Ha Eastwood mondja (mutatja), akkor annak így kellett történnie: Nelson Mandela ország-egyesítõ kísérletének szép sikere volt, amikor a dél-afrikai rögbiválogatott fehérek és feketék közös örömére megnyerte az 1995-ös világkupát. Kellett ehhez politikai akarat is; na nem a gyõzelemhez, azt önerõbõl érte el a csapat, hanem ahhoz, hogy a rögbi, ez a hagyományosan fehér játék továbbra is élvezze a sportvezetõk támogatását - minden jó, ha jó a vége: a támogatás maradt, a csapat gyõzött, Dél-Afrika pedig egy emberként ünnepelt. Eastwood ezt az egy emberként ünneplést készíti elõ két órában, s ahogy megszokhattuk, férfias elérzékenyülésben nincsen nála rátermettebb master of ceremony. Vele kéne rendeztetni március 15-ét, és talán még a Szabadság, szerelem 2-bõl is jól tudna kijönni - erre akár fogadni is mernénk, különösen azok után, hogy a Gran Torinóban még énekelt is, miközben saját magát búcsúztatta, és ezzel nemhogy nem fürdött be, de eggyel még nagyobb isten is lett tõle. Megrendelésre megrendülést - ezt a Mandela-emlékest is tudja: Morgan Freeman bölcs jediként vezeti nemzetét, míg Matt Damon csapatkapitányi sportszívébe újfajta nemzeti érzés költözik; az, ami fehérnek és feketének egyaránt meg akarja nyerni a bajnokságot. A túlhabzó nemeslelkûségtõl kicsit rezeg a léc, és a testõrség sztorija (mint szoknak össze de Klerk emberei Mandela õrzõ-védõivel) még jobb is lett volna filmnek, mint a sûrû mandelázás, de minek kötözködni: ha már hidat, szobrot vagy filmet kell átadni, még mindig Eastwood a mi emberünk.
Forgalmazza a Pro Video
***