Magyar Narancs: Csaknem húsz éve, hogy megalapította együttesét, a Le Concert d’Astrée-t. Ma számos együttes játszik kifejezetten barokk repertoárt: Les Arts Florissants, Les Talens Lyriques, L’Arpeggiata stb. Mi különbözteti meg önöket tőlük – a hangzás, egyfajta hangszerhasználat, a műsorválasztás?
Emmanuelle Haïm: Azt hiszem, ránk egy bizonyos nagyvonalúság jellemző. Természetesen mi is korabeli hangszereken játszunk, de nem akarunk könyvízűek lenni. A lehető legkifejezőbb módon igyekszünk játszani. Egy csembaló nyilvánvalóan nem olyan erős hangzású, mint egy zongora, egy hárfa nem hangzik olyan erősen, mint egy modern gitár, de mindegyik tud szenvedélyes lenni. Ugyanezt keressük az énekeseknél is, a melegséget, az elkötelezettséget, a nagyvonalúságot, azt, hogy mindent beleadjanak az előadásba.
MN: Egyes régizene-együttesek nagyon szigorúan követnek vélt vagy valós szabályokat.
EH: A régi mesterek olvastán nehéz azt mondani, hogy bármelyikünk ismerné az igazságot. Például ha a díszítésekről olvasunk a korabeli francia zenei értekezésekben, elbizakodott, sőt, kicsit öntelt dolog volna azt mondani, hogy pontosan tudom, hogyan hangzottak azok. Hogy hogyan énekelt valaki, azt nagyon nehéz leírni, a hajlításokat, a színeket, a hangerőt. Igyekszünk megérteni, de a zene olvasata mindig is nagyon személyes lesz. Az együttesben igyekszem egyfajta egységes, mindenki által osztott és nem dogmatikus hangzást létrehozni mindazokkal a muzsikusokkal együtt, akik különböző helyekről hozzák a tudásukat, Bázelből, Brüsszelből, Párizsból, Londonból. A francia udvari zenék, de akár Bérain díszleteinek ismerete is megvilágítja számunkra Lully operáit, a korabeli művészeti élet ismerete segít Purcell megértésében. Persze a tanulmányokat, értekezéseket ismerni kell, de azáltal, hogy olyan mélyen belemerültünk ebbe a repertoárba – Händeltől például csaknem mindent eljátszottunk –, mindenképpen elég erős zenei bizonyosságokat szereztünk.
MN: Szánnak-e szerepet az improvizációnak?
EH: Óhatatlanul, hiszen a continuo eleve nagyrészt improvizáció. Most éppen egy párizsi Alcinára készülünk, ahol például Morgana egyik áriájában a csellókísérethez Händel azt írta, hogy a piacere, tehát ahogy tetszik, ahogy a csellista akarja. Vagy Morgana Ama, sospira kezdetű áriájában a hegedűnek is van lehetősége szabadon improvizálni, persze bizonyos időhatárokon belül, hiszen a színpadon akció van. Én is improvizálok, amikor a csembaló mellől vezényelek, és ez mindig nagyon érdekes, ahogy a zenészek egymásra reagálnak, hol egyik, hol másik „viszi a szót”.
MN: Visszatérve az együttesre: honnan származik a neve? Ha jól tudom, Astrée egy szűz istennő volt.
EH: Astrée egyrészt egy idealizált árkádiai pásztorlány, egyebek mellett az ő szerelmeiről szól Honoré d’Urfé barokk regénye. Ez egy nagyon hosszú regény, amelynek témáiból sokan írtak operákat, például La Fontaine is írt belőle egy librettót Lully veje, Pascal Collasse számára. Másrészt Astrée valóban istennő is volt, aki – amikor a dühöt feltalálták – az égbe menekült a rossz világ elől, és az égbe vezető útján keletkeztek a csillagok. Tetszett nekem ez a szép kép.
MN: Ön éveken keresztül dolgozott két nagyszerű és nagyon különböző muzsikussal, William Christie-vel és Simon Rattle-lel. Mit adott önnek ez a két művész?
