Film: Szemből, halál (Jancsó Miklós: Utolsó vacsora az Arabs Szürkénél)

szerző
- pásztor -
publikálva
2001/8. (02. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Könnyű Jancsó Miklóst szeretni, úgy látszik. Mester és jelenség. A jelenség odaáll minden jó ügy mellé, ott van minden kilométerkőnél, korlátlan hitelességéből nyilván jól átgondoltan, tudatosan, de korlátlanul hitelez. A filmkészítőt annál is könnyebb, hiszen egy ideje felmentést adott mindenféle értelmezési kötelezettség alól. Ha nem előbb, akkor a Nekem lámpást adott... idején kimondatott: nincsen itt mit megfejteni, barátok közt, baráti hangulatban, barátok által összedobott pénzből készült a mű, egy jó kis marháskodás, minden kényszer nélkül, röhögni tessék, a gondolkodásba csak belehülyül az ember. Nincsenek is ezeknél kedvesebb hívószavak. Azóta megismerhettünk annyi becenevet, amennyit utoljára tán általános iskolás korunkban hallottunk, csupa remek pofa, éves pontossággal megérkező, menetrendszerű, alig több mint egyórányi, kelleténél árnyalatnyival hangosabb röhögés nem árt meg, sőt tünetgondozásra még használható is. Mi kell még? Hát nem könnyű rávágni, hogy semmi?

Könnyű Jancsó Miklóst szeretni, úgy látszik. Mester és jelenség. A jelenség odaáll minden jó ügy mellé, ott van minden kilométerkőnél, korlátlan hitelességéből nyilván jól átgondoltan, tudatosan, de korlátlanul hitelez. A filmkészítőt annál is könnyebb, hiszen egy ideje felmentést adott mindenféle értelmezési kötelezettség alól. Ha nem előbb, akkor a Nekem lámpást adott... idején kimondatott: nincsen itt mit megfejteni, barátok közt, baráti hangulatban, barátok által összedobott pénzből készült a mű, egy jó kis marháskodás, minden kényszer nélkül, röhögni tessék, a gondolkodásba csak belehülyül az ember. Nincsenek is ezeknél kedvesebb hívószavak. Azóta megismerhettünk annyi becenevet, amennyit utoljára tán általános iskolás korunkban hallottunk, csupa remek pofa, éves pontossággal megérkező, menetrendszerű, alig több mint egyórányi, kelleténél árnyalatnyival hangosabb röhögés nem árt meg, sőt tünetgondozásra még használható is. Mi kell még? Hát nem könnyű rávágni, hogy semmi?

Nekem nem könnyű Jancsó Miklóst szeretni. Most sem. Pláne régen szerzett, nehéz szeretetemet nem adnám ezért a könnyűért. Nekem nem mond semmit az örökifjúság. Egy címkével elintézni persze mindent lehet, leginkább megúszni a dolgokat.

J. M. filmrendező viszonya a naptár szerinti ifjúsághoz, fiatalsághoz különben is extrémül speciális tészta. Ha tetszik, ha nem, befogadói oldalról van értelme csak vizsgálatának. Mai szeretői inkább felőle közelítenek, ez valóban kevésbé strapás út, hisz az esetleges kételyek rosszul mutatnak a papíroson, nyilván.

A játékfilmkészítő Jancsó soha nem volt fiatal filmes, kábé negyvenkettő az Oldás és kötés idején, negyvennégy lehet, amikor a bármerről is megkerülhetetlen Szegénylegényeket készíti (született ´21-ben, előbbi film ´63-ból, utóbbi ´65-ből való). Tíz-egynéhány híradózással, dokumentumfilmek készítésével eltöltött év van ekkor már mögötte.

Közege, környezete viszont mindig, kezdetben valamivel, az időben előrehaladva egyre többel volt anyakönyvileg fiatalabb nála. Most nézőre és színészre, közreműködőre együtt gondolok. Hősei egy darabig vele öregedtek, aztán elhullottak. A jancsói pálya szemrebbenés nélkül szakaszolható, annyian megtették már, hogy itt csak föl kéne mondani a leckét. A mindenkori leckefelmondók a rendszerváltás táji művek időszakában szálltak el.

