, Sweat & Tearsnek nevező társulat, invenciózus és halál profi fiatalok alkotják, és szépen és frissen megidézik a legendás dalokat. Nem akarnak többet, nem akarnak mást, és ez éppen így van nagyon jól. És aki hét évvel ezelőtt hallotta őket a Szigeten, még azt is megértheti, hogy egy öreg ember miért a nagyszínpad "legjelentősebb" koncertje előtt áll.

m. l. t.Nagyszínpad, augusztus 4., 18 óra

szerző
m. l. t.
publikálva
2001/30. (07. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...