EH: William Christie elsősorban színházi ember. Ő az, aki a francia barokk operát élővé tette számunkra. A Christie utáni régi zenés generáció szinte kivétel nélkül nála tanult, Christophe Rousset, Hervé Niquet, Marc Minkowski és én is. Nagyon bátran nyúlt a zenéhez, s ettől az érthető, átélhető lett. Simon Rattle-nél pedig a muzsikusokkal való kapcsolatát csodáltam, ahogyan a karizmatikus személyiségével mindenkiből ki tudta hozni a legjobbat. Hihetetlenül meggyőző, a közönséggel is, hiszen amit a birminghami zenekarral és a várossal csinált, az egészen fantasztikus. Műsorválasztásaiban is bátor, újító és különleges, nem hord szemellenzőt, tudja, milyen falakat kell lerombolni a zene és a közönség között. Csodálatos muzsikus, aki nagyszerűen tudja kommunikálni a zene szépségét.
MN: A Le Concert d’Astrée profilja a barokk zene, de azért egészen Mozartig elmennek. Látja Mozartban a barokk alapokat?
EH: Mindenképpen! Mozart a saját korának szülötte volt, ugyanakkor egy vizionárius zseni, aki éppen olyan egyetemes zenét írt, mint Bach vagy Monteverdi vagy Rameau. Mozart a korai műveiben, a Mitridatéban, az Ascanio in Albában vagy a La finta giardinierában barokk formákat használ, és fontos látni ezeket a kapcsolódásokat, mert logikusak és természetesek.
MN: Most Händel-kantátákkal, a szerző itáliai korszakából származó művekkel turnéznak. Händel fiatalkorában néhány évet töltött Itáliában, de ennek hatása egész életére kihatott. Mit tanult ott, mit hozott magával?
EH: Egyrészt fantasztikus hangszeresekkel találkozott. Ismeretsége Corellivel, Geminianival nagy hatással volt rá. Az itáliai dallamosság mélyen belé rögződött, és mindvégig példaként szolgált számára. Természetesen megtanulta a nyelvet. A hangszeres műfajokat, például a triószonátát is Itáliában ismerte meg. És ami szintén nagyon fontos volt: a találkozás a nagy énekes szólisták művészetével. Műveiben érződik, hogy jól ismerte az énekeseket, és sokszor konkrét énekművész számára írt. És megismerte az élet művészetét is, hála nagyvonalú támogatóinak. Akik nem utolsósorban nagyszerű zenei lehetőségeket, kitűnő muzsikusokat, olykor egész nagy zenekarokat biztosítottak számára.
MN: Együttesével sok operát játszanak, s úgy tűnik, ön szereti a játékot, a színházat, néha kicsit részt is vesz a játékban. Milyen a viszonya a rendezőkkel?
EH: Általában nagyon jó. Igyekszem elérni, hogy a zenekar és a színpad igazi egységet alkosson. Mindig megbeszéljük a darabot, és én nagyon érdekesnek és kellemesnek találom, amikor különböző olvasatunk van a darabról. Olykor, nagyon ritkán, előfordul, hogy a művészi személyiségünk kevésbé harmonizál, de az esetek túlnyomó többségében a találkozások sokat hoznak a számomra. Sivadier, Hervieu-Léger, Warlikowski, Mariame Clément és mások, akik az operáinkat színre vitték, mind nagyon érdekes személyiségek voltak.
MN: Ön sokat dolozott Natalie Dessay-vel, aki hamarosan fellép nálunk egy dalesttel. Ő lezárta operaénekesi pályáját, olyannyira, hogy egyáltalán nem is akar beszélni róla. Mik voltak az ön számára Dessay énekesi kvalitásai?
EH: Rendkívüli zenei intenzitással dolgozott. Hihetetlenül perfekcionista művész, aki ugyanakkor nagyon értett az improvizációhoz, mert olyan érzéke volt mindenhez, ami emberi. Az ének számára mindig csak színház volt. Minden mindig nagyon kifejező volt nála, ráadásul nagyon eredeti is, egy olyan művészetben, ahol sokszor a konvenció uralkodik. Mindig új, mindig más szemmel nézett az anyagra. Számára nagyon fontos volt a szöveg, a szavak értelme, amitől a figurái mindig hitelesek voltak. S mindehhez elképesztő virtuozitás járult. Mindent meg tudott csinálni, bármit lehetett kérni tőle, a legnehezebb dolgokat is. Egyedi volt.
