Cirkalom: Az ember tragédiája a Madách Színházban

szerző
Mikes Éva
publikálva
1999/43. (10. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Eredetileg azt gondoltam (némi megkönnyebbüléssel), hogy ez alkalommal nem kell a darabról írni, a teljes felület az előadásé, illetve a színházé, a szó legszorosabb értelmében. Alig néhány perccel később azonban kénytelen voltam belátni, hogy optimizmusom túlzott volt. Mondjuk ki végre: ez a darab nem viseli jól a színpadot. Nem is darab a szó technikai értelmében, hanem drámai költemény, még ha annak tökéletes is. Élvezésének megfelelő módja az olvasás. Átadhatjuk magunkat a nyelvi szépségnek, magával ragadhat minket a gondolati tartalom, eltöprenghetünk egyes alapkérdéseken: mivégre születtünk, halad-e a világ, megéri-e a kínlódást ez a kis élet stb. De kinek jutna eszébe színpadra állítani Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban című versét vagy Babits Esti kérdését?

Eredetileg azt gondoltam (némi megkönnyebbüléssel), hogy ez alkalommal nem kell a darabról írni, a teljes felület az előadásé, illetve a színházé, a szó legszorosabb értelmében. Alig néhány perccel később azonban kénytelen voltam belátni, hogy optimizmusom túlzott volt. Mondjuk ki végre: ez a darab nem viseli jól a színpadot. Nem is darab a szó technikai értelmében, hanem drámai költemény, még ha annak tökéletes is. Élvezésének megfelelő módja az olvasás. Átadhatjuk magunkat a nyelvi szépségnek, magával ragadhat minket a gondolati tartalom, eltöprenghetünk egyes alapkérdéseken: mivégre születtünk, halad-e a világ, megéri-e a kínlódást ez a kis élet stb. De kinek jutna eszébe színpadra állítani Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban című versét vagy Babits Esti kérdését?

Miért kudarc szinte minden Tragédia-előadás? Barátom azt állítja, egyszer látott már jó előadást. Nem emlékszik, hogy lett vagy észt volt-e a csapat, mindenesetre nem volt magyar. Nem kötötték őket a magyar kényszerek: az elviselhetetlen meghatottság, amely kötelezően belengi a teret. Nem jó ez a szöveg színpadon, nincs benne dráma, nincsenek konfliktushelyzetek. Mese, amelyet néhány képből vágtak össze, és amely néhány ezer évet fog át.

Javaslom, hogy egy pohár jó borral üljenek be a füles fotelbe, zsámolyon a láb, ahogy kell, duruzsoljon a kályha, és olvassanak. Megéri, remekmű. Így az évezred vége felé járván megpróbálhatnánk akár megérteni is. De ne állítsák színpadra, ha jót akarnak.

Akkor hát beszéljünk inkább az épületről. Felújították, átadták, birtokba vették. Az első és a második emeletről tudok beszámolni. Szép, csillog. Meleg. Kényelmetlen. A lábam nem fér el. Légkondicionálás nincs. Valami zúg, de nem hűt. Szenvedni kell.

A második emeleten a szöveg jó része nem hallható, a kifutó utolsó harmada pedig már a második sorból sem látható. Meg kell hagyni, a színpad sok mindent tud, és azt mind fel is tálalták. Mintha valami új műfajt látnék - nevezzük műszaki parádénak. Gyanítom, részben éppen ezért esett a választás erre a darabra - lássuk be, a Bánk bán, a nagy másik, amely korszakváltáskor és október 23-ával kombinált épületavatáskor szóba jöhet, nem ad alkalmat sok kötéltáncos mutatványra. Itt viszont csörlőznek, emelnek és süllyesztenek, a járda mozog, a színpad forog, lépcsők tűnnek fel, majd le. Sok is a jóból.

Isten a kupolából aláeresztett kis fémkalodában himbálódzik. A Föld születése alkalmából misét celebrálnak. Gyermekek harsogják Az emberke tragédiáját. Napsugarakra húzva húz a kamarazenekar. Ekhós szekér küllemű őságyon szundít az őspár. Van még: öltöny és majomvisítás, falansztermunkát jelző írógépelés (írógépelés?), mindennek tetejébe pedig nehezen viselhető zenei aláfestés. Van Air és Allelujah, szirtaki és görög táncház Athénban, Sole mio Rómában, kánkán Párizsban, valamint Romeo és Júlia, V. szimfónia sors-kopogása és Örömóda rapszöveggel.

Fentebb említett barátom cinikusan tudatta velem, hogy nem érti a darabválasztást, tekintve, hogy a Madáchban évek óta csak dalolnak. Jelentem: megoldották. Énekel Hippia, Éva és a tömeggé átlényegülő rabszolgakar. Kerényi Imre a reggeli műsorok egyikében nagylelkűen "lehetséges verzió"-nak titulálta az előadást, amelyet szeretni nem kötelező. Élnék az engedéllyel: nem szeretem. Nem is értem. Ha azért szól a kánkán a forradalmi szín alatt, s azért árasztják el a kéjgáz egyéb formái a többi színt is, mert Kerényi így kívánja idézőjelbe tenni az egészet, akkor hogy kerül ide a kenetteljes mise, a föl-le ráncigált Úristen, aki végül giccses aranykeretben és szemüvegben dicsőül meg? Ha főszereplőink Ádika meg Évike, akkor minek az áhítatos tabló az emberiség körforgásáról az áhítatosan körbeforgó színpadon? Teljes az ízlés- és stíluskeveredés: hol patetikus, hol ironikus, hol frivol, hol kommersz, hol szirupos, hol kopogóan illusztratív az előadás. A szöveg időnként Madáchtól ered, többnyire azonban igyekvő beleírás eredménye. Operett ez kérem, show egy show-színházban.

Évából három plusz egy van, nagyjából ugyanennyi Ádámra. Hogy színészek volnának, azt csak valószínűsíteni merem, mert többnyire eltűnnek a kórus zajában. Mácsai Pál: rendben. Játékos, színes, értő, s további előnye, hogy nem kell énekelnie. Kiss Mari: bár ő lett volna minden Éva. Dunai Tamás alig jut szóhoz, pedig akár jó is lehetne. Huszti Péter félig se Isten. Az Úrnak orgánum kell, Huszti Péter hangja pedig kevés és kopottas. Az Úr hangja Kerényi Imrének jutott, de ő történetesen a Föld szellemét játssza. Ha mást nem is, ezt a teljesítményét élveztem.

Mikes Éva

Rendező: Kerényi Imre; Úr: Huszti Péter; Lucifer: Mácsai Pál; Éva: Pirali Gerda f. h., Timkó Eszter vagy Varga Klára, Kiss Mari; Ádám: Pavletits Béla f. h., Rátóti Zoltán, Dunai Tamás; díszlet: Götz Béla; jelmez: Vágó Nelly

szerző
Mikes Éva
publikálva
1999/43. (10. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...