Mára tényleg csak fiatalok maradtak, meg utóbbi három dolgozatának inkább középkorú párosa. Mármost az alapvető kérdés, hogy létezik-e a rendező és figurái között akkora szakadék, ami csak megengedő címkézéssel (vö.: örökifjú) hidalható át. Ehhez viszont, őszinte sajnálatunkra, azt kell megnéznünk, hogy miről szólnak ezek (az utóbbi három) filmek. Miről szólnának, semmiről, de lehet röhögni rajtuk - ezen a ponton kell búcsút vennünk ettől a pillanatnyilag használatos és általánosan elterjedt vélekedéstől: pá!

Miről szólnának? Hát a halálról, de tényleg lehet röhögni. Ám ha valamin lehet röhögni három filmen át, az a halál. Esetleg: a halál úgy, ahogy Jancsó Miklós mutatja. Csakhogy J. nem a halált mutatja, csak a halálutat.

Filmjeinek legnagyobb tudománya, hogy figyelmes nézőjénél eléri: e halálutak láttán a halálon röhög magán, pedig ha mutat, J. Miklós olyat mutat, ami után, aki az elébb kifeküdt, most föláll, és leporolja magát. Mindezek láttán korántsem égrekiáltó feltételezés az, hogy az alkotó célja a konkrét esetben halálra röhögni magát. Ehhez persze nem túl sok közünk lenne, sokkal többről van szó. Persze hogy elengedte a kezünket, fontos, hogy ez szuverén (saját) döntés következménye, s nem egyszeri beállás. És ez annyira fájdalmas, hogy már csak röhögni lehet. Nem rajta, nem ezen, hanem csak úgy, hisz az segíteni szokott, indulónak, maradónak egyaránt, ha nyilván nem is egyformán.

Nem gondolhatja senki komolyan, hogy az akármennyire is szabadjára engedett színészek, Mucsi Zoltán és Scherer Péter (az Anyád! ...a szúnyogoktól inkább kényszeresnek ható) jópofáskodása önmagában kibírna három filmet (abban pont egy van). Egy ideje, de az Utolsó vacsorában elég látványosan zavarban is vannak. Nem értik, de jól érzik magukat, vagy nekik is megmondták, hogy nem is kell (nem is lehet) ezt érteni. Kívülről viszont azt is meg lehet(ne) érteni, hogy Jancsó sem akarja érteni. Ha akarná, ha nem: pont ő nemigen térhet ki, legfeljebb annyit engedhet meg magának, hogy minden eddiginél inkább elhagyja az értelmező gesztusokat.

Nem magának engedheti meg végül, hanem nekünk is, nyugodtan. Hisz ő maga tanította ki a csíziót, tudnia kell, hogy nézője mindent ért mankók nélkül is.

Ám az sem igaz, hogy minden értelmezési fogódzónak híján lennénk. A Niagarát például az is észreveszi, aki nem figyel oda. Csomó robaj képzelhető el, ami képes túlharsogni a röhögést.

Jancsó Miklós, akár e filmtől, akár egyáltalán a filmtől függetlenül is, korunk legélvezhetőbb anekdotázója. Ha akarom, az Utolsó vacsora is halálanekdoták laza füzére. Hol síppal, dobbal vagy más muzsikával előadva, hol meg filmesebb eszközökkel. És itt ugrik a majom a vízbe!

A lehetőségeit végsőkig kimerítő trilógia harmadik (gondolom, utolsó, ideje lenne már másról is beszélni) darabja két olyan nagyszerű betétet is tartalmaz, amitől falnak megy az ember. Ne körözzünk, két zseniális kisfilm is megbújik ebben a forgatagban: az asztal körül kergetőzés meg a dugni készülő hármas esete. Mások ennyivel lettek világhírűek, szócikkek bármi lexikonban.

Úgyhogy hagyjon engem bárki is keresni az értelmet ott, ahol meg is találhatom, ha én egyszer jobban szeretem nehezen. Olyan egyszerű: csak az a jó, ami fáj is.

Turcsányi Sándor

Utolsó vacsora az Arabs Szürkénél; színes, magyar, 2000, 84 perc; rendezte: Jancsó Miklós; fényképezte: Grunwalsky Ferenc; szereplők: Mucsi Zoltán, Scherer Péter, Szarvas József, Vasvári Emese, Börcsök Enikő; a Budapest Film mozija

szerző
- pásztor -
publikálva
2001/8. (02. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...