Csengő, csengő - Ennio Morricone Remixes vol. 1-2. (lemez)

  • - minek -
  • 2004. január 29.

Zene

Fölösleges tiszteletköröket futni Ennio Morricone zenei talentuma előtt: életműve magáért beszél, s ha rendszeres időközönként megpillantjuk Clint Eastwood, Lee Van Cleef, Henry Fonda, Charles Bronson vagy Gianmaria Volonté fejét a tévében, azonnal beugranak a kötelező, bár meglehetősen kellemes képzettársítások.

Fölösleges tiszteletköröket futni Ennio Morricone zenei talentuma előtt: életműve magáért beszél, s ha rendszeres időközönként megpillantjuk Clint Eastwood, Lee Van Cleef, Henry Fonda, Charles Bronson vagy Gianmaria Volonté fejét a tévében, azonnal beugranak a kötelező, bár meglehetősen kellemes képzettársítások. Az sem meglepő, hogy Morricone, nyugodtan mondhatjuk, úttörő munkássága jó értelemben inspirálta az utódokat: John Zorn és zenésztársai már a nyolcvanas években kiadtak egy csokornyi Morricone-szerzeményt, saját, szórakoztató és izgalmas átértelmezésükben (The Big Gundown), s magától értetődő, hogy az új, elektronikus tánczenék eljövetelével újabb interpretátorok érkeztek, nem kevés tehetséggel, invencióval és érzékenységgel megáldva. Az első adagnyi Morricone-remix három éve jelent meg, olyan előadók sajátos verzióival, mint a Thievery Corporation, Bigga Bush, a Fantastic Plastic Machine vagy az Apollo 440. Most a német Compost kiadó publikált háromcédényi (egy szimpla, egy dupla), más mértékegység szerint két triplaalbumnyi Morricone-feldolgozást, amúgy zömmel nem Compost-előadók keze alól: a névsor impozáns, tökéletesen nemzetközi, a végeredmény pedig egy vég-telenül szórakoztató nótacsokor - nem csupán a harangjátékok, a sarkantyúpengés, a doromb, a szájharmonika, a hatlövetű és a szintetikus nu-jazz tánczene addikt rabjai számára. A borítón a remixőrök leróják kötelező tisztele-tüket a Mester előtt, a korongok azután többé vagy kevésbé híven követik a mércéül és nyersanyagul használt eredetit: vannak egészen easy darabok, mint az első CD nyitó darabja (International Pony: La Moda - We Love Ennio Mix), akad itt dzsesszes d'n'b (Kabuki: Dal Mare), a szigorúbb tánczenékben utazó Chicken Lips mintha egy régi Police-szám dub-techno változatát készítette volna el, pedig a nyersanyag a Pasolini-féle Teorema zenéje, míg mások, mint a jó nevű Doctor Rockit vagy a holland Aardvarck, inkább a kísérleti elektronikában utaztak. Egészen kiváló mixeket gyártott a svéd Swell Session (rögtön kettőt is), a horvát Eddy & Dus duó (Dal Mare - Adria Mix), a norvég Kahuun (A nevem: Senki filmzenéjéből) vagy honfitársa, Butti 49 (Rivoluzione - Confusion Mix). Magától értetődően találunk a listán mexikóiakat (Fussible), japánokat (Harumi Hosono, Yukihiro Fukitomi), briteket (pl. Tom Middleton Come Maddalena-mixe egészen éteri), amerikaiakat, spanyolokat, olaszokat, franciákat, litvánokat és persze németeket - ezúttal módjával, kisebbségben. A tán leginkább lenyűgöző, hipnotikus és súlyosan beteg darabot mindazonáltal a kanadai Nick Holder & Kaje duó készítette a Ninna Nanna Per Adulti című, nyilvánvalóan maradandó zsánerfilm zenéjéből: a szigorú, bár zaklatott ritmusok felett szétmálló hangerdő és egy túlvilági énekhang, mely mintha magyarul szólna hozzánk. Meglehet, ez csupán érzéki csalódás, ám igen meggyőző, mint ahogy a durván három és fél órányi zeneanyag egésze, mely az előzetes aggodalmakra is rácáfolva megunhatatlan - akár egyvégtében hallgatva is.

Figyelmébe ajánljuk