Film: Damoklész lesújt (Billy Bob Thornton: Penge élén)

szerző
Deutsch Andor
publikálva
1998/3. (01. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Amerikai film. "Függetlennek" hirdeti magát. Szegény emberek között játszódik, lenn Amerika déli részén, főhőse bolond, a címben pedig valami nagykést emlegetnek. Végül megöl valakit? Meg. De azért ő a jó? Persze. Ja, és a főszereplőt nem jelölték véletlenül Oscar-díjra?

Amerikai film. "Függetlennek" hirdeti magát. Szegény emberek között játszódik, lenn Amerika déli részén, főhőse bolond, a címben pedig valami nagykést emlegetnek. Végül megöl valakit? Meg. De azért ő a jó? Persze. Ja, és a főszereplőt nem jelölték véletlenül Oscar-díjra?

Hát persze hogy jelölték, és csupán egyvalaki üthette el a győzelemtől: Geoffry Rush, a Ragyogj! főszerepében mint eszement zongorista.

Nincs abban semmi új, hogy a néző szeret rettentő és gyógyíthatatlan betegségeket viszontlátni a vásznon. Mindaz, ami kinn, az életben tapintatlannak tűnne: jó alaposan megbámulni valakit, aki fura, esetleg félelmetes, akinek reakcióit nem könnyű előre kiszámítani (esetleg hülye kérdéseket tesz fel, vagy látogatója kénytelen hülye - részvevő - kérdéseket feltenni neki), az a moziban végre lehetséges. Az egészséges ember kielégítheti mohó kíváncsiságát. Játszhat együttérzősdit úgy, hogy közben nem kell félnie semmitől, és reménykedhet, hogy történik valami izgalmas, veszélyes vagy legalább szaftos dolog. Már ez elég ahhoz, hogy a forgatókönyvírók legalább annyi másodéves orvosegyetemi jegyzetet olvassanak, mint törvényszéki tudósítást. A világ limonádétermésének jelentős része haldoklókkal, betegekkel, gyógyíthatatlanokkal és őrültekkel foglalkozik.

Egy bolond főhős azonban nem csak a nézőnek öröm: a színésznek is az. Most már biztos, egy amerikai filmszínész számára a bolond figurája olyan szakmai lépcső, mint az itthoni színpadokon mondjuk Ádámé, Luciferé vagy Romeóé. Akire bolondot osztanak, az megnyugodhat: végre beérkezett. Ha a bolond megvolt, biztos lehet benne, hogy komoly művésznek ismerik el, nem csupán olcsó izompacsirtaként vagy csepűrágóként tartják számon - mert valamiért még azok is szégyellik kereskedelmi karrierjüket, akik jól csinálják. Ez a baj ezekkel az amerikaiakkal. Hogy úgy szeretnek emberábrázolni.

Meg az a baj, hogy manapság már biztosnak tűnik, hogy meghalt Cassavetes és Fassbinder, és bár utódaikban nagyon nagy a vágy a lélek titokzatos mélyének részletes megmutogatására, valahogy nem fekszik nekik a téma. Nincs játék, nincsenek arcok. Vagy legalábbis a reflektorfény közelébe kerülő filmekben nincs. Csupán technika maradt helyette; a színész a trükkjeire büszke, és egy őrült bőrében fantasztikus lehetőség nyílik a technikázásra. Az egyik dadog, a másik hadar, a harmadik felhúzza a vállát, és másfél órán át képes az alsó ajkát a felső ajkára húzva tartani.

Na és, mondom erre én. Kit érdekel? Produkálják magukat a cirkuszban.

A Penge élén egyébként nem rossz film. Kicsit színház -lassú snittekkel, statikus beállításokkal emlékezteti nézőit újra és újra függetlenségére. A színészek egy része amatőr lehet, ők jobbak, ők sokkal inkább illenek a szándékoltan más filmezéshez. A mindenhova hivatásos simulékonysággal illeszkedő profik - köztük a főszereplő - viszont gyakran idegennek tűnnek itt. Ahogy a sablonos történet is, a sablonos, hétköznapi kis karakterek, a szegény, isten háta mögötti amerikai kisváros mindig ugyanolyannak ábrázolt típusai. A részeges, az ártatlan, a kövérkés jóindulatú. Csupán néhány jelenet van a Penge élén-ben, amely egy igaz film lehetőségét jelzi. Többnyire ezek sem különböznek feltűnően, de ezek szerencséjükre semmitmondók. Egyszerűen csak vannak, éppen, mint a fejlődésben visszamaradt főhős. Hozzá hasonlóan rejtélyesek, kiismerhetetlenek, a felszín mögött sokat ígérők és sokat sejtetők. Nincs rájuk magyarázat, de nem is fontos, hogy legyen. Ez a film azért nem elég jó, mert megmagyarázzák benne a bolondot. Miskin herceget, a világból szükségképp kigyomlálódó, magának való ősártatlanságot faragnak belőle. Visszatér ebbe az alapvetően jó világba, és a maga naiv módján kiirtja belőle azt, aki gonoszságával megzavarja az összhangot. Abban a néhány jelenetben viszont, melyben az alkotók megfeledkeznek az üzenetről, a rendező pedig megfeledkezik magáról (a főhősről) és csupán a mellékszereplőket mutatja, gyönyörködni lehet. Kisvárosi tahók. Unatkoznak, veszekszenek, nagyra tartott kis titkaikat dugdossák egymás elől. Semmi különösek. Csak éppen ők az igazi Kaspar Hauserek. Cassavetes róluk, ezekből a jelenetekből csinált volna filmet.

Deutsch Andor

Színes, amerikai, 1996; szereplők: Billy Bob Thornton, Dwight Yoakam, John Ritter, Robert Duvall, Jim Jarmusch; rendezte: Billy Bob Thornton; írta: Billy Bob Thornton; fényképezte: Barry Markowitz; zene: Daniel Lanois; forgalmazza a Metropolis

szerző
Deutsch Andor
publikálva
1998/3. (01. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...