Film: A selejt maga (Alan J. Pakula: Az ördög maga)

publikálva
1997/17. (04. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Alan J. Pakula új munkája ékes példája annak, hogyan lehetséges maximális anyagi ráfordítással a minimálisnál is kevesebbet kihozni valamiből. Következésképpen ebben a filmben nem az az izgalmas, ami benne van, hanem ami kimaradt belőle.

Alan J. Pakula új munkája ékes példája annak, hogyan lehetséges maximális anyagi ráfordítással a minimálisnál is kevesebbet kihozni valamiből. Következésképpen ebben a filmben nem az az izgalmas, ami benne van, hanem ami kimaradt belőle.

Sztárokkal forgatni, tisztelet a kivételnek, mindig is kockázatos dolog volt. Belepofáznak a forgatókönyvbe, a forgatási rendbe, jogot vindikálnak maguknak az egyes szerepek kiosztását célzó döntéseknél stb. Nincs ebben semmi újdonság, s mindez itt most pusztán azért érdekes, mert valami hasonló történt Az ördög maga esetében is. Harry Ford piszkosul bekavart.

Pedig az eredeti forgatókönyvben benne volt egy jó krimi lehetősége. A következő történik: az IRA egyik nehézfiúja fegyverekért az Államokba repül. New Yorkban egy ír származású rendőr házában húzza meg magát, végtére ennél biztonságosabb helyet nem is találhatna. Intézi a dolgait, a család megszereti, egy ideig minden sínen, honeymoon in New York, aztán - a rendőr szagot fog - mégsem. Piff-puff, dirr-durr, körülbelül ennyi.

Ordít a sztoriról, hogy egyszereplős projektről van szó. Brad Pitt állítólag az eredeti szcenárió elolvasása után rögtön ráizgult a témára, hogy aztán, Harrison Ford beszálltával, egyre inkább elmenjen a kedve az egésztől. Ford, aki utoljára a Csillagok háborújában vállalt - részleges - mellékszerepet, kihisztizte, hogy írják át a forgatókönyvet, a rendőrfigura legyen erőteljesebb kontúrú, a terrorista haloványabb. A rendező közben megpróbált egyensúlyozni a két főszereplő között, hírlik, hogy volt időszak a felvételek idején, amikor három különböző forgatókönyv kóválygott a stáb tagjai között: a, nevezzük így, Pitt-féle eredeti, a Ford-féle átigazított változat, valamint a Pakula-féle hibrid. Csak találgatni lehet, mi történt volna, ha Ford szerepét a készítők - mint ahogy azt eredetileg tervezték - Gene Hackmanre vagy Sean Conneryre osztják. Idővel a stáb nagy részének is elege lett, egyre többen akartak kiszállni a filmből. Aztán mégis maradtak. Nagy kár.

Bizonyos értelemben Az ördög maga etalon darab, a hollywoodi filmkészítési szisztéma válságának tünetterméke: a színész rendez(kedik), a rendező kushad, a néző pedig szív. Közel százmillióból összetákoltak egy produkciót, amelynek genezise izgalmasabb, mint maga a kész mű. Ha nem lennének az amerikai filmgyártás történetében olyan jelentős előzményei a dolognak, még azt is mondhatnám, új műfaj született: a thrill free thriller. Örök hódolat Alan J. Pakulának, amiért feltalálta a százszázalékosan izgalommentes mainstream krimit.

Pedig Pakulát, az amerikai mozi élő kövületét a thriller, különösen annak "politikai" mellékága egyik atyaúristeneként tartják számon a tengerentúlon. És igaz is. Az elnök emberei, a Klute vagy az Ártatlanságra ítélve úgy-ahogy, de rendben voltak, lehetett rajtuk feszülni, sőt még a legutóbbi, A Pelikán-ügyirat címűben is - a korábbi munkákhoz viszonyított jelentős színvonalesés ellenére - akadt egy-két eredetibb és izgalmasabb jelenet.

Ezúttal azonban máshogy történt. Lehetne itt most hosszas fejtegetésekbe bocsátkozni arról, ki végzett trehányabb munkát, a díszletes vagy a film fotográfusa, a jelmeztervező vagy a casting director, de felesleges. A dramaturgiai gorombaságok feltérképezésének izgalmát is meghagyom mindenkinek, szórakozásul üres óráira. Maradjunk csak a színészeknél.

Hogy Treat Williams (Berger a Hairből) került a főbutykó szerepébe, még hagyján, ez volt az egyik legjobb (!) választás. Brad Pitt szemmel láthatóan igen meg van rémülve, s jobb híján előző munkája, a Hetedik nyomozóját hozza, olyan tekintettel játssza (széjjel) a figurát, mint amilyen Jeszenszky Gézáé volt egy-egy szlovák vagy román kollégájával folytatott eszmecserét követően. Ez elég ciki, noha a fentiek tükrében némileg érthető. Mindegy, Pittnek körülbelül annyi köze van egy IRA-terroristához, mint amerikai angoljának az ír angolhoz.

Harrison Ford már kicsit "árnyaltabb" színészi alakítást nyújt, lévén, hogy ő két korábbi munkáját, az Ártatlanságra ítélve megtaposott államügyészét és A szökevény-beli halálra ítélt orvos szerepét mixeli össze. Rendőrszerepben eljátszani a fegyencet, nos, ez legalábbis kínos. De ezt is értem: a forgatáson Pakula rendezőnek feltehetőleg kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy instruálja színészeit.

Gondolkozni viszont lehet a filmen, és ez, ugye, hollywoodi produkció esetében már fél siker. Rögtön itt a cím, amelynek jelentését többórás töprengés után sem sikerült megfejtenem. A produkció záró nagyjelenetében pedig a szentencia: "Ez nem amerikai történet. Ez egy ír mese. Nincsen hepiend" - jegyzi meg a terrorista, miközben befarcol gyilkosa (Ford) karjaiban. Beborul az ég, Ford elsiratja áldozatát, én pedig lemegyek brenkóba. "Üzenet" is van: Pakula olcsó kis szélhámos, kispályás spíler, akit az az egyetlen dolog ment valamelyest, hogy már tíz éve túl van a nyugdíjkorhatáron.

K. O.

Az ördög maga (The Devil´s Own), 94 perc; rendezte: Alan J. Pakula; a forgatókönyvet Kevin Jarre ötlete alapján Kevin Jarre, David Aaron Cohen és Vincent Patrick írta; zene: James Horner; szereplők: Harrison Ford, Brad Pitt, Margaret Colin, Treat Williams, Ruben Blades; bemutatja az InterCom

publikálva
1997/17. (04. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...