Film: Ködlő, gazdátlan hajnalokban (Gulyás Gyula: Fény hull arcodra)

szerző
- ts -
publikálva
2002/46. (11. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Fel Romániára! - mondtam én mindig. Már gyerekkoromban is alig vártam, hogy végre bemutassák a Felhőtlen vakációt. Úgy emlékszem, csúszott, egyre csúszott a bemutató, mintha menet közben a rendezőt is lecserélték volna, de csak kivártam. Mondhatom, megérte, Sztankay István és Ernyei Béla egy mérsékelten mozgásképes oldtimeren vitt csajokat a Fekete-tengerre. Az volt ám az ereszd el a hajamat!

Fel Romániára! - mondtam én mindig. Már gyerekkoromban is alig vártam, hogy végre bemutassák a Felhőtlen vakációt. Úgy emlékszem, csúszott, egyre csúszott a bemutató, mintha menet közben a rendezőt is lecserélték volna, de csak kivártam. Mondhatom, megérte, Sztankay István és Ernyei Béla egy mérsékelten mozgásképes oldtimeren vitt csajokat a Fekete-tengerre. Az volt ám az ereszd el a hajamat!

Aztán A részleg, a rendszerváltás utáni magyar filmkészítés kevés számú komolyan vehető hiánypótlásainak legszebbike. Vagy Maár Gyula eddig utolsó munkája, az Ennyiből ennyi, talán ez a mű ezúttal a megfelelő trambulin. Két okból is.

Az egyik: ugyan nem áll rendelkezésemre (megkereshetném, de csak a kedvemet rontanám) hivatalos statisztikai adat, mégis tudom: iszonyúan kevés nézője volt, mint a címe: Ennyiből ennyi. Szavamra, most is ez lesz! A Fény hull arcodra is egy borítékolható negatív nézettségi rekord. De a fenébe is, miért? Gulyás Gyula jó nevű dokumentumfilmes, a film díjat nyert az idei szemlén (a legjobb rendezői látvány vagy mi, nyilvánvalóan hajánál fogva kitalált kategória, arról szólt, hogy a zsűri becsületből nem hagyta szó nélkül, noha vérlázítóan untrendi), megjárt pár jelentős fesztivált, miegymás, most heti két hétköznap délután pereg az amúgy is meglehetősen néptelen Uránia zugnyi kistermében. Miért?

A másik: miként az Ennyiből ennyit, ezt a filmet is Csiki László írta, igaz, ezúttal nem saját anyagból, hanem egy felénk méltatlanul ismeretlen, középgenerációs (még nincs hatvan) erdélyi költő, Király László novellájából.

Vigyázat, ez egy veszélyes csapda! E sűrű borongás, hogy majd ezren se nézik, könnyen arrafelé terelheti a magamfajtát, hogy a művet csupán áldatlan helyzete miatt szeresse. Nos, erről nincs szó. A dolog megáll magáért, kétségtelenül. Ám a hátrányos helyzet némi szép szavakkal tovább domborítható. Az a helyzet, hogy Gulyás Gyula nem cifrázta: megveszekedett művészfilmet csinált.

"Művészfilmet", annak mindkét lehetséges értelmében. Egyfelől olyat, melyet minden jöttment Móricka simán, könnyű szívvel lelilázhat. Másfelől olyat, melynek szándékain tisztán látszik egy nagyon is konkrét ihletettség.

Erdélyben járunk, ködverte alkonyon, a szabadságharc éppen elveszett, két odavetett lovas vág át a veszélyekkel teli erdőn, valami halott faluba tartanak, egyszer már jártak ott. Akkor még sütött a nap, kedvesek voltak a vendéglátók, és ők is többen voltak. Egy férfi és egy nő, menekülnek. Egykori vendéglátójuk fölkötve a gerendára: egy halott a reményteli napokból, nem is az egyetlen.

A film története - ha beszélhetünk ilyesmiről - egy éji szállás története, az érkezéstől a továbbindulásig, ahogy kell, lassan fölfakadó emlékfoszlányokkal, az érkezőkhöz hasonlóan sebzett vendéglátóval, a vesztett szabadságharc falakban tapintható jelenlétével, amikor az egyetlen közös nevező a félelem, és az önvád oszt, az élet óhajtása meg szoroz.

És ezen az éjjelen visszatérnek a halottak, ki-ki megtudhatja, hogy a szereplők miért vannak épp ott, ahol, és épp úgy, ahogy. És ahhoz sem kell túlságosan nagy tudomány, hogy mi lesz velük aztán.

Gulyás kellékekkel, díszletekkel, színekkel és zörejekkel kerek világot formál, fájdalmasan felemelőt, vadul romantikusat és pimaszul nosztalgiázót. Művészkedő látszatokat sem szégyell mutatni, elfeledve néha szándékosan is a közlendőjét. Nemcsak mutatja, de szinte mondja is, hogy műve film, mi is lehetne más. E látszólag bánatos darabban ott bujkál az öröm, leginkább mint lehetséges megoldás. Egy csodálatos női test félve előhívott örömei, vagy akár az afelett érzett, hogy Erdélyben micsoda dolog filmet csinálni. Van ehhez egy nagyszerű szcenaristája (a mondott Csiki), egy többedszerre bizonyító operatőre (Vivi Dragan Vasile) és rengeteg remek színésze, ismeretlen arcú és modorú erdélyi színészek.

Ezt a filmet lehet, hogy el sem lehetett rontani. Ha rám hallgatnak, ne hagyják ki, manapság ritkán látni effélét.

- ts -

Forgalmazza az Új Budapest Filmstúdió Kft.

szerző
- ts -
publikálva
2002/46. (11. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...