Film: Egy kicsit kinn, egy kicsit benn (Steven Soderbergh: Traffic)

szerző
Turcsányi Sándor
publikálva
2002/23. (06. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Vannak kérdések, melyekre válaszolni illetlenség, de mit ér az élet, ha mindvégig illemtudó, így hát az adekvát feleletek - persze kontextusba helyezve gondosan - vissza-visszatérnek a közcsevejbe, mint valami még éppenséggel eltűrhető malackodás, ami ugyan helytelen, de olyan aranyos. Olyan aranyos, mint amikor elkáromkodja magát egy kisgyerek, vagy minden bevezető nélkül elővezeti megfigyeléseit a szomszéd néni életvezetési szokásainak tárgyában. Milyen hercig a kis büdös.

Vannak kérdések, melyekre válaszolni illetlenség, de mit ér az élet, ha mindvégig illemtudó, így hát az adekvát feleletek - persze kontextusba helyezve gondosan - vissza-visszatérnek a közcsevejbe, mint valami még éppenséggel eltűrhető malackodás, ami ugyan helytelen, de olyan aranyos. Olyan aranyos, mint amikor elkáromkodja magát egy kisgyerek, vagy minden bevezető nélkül elővezeti megfigyeléseit a szomszéd néni életvezetési szokásainak tárgyában. Milyen hercig a kis büdös.

Ám válaszolni még hagyján, de föltenni ezeket a kérdéseket, mondjuk köntörfalazás nélkül, az egyszerűen lehetetlen. Ide nem hoznék példát: vastagot szellenteni a koronázási misén.

Nézzük ezeket a kérdéseket!

Tényleg hülyék-e az amerikaiak. Figyelik, azért nem használok kérdőjelet (alább sem), mert föltenni én sem merem ezeket, csak a kezemet, jaj.

Tényleg hülyének néznek-e mindenkit.

Vajon az az amerikai, aki kicsit halkabban vagy kicsit lassabban mondja ugyanazt, mint a többi, az már olyan európaias, vagy ellenkezőleg: haladó.

Ilyetén módon az-e a jó amerikai, aki még olyanabb, mint a többi, vagy az, aki kicsit másmilyen. Egyáltalán van-e ilyesfajta különbség, vagy ez pont egy nagy azonosság.

Természetesen itt az "amerikai" kifejezés nem embercsoportot jelöl, hanem filmkészítési metódust.

Az is nyilvánvaló, hogy ezeket s az ezekhez hasonlatos kérdéseket, számunkra bizonyíthatóan, csak innen (ti.: Magyarországról; ti.: Kelet-Európából) tilos föltenni. Hogy máshonnan (pl.: Amerikában; pl.: bárhonnan) szabad-e, nem tudom, olyan nagy csörtetés sehonnan sem hallatszik, de kibírjuk.

Vagy kibírtuk egész mostanáig.

Steven Soderbergh működése, de különösen működésének fogadtatása immár több mint tucat esztendeje erről szól. Igen, konkrétan az előbb föl nem tett, de leírt kérdésekről. Ettől még persze megvoltak e kérdések már jóval a rendező születése előtt is. És egyformán nyomasztottak címzettet és címzőt. Gondoljunk akár Altmanra, akár Cassavettesre, akár Wendersre, akár a cannes-i filmfesztiválra, ahol 1989-ben Arany Pálmával jutalmazták a Szex, hazugság, videó... című filmet, rendezőnk első nagyjátékfilmjét. Vagy féltucat évvel később Quentin Tarantino Ponyvaregényét. E díjak látszólag kiáltványok, amelyek a mondott kérdések nem létező voltát, ha durvábbak akarunk lenni: hamisságát hivatottak világgá harsogni, oly módon, hogy azt sugallják, a filmművészet az egy, és pláne oszthatatlan. Nincs ilyen meg olyan, csak jó van, vagy nem jó. Az imperializmus terhe alatt is nőnek a pálmák. Attól, hogy amerikai filmekkel vannak tele a mozik, igazán lehetnek azok is jók, sőt előremutatóak, mint Soderbergh vagy Tarantino dolgai.

