Film: Téboly a romokon (Tolnai Szabolcs: Arccal a földnek)

szerző
Turcsányi Sándor
publikálva
2002/47. (11. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Vajdasági film, ehhez nem vagyunk szokva. Magam - régről - Vicsek Károly egyik, jugoszláv gyártású filmjét tudnám fölidézni, nem sok értelme lenne: jugoszláv filmgyártásról ma nem lehet beszélni, de abban is biztosak lehetünk, hogy az a világ, ahol az a húsz évvel ezelőtti darab játszódott, mit mondjak, eltűnt a föld színéről. De ha nem tűnt is el, ráismerni nem lehet. Pedig ugyanott vagyunk, ahol akkor: Palicson és Szabadkán, s Tolnai Szabolcs éppen azt mutatja, amire nem lehet ráismerni.

Vajdasági film, ehhez nem vagyunk szokva. Magam - régről - Vicsek Károly egyik, jugoszláv gyártású filmjét tudnám fölidézni, nem sok értelme lenne: jugoszláv filmgyártásról ma nem lehet beszélni, de abban is biztosak lehetünk, hogy az a világ, ahol az a húsz évvel ezelőtti darab játszódott, mit mondjak, eltűnt a föld színéről. De ha nem tűnt is el, ráismerni nem lehet. Pedig ugyanott vagyunk, ahol akkor: Palicson és Szabadkán, s Tolnai Szabolcs éppen azt mutatja, amire nem lehet ráismerni.

Kornél hazatér a katonaságtól, színlelt tébolyából kifolyólag kiszuperálva. Szótlanul indul ez a film, várjuk, hogy végre megszólaljanak, akárhogy, magyarul. Így is lesz. Magyarok ténferegnek otthonukban, a háború verte Jugoszláviában. Ezt csak azért mondom, mert valamiért úgy tűnt mindig, hogy arcátlanul leszűkített értelmezését érhetjük csak el annak, ami ott történt. És ma is. Könyörgöm, tessék megnézni ezt a filmet! Mondom ezt szerencsére nemcsak a miheztartás tisztázása végett, hanem azért is, ami nyilván kézenfekvőbben tartozik ide: Tolnai Szabolcs filmje kiváló munka, még attól is szinte teljesen függetlenül, hogy a szóban forgó végül is kinek a háborúja. Csak úgy, mint film: nagyszerű.

Kornél hazatér a katonaságtól, egy nagyon is valóságos téboly elől színlelt tébolyba bújtan, talán már tudják is: újabb tébolyba menekülve. Bele a csendes őrületbe.

A hazatérő megjárja egykori életének - vélhetően valaha kedves - színtereit, az otthont, a munkahelyet, utcákat, udvarokat - persze, hogy rájuk ismer, de azok már nem azok, amik voltak, kell-e mondani. És ha komolyan vesszük (hogyan is máshogy) az itt mozgó életben, helyben maradottakat: az a régi világ, az a régi viszony az élethez már vissza sose tér. Szegénység van persze, innen fölfoghatatlannak tűnő, a romok viszont nem kiégett falak, szétlőtt házak képében tüntetnek: a rendetlenség a leírhatatlan. Nem is annyira a szegénység rendetlensége látszik (annak éppen lehetne rendje is), hanem a reménytelenség, a belenyugvás őrült (csendesen őrült) rendetlensége.

A hazatérő sorra találkozik egykor volt társaival, apjával, nénikéjével, nagymamával, baráttal, szerelemmel, egyikből sem sül ki semmi jó. Apropó, egy megjegyzés: a magyar filmnek mindig is szembeötlő nehézséget okozott a részegség ábrázolása, kínos nehézséget. Most ez egészen másként van, bár nagyon komoly dologról beszélünk, megengedem: a legjobb részegség díját a magam részéről könyveltem.

Pedig van közös nevező, közös nevezője tájnak, városnak, embernek: a napnál is világosabb, de azzal tényleg nem megy senki semmire. A sérültség, a nyolc napon túl (sohase) gyógyuló sérülés. Ki így, ki úgy reagál is rá, mindegy, mert másra, egymásra már nem lehet. És ha egymásra nem lehet, csak befele visz az út, beljebb az őrületbe. Lehet elébe menni a halálnak, lehet meghalni csendben, és lehet alámerülni, mintha mi se történt volna, és úgy várni meg, míg eljön magától.

Mindennek ellenére Tolnainak még egy olyan záróképre is tellett, amit ha akarom, akár optimistának is tekinthetek. Te jó isten, miben bízik ez az ember?

Már hogyne bizakodna, hisz most csinált egy filmet, nem is akármilyet.

Ha egy jugoszláviai tárgyú filmben látunk egy rezesbandát, akár a Szabadka és Szeged közti vaspályán haladó motorkocsin, egyből szokásunk Kusturica nevét kajabálni. Most is lehet, könnyű is. Az már valamivel lényegesebb, hogyha valószínűsítjük: Tolnainak a jugoszláv film -távolról sem csupán a szorgos Emír - volt az iskolája. Ez nyilván helyzetéből is következik. Ám az - hogy hirtelen csak egy példát említsek -, ahogy színészeit mozgatja, vezeti, az már mindenképpen sajátlagos érdem. Így nem is mehetünk emberei mellett szó nélkül el. Nyitrai Illés, Koltai Judit ismerőseink, ismerhetjük korábbi érdemeiket, de akiket most láttam először, hát azok is, barátom. Remekeltek.

Mit is mondtam? Nézzék meg Tolnai Szabolcs filmjét! Már csak a filmhez tartás végett.

Turcsányi Sándor

Forgalmazza a Kép-Árnyék

szerző
Turcsányi Sándor
publikálva
2002/47. (11. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...