MN: A Le Concert d’Astrée a szokásos koncerteken kívül különféle projekteket is visz. Mik ezek, és mi a céljuk?
EH: Úgyszólván a kezdetektől fogva szántunk arra időt, pénzt és energiát, hogy ne maradjunk benne egy privilegizált buborékban, hanem szélesítsük ki ennek a zenének a közönségét. Azt hiszem, ez mindannyiunk számára, és nekem különösen, fontos: megosztani a zene élményét minél több emberrel, főképp fiatalokkal és gyerekekkel. A zenekarban már sokunknak van gyereke, s ez még közelebb hoz minket ehhez a misszióhoz. Gyakran mondják, hogy a romantikus zene hozzáférhetőbb, mint a barokk, de én nem ezt gondolom. Csak tudni kell, hogyan lehet izgalmassá tenni egy Dido és Aeneast – mert lehet. A tevékenységünkkel bizonyos társadalmi különbségeket is át szeretnénk hidalni: elérni azokat, akik azt hiszik magukról, hogy ez a zene nem nekik való, úgysem értenék, és nem is jutnának hozzá. Másrészt elérünk olyan fiatalokat, akikben nagy zenei tehetség lakozik, de ők nem tudnak róla, és nem is volna más módjuk a szakmai fejlődésre.
MN: Ön rendszeresen vezényel más zenekarokat is Németországban, Svédországban, az Egyesült Államokban például. Hogyan közelíti meg ezeket az együtteseket, amelyeknek egészen más a profiljuk, a hangjuk? Egyáltalán, mit lehet elérni egy rövid vendégszereplés alatt?
EH: Szerintem nagyon hasznos és tanulságos egy hagyományos szimfonikus zenekar számára, ha egészen más repertoárral és játékmóddal kerül kapcsolatba. A stockholmi szimfonikus zenekar például egészen odáig ment, hogy a vonósok a vendégszereplésem idejére kicseréltették a fémhúrjaikat bélhúrokra, amit igazán csodáltam. Ez persze ritka. De a modern hangszereken is lehet újat tanulni a repertoáron keresztül. Mi sok újdonságot hozhatunk nekik, mert a hagyományos nagy zenekarok már szinte egyáltalán nem játszanak barokkot, egyszerűen nincs rá idejük, annyi minden mást kell játszaniuk, Schumannt, Beethovent, Brahmsot, Bartókot, Kodályt…
MN: Ha már Bartókot és Kodályt említi – játszott valaha magyar zenét?
EH: Hogyne, gyerekként sokat, és nagyon szerettem is. A magyar népzene egészen különleges kincs. És egyáltalán, rengeteg a nagyszerű magyar zeneszerző és muzsikus. Kiváló zongoristák, vonósok, fúvósok, akik mindenütt ott vannak a világban. A mostohaapám, Weiner Pál magyar volt, úgyhogy sokan jártak nálunk magyarok, Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Csaba Péter, Perényi Miklós és mások.
MN: Legutóbb Kocsis Zoltán temetésén találkoztunk. Sokan nem is értik, milyen óriási veszteség a halála.
EH: De, azt hiszem, értjük.
MN: Milyen képet őriz róla?
EH: Ó, rengeteget! Mindenre kíváncsi volt, minden érdekelte. És mindig hozott valami újat, egy Wagner-átiratot vagy egyebet. Az egyik este, vacsora után leült, és eljátszotta A fúga művészetét. Az egészet, fejből. Hihetetlen tehetség és hihetetlen ember volt. Mi Pilinszkyn keresztül ismertük meg, aki mostohaapám barátja volt.
MN: És végül a szinte kötelező téma: ön nő egy férfiak uralta szakmában. Valahogy nem látszik, hogy ebből valaha is hátránya származott volna.
EH: Igaza van. Mi több, nem is értettem, miért kérdezgetnek erről az újságírók.