A Szex, hazugság, videó... egy majdnem jó film, a Ponyvaregény pedig teljesen az, más kérdés, hogy azzal sem jutott senki messzebb.

A Traffickel is ott vagyunk, ahol kilencvennyolcban, vagy még ott sem. Nota bene: épp akkor ment Angliában az az azonos című tévésorozat, aminek jogait megvásárolva Soderbergh elkészítette ezt az itt is, ott is jól fogadott, Kelet-Európában speciel némi spéttel elővezetett dolgozatát, amit remake-nek azért már műfaji okokból sem nevezhetünk. Bár e forgalmazási visszafogottságnak köszönhetően ezen már túl is vagyunk, a Tripla vagy semmi (Ocean´s Eleven) a mester (az hát, miért ne) egy későbbi darabja, hogy mi előbb láttuk, nem oszt, nem szoroz, mint ahogy az se tett volna ilyet, ha egyáltalán nem látjuk, se ezt, se az eredetijét, Sinatrával.

A tét (a mondott kérdések tétje is) mindig az, hogy a kis különbségek elegendők-e a nagy dolgok véghezviteléhez, vagy kevesek, és nagy különbségekre van valóban szükség. Hogy a Nagy balhéhoz (Sting) képest a Ponyvaregény boldogít-e, vagy az Anna Karenina (nem a filmváltozatokra gondolunk), esetleg a Cabiria éjszakái.

Milyen hosszan tart ki egy-egy sikerültebb dolgozat után a kis különbségekbe vetett hit?

A Traffic 147 perc hosszú, a maga módján kétségtelenül figyelemre méltó mű, számos erénnyel, kézikamerázás, markáns, kiforrott látványvilág, szájrángatáson túlmutató színészi igyekezet, máshonnan induló és máshol összeboruló sztori: pontosan 47 perccel hosszabban, mint illene. Ezenfelül dajkamese, de úgyis ahhoz vagyunk szokva. Amerika szembenéz a droggal. Jó, nézzen, azt úgy csinálja, hogy beül a zsöllyébe, és máris pont szemben van. Minden érintett: ember, emberre van formázva, várandós asszonyka, veszélyeztetett gyerek, happy end, ami öl. Ha mást nem, azt a transzparensként használatos távolságtartást, amit a virtuózkodó jelenetezés addig nagy erőkkel sulykol.

Hibák s erények voltaképpen egymást kívánó, de legalább feltételező szövete = gond nélkül, maximum az időtúllépés miatt kicsit fészkelődve végrehajtható élvezet, kivált, ha előre megfontolt szándék előzi meg. Senkit le nem, csak rábeszélnék, ha már. Mégis azt hiszem, hogy a teljességgel elhibázott későbbi opus, a Tripla vagy semmi a fájdalommentesebb öröm.

A biztos rossz, szemben a megint majdnem jóval.

A Traffic alatt befogadói önmagunk vizsgálata szinte elkerülhetetlen. Ám az efféle magatartás még hivatásos nézőnek is kerülendő, nem vezet ugyanis sehova, lévén olyan nincs, hogy befogadói én, az csak egy fiktív konstrukció.

Valami ugyanis nem attól jó, hogy helyesen nézi vagy hallgatja a közönsége. Ha azt mérlegeljük, hogy Soderbergh most éppen európaias amerikai vagy ellenkezőleg, akkor egy üresjáratban vagyunk. Igen, abban, szerintem ´89 óta egyfolytában, a létező vagy nem létező, elegáns vagy slampos kérdéseinkkel együtt.

Soderbergh egy csinos félreértés.

Turcsányi Sándor

Színes, amerikai, 2000, 147 perc; rendezte: Steven Soderbergh (ő is fényképezte álnéven, de tudja mindenki); szereplők: Michael Douglas, Benicio De Toro, Catherine Zeta-Jones; forgalmazza: SPI International

szerző
Turcsányi Sándor
publikálva
2002/23. (06. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...