Film: A dolgok jelenlegi állása (Wim Wenders: Az erőszak vége)

szerző
Turcsányi Sándor
publikálva
1998/2. (01. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Párszor körbeszaladtuk már a világot, ütve bottal, olykor fehérrel, kedvenc rendezőnk nyomát. Lisszabontól Tokióig, ha tehette, minden állomáson és megállóhelyen megállt. Hogy most Los Angelesbe ért, mondhatni, korántsem meglepő, hiszen ismert terep, járt már ott ennek előtte is, feltétel nélküli megálló. (Nekünk meg úgyszólván hazai pálya, januárban különösen szilárd az L. A.-Bp.-tengely, hisz vizsgált darabunkon kívül a havi bemutatók közül csak a Tűzhányó és a Szigorúan bizalmas játszódik itt, hogy az erőszak körül motozó darabokat számba se vegyük.)

Párszor körbeszaladtuk már a világot, ütve bottal, olykor fehérrel, kedvenc rendezőnk nyomát. Lisszabontól Tokióig, ha tehette, minden állomáson és megállóhelyen megállt. Hogy most Los Angelesbe ért, mondhatni, korántsem meglepő, hiszen ismert terep, járt már ott ennek előtte is, feltétel nélküli megálló. (Nekünk meg úgyszólván hazai pálya, januárban különösen szilárd az L. A.-Bp.-tengely, hisz vizsgált darabunkon kívül a havi bemutatók közül csak a Tűzhányó és a Szigorúan bizalmas játszódik itt, hogy az erőszak körül motozó darabokat számba se vegyük.)

Nos, az erőszak. Ha a világ filmtermését nézzük, ha napilapok forgatásával próbáljuk naprakészségünket szinten tartani, ha az elektronikus közszolgálat ajánlatait fogadjuk el, és még ezer meg egy lehetséges szempont kínálkozik, semmi kétség: nincs is más a világon, ami nekünk, az evolúció nyerteseinek fontos lehet, kelünk, fekszünk vele, az utcán hever, vérbe és sárba fagyva, esetleg képletesen. Ha nem a fogalom, hát mi, öntestűleg. Persze a legtöbb ez meg az, pláne ha film a kedves, csak használja a cuccot, él oda s vissza az erőszak kimeríthetetlen lehetőségeivel. Nem kell túlzottan éles elme, hogy kitaláljuk: Wenders ennél bizonyára többre vállalkozik, szelíd módon megerőszakolva vizsgált és nem illusztrált tárgyát, az erőszakot magát. Első megközelítésben persze úgy, mintha ő sem lenne különb a Deákné vásznánál.

Protagonistája, egy Mike Max nevű filmproducer, amúgy Bill Pullman, ki más is lehetne, mint maga maga, ez esetben az első kockáikról az eddig lényegtelen külső hasonlóság is ordít, egy eléggé el nem ítélhető rémalak, ki az agresszió filmeseként hozta tető alá szakmai karrierjét. Hát persze, a vad Wim. Ám, ha mondja, hagyjuk rá, legyen ez tiszta lap, feledjük szolid előéletét, még akkor is, ha távoli szép emlékeink hajtanak moziba, és néhány kudarcért vágyunk némi kárpótlásra.

Megy minden, mint rendesen, Los Angeles városában a filmben filmi és a valóságos (tehát az e műbéli) erőszak észrevétlen, ám nagy lendülettől lökött módon folyik össze. Nem jelzi, csak néhány utalás, hogy a vásznon forgatott, Az erőszak magja című vagy az általunk látott filmben kerül terítékre a kérdés.

Mármost, pláne mert nem először hoz hasonló helyzetbe bennünket Wenders, lehetne az egész roppant kínos is. Mondjuk, ha üzenne valamit a mester, az erőszak csúnya dolog, ám roppant összetett, ilyesmit. Ez azért sem képtelen feltételezés, mert a filmben konkrétan elhangzik a felszólítás: határozd meg az erőszakot, hovatovább rögtön az elején. De nem. Hála istennek. Wenders elkerüli a csapdát, ami bár akkora, mint egy bevásárlóközpont, mégis belegyalogol mindenki. Esze ágában sincs erkölcsi szempontból vizsgálódni. Szempontjai határozottan fogyasztói természetűnek tűnnek, ám így sem eligazítási szándékkal közelít. Nem mondja meg, mit csináljunk vele, ha már sajátunk. Sőt azt sem mondja, és ez rendes tőle, hogy feltétlenül a sajátunk lenne.

Ám ennyi még csak a közte és Juszt tévésztár közti meglehetős különbség megállapítására volna elegendő, mit sejtettünk eddig is, noha azért az is valami. A pluszt Wenders utóbbi, sommásan kudarcosnak nevezett vállalkozásaihoz képest lehet még keresni, könnyebbülten sóhajtva fel, no, kijött megint a lépés, végre. Az erőszak végre. Örülhetünk, ennél is többről van szó. Megpróbálva tömören összefoglalni, amit látunk, bizony jó film. Méghozzá úgy, hogy íziben hozzá kell tennünk, nem csoda. Hát szóltunk egy rossz szót valaha is? Már hogyne.

Sírtunk, ríttunk, hogy juthat eszébe valakinek második részt írni egy álomhoz. Hogyan lehet kimondva folytatni a Berlin fölött az eget (Távol és mégis közel), pláne kimondatlan (A világ végéig), hogyan lehet semmi újat nem mondani Lisszabonról (Lisszaboni történet) stb. Nos, most hasonló keserveink titokzatos együttállásának köszönhetően kiálthatunk vivát (vivátot?). Ha úgy tetszik ugyanis, a mester most kimondatlan, csak amúgy a sorok között A dolgok állását álmodja újra, folytatva kvázi, hozza szóba a jelenlegi helyzetet. És piszkosul nem mond semmi újat, ím megértük, hogy ezért lehetünk hálásak.

Viszont szerteágazó, érdekes, feszesen rögzített, helyenként szellemes történetet kapunk, egy ismerős nyelven elmesélve. Világsztárokról (Bill Pullman, Andie MacDowell) derül ki, hogy jó színészek (Gabriel Byrne-ről gyanítottuk eddig is), és az ilyesmit szereti egy Wenders-néző, ki azzal is imponál magának, hogy azt nézi, amit, s ehhez pont jól jön, ha felismer egy új ruhába öltöztetett, hovatovább kurzivált Antonioni-idézetet.

Magyarán csupa jót mondhatunk. Ajánlott gyakorlat hívőknek és haladóknak, sőt egy újszülött még bele is zúghat a nagy emberbe. Még az sem baj, hogy az igazi nagy Wenders-alkotások azért fényévnyi messzeségben laknak, ám más tészta az olyasmi. Mára a dolgok mellett a szándékok is megváltoztak.

Turcsányi Sándor

The End of Violence, színes, feliratos, amerikai, 1997, 122 perc; rendezte: Wim Wenders; fényképezte: Pascal Rabaud; főszereplők: Andie MacDowell, Bill Pullman; írta: Nicolas Klein; zene: Ry Cooder, Gabriel Byrne, Udo Kier; bemutatja a Budapest Film

Wim Wenders filmjei, díjai

1967 Schauplätze (rövid)

1968 Ugyanaz a játékos még egyszer lő (rövid)

1969 Ezüstváros (rövid)

Alabama: 2000 fényév (rövid)

Három amerikai nagylemez (rövid)

1970 Rendőrfilm (rövid), Nyár a városban

1971 A kapus félelme a tizenegyesnél

1972 A skarlát betű

1973 Alice a városokban

1974 Az ősgyíkok családjából / A sziget (kétrészes tévéfilm az Ein Haus für uns című sorozatból)

1975 Falsche Bewegung

1976 Az idő múlása

(Nemzetközi Kritikusok Díja, Cannes, 1976)

1977 Az amerikai barát

1980 Villanás a víz felett

1978-82 A piszkos ügy

1982 A dolgok állása

(Arany Oroszlán, Velence, 1982)

Váltószög (rövid)

666-os szoba (rövid)

1984 Párizs, Texas

(Arany Pálma, Cannes, 1984)

1985 Tokyo-ga (dokumentum)

1987 Berlin fölött az ég

(Legjobb rendező díja, Cannes, 1987)

1989 Jegyzetek városokról és ruhákról (dokumentum)

1991 A világ végéig

1992 Arisha, the Bear and the Stone Ring (rövid)

1993 Távol és mégis közel

(A zsűri nagydíja, Cannes, 1993)

1995 Lisszaboni történet

Túl a felhőkön (M. Antonionival közösen)

1996 "Light" of Berlin (a müncheni HFF hallgatóival közösen)

1997 Az erőszak vége

szerző
Turcsányi Sándor
publikálva
1998/2. (01. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Győri Péter-portré
Közös jelölt Józsefvárosban
Interjúk
Mohácsi János, Robert Menasse, Bartók Imre
Melléklet a Balatonról
Olaszrizling, kisvasút
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...