Magyar Narancs: A dokumentumfilmedben mindenre fény derül...
George Michael: Merem remélni! Ha megkérdezed a haverjaimat, mindegyik azt fogja mondani, egyáltalán nem vagyok visszahúzódó pasas. De a sajtó felé mindig az voltam. A film nagyságrendekkel többet tár fel a személyiségemből, mint amennyit az emberek tudtak vagy tudni véltek rólam. A dalszövegeim alapján például sokan azt hiszik, hogy a születésemtől kezdve középosztálybeli környezetben nőttem fel, ami nem igaz. Mindkét szülőm egy halfeldolgozó üzemben dolgozott. Anyám, aki mindig nagyon tiszta volt, szinte beleőrült, hogy az istennek sem tudta eltüntetni a halszagot a ruhájukból, sőt az beleitta magát a bőrbe, a hajba. Emlékszem, mindig fáradtnak láttam. Csak akkor kerültünk jobb körülmények közé, amikor már 12 éves voltam.
MN: Mégis, vannak tabuk, amik nem kerültek be a filmbe?
GM: Nem „adnám ki” a családomat a médiának, az hétszentség. Két nővérem van, az egyiknek semmi baja nem lett volna, ha szerepel a filmben, de a másikról tudom, lépten-nyomon titkolja, hogy köze van hozzám, mintha valami sorozatgyilkos lennék! Apám a VH1-nak adott korábban interjút, ezt raktuk bele a filmbe, egyébként nem kértem volna meg rá. Teljes kontrollal rendelkeztem a film felett, ezt baromság volna tagadnom. Kivehettem volna belőle interjúkat, amelyek kedvezőtlen színben tüntetnek fel, de vagyok annyira biztos magamban, hogy képes legyek kezelni a negatív kritikát. Néhány igaz belőlük, mások merő túlzások. Liam Gallagher homofób beszólását is benne hagytam a filmben. Sok ajnározást viszont kidobtam. Másrészt — anélkül, hogy részletekbe mennék – elmondhatom, volt három-négy olyan jelentős fordulat az életemben, amit nem raktam bele a filmbe. Mélyen legbelül teljesen megrémültem attól, hogy én is úgy végzem, mint azok a tönkrement sztárok, akiknél egyik tragédia követte a másikat.
MN: Mi az oka a hirtelen kitárulkozásodnak?
GM: Nem olyan hirtelen ez. Az igazat megvallva, önelemző típus vagyok, mindig is az voltam, és tizenöt év terápia van mögöttem, úgyhogy volt elég időm az önvizsgálatra. Önmagamnak is tartoztam azzal, hogy megértsem az elmúlt 22 évet, és ezzel lezárjak egy fejezetet. Hogy mi következik, azt még nem tudom pontosan, de valamiféle színfalak mögötti szerepet képzelek el.
MN: Nyomós oka lehet, hogy visszavonulsz.
GM: Egyrészt nem hiszem, hogy valaha is igazán megfelelő alany lettem volna a sztárságra. Nem illek erre a melóra, egyszerűen nem tesz jót a mentális egészségemnek. Többé már nem akarom magamra erőltetni azt a stresszt, ami a hírességek létének velejárója. Ha munka közben azon filózok, hogy ezt vajon komálni fogják-e a rádiók, a lemezcég is mögé áll-e, bla-bla-bla, az elvesz minden örömöt az alkotástól. Nem kell izgulni, továbbra is zenével foglalkozom, és aki eddig is utánanézett, mivel álltam elő, az meg fogja találni a munkáimat. De aki csak a rádióban játszott dolgokból tájékozódik, és hallomás után vásárol, az nem biztos, hogy belém botlik majd. A visszalépés másik oka a zeneipar átalakulása. Nézzünk szembe vele: a popműfaj halott! Furcsán hangozhat, de a katasztrófa a CD megjelenésével kezdődött: egy egész generáció megvette a kedvenceit újra, az új hanghordozón. Irdatlan pénz állt a házhoz. A lemezcégeket már akkor is idióták vezették, akik a nagy zsozsóval a markukban azt hitték, hogy nagyokosok, és mostantól ők diktálhatnak: a dalszerző-énekest mint olyat kidobták az ablakon, mondván, az úgyis sokat akadékoskodik. Õk maguk kezdték összeállítani az együtteseket, zeneszerzőt, szövegírót, énekest, muzsikusokat. Tették ezt zéró zenei képzettséggel. Ezzel egy időben a lemezcégeket felvásárolták a nagy médiakonszernek, jöttek a főnökök, akik a zenét egyszerűen árunak tekintik. Kitalálták, hogy csak a fiatal célközönségre koncentrálnak, amivel tönkretették az egész popzenét. A rock, illetve pop-rock zsánere maradt talpon, meg a hiphop. Ugyanis mindkettő közvetlenül az utcáról jön. Ahhoz, hogy befussanak, rengeteget kell élőben koncertezniük. Így mire lemezkiadásra kerül a sor, már elterjedt a hírük, és megalapozták a rajongói bázisukat. A brit zenében minden fontosabb történés ennek a műfajnak köszönhető. Berobbant az Oasis, a Blur, a Radiohead (mielőtt felszívódott a saját seggében), aztán a Coldplay és a U2 is jól bírja még. Az én műfajomat kinyírták az irodai nagyokosok. Intelligens popzenére már nincs szükség, a mai sztárocskák a 80-as évek ócska utánzatai, átlagéletkoruk jó, ha 14 év. Nem érzek indíttatást arra, hogy velük egy mezőnyben méretődjek meg. Egy szó mint száz: elmegyek sztriptízelni – és biztos lehetsz benne, hogy az aláfestő zene nagyon tuti lesz!
MN: Már a Wham! élén is meglehetősen narcisztikus jelenségként illegetted magad.
GM: Elég elcseszett tinédzser voltam ahhoz, hogy nagyon akarjam a figyelmet. A probléma ott kezdődött, hogy felnőttként rájöttem, nincs szükségem rá. Kiderült, jóval privátabb személy vagyok, mint ahogy azt képzeltem. Akár hiszed, akár nem, bajaim voltak azzal, hogy állandóan fotóznak. Ami igencsak sok problémát tud okozni, ha ebben a bizniszben működsz. Ezt úgy kompenzáltam, hogy elhitettem magammal, baromi szép vagyok. Holott csak megpróbáltam elfedni a valóságot, hogy kiráz a hideg attól, hogy folyton látnom kell a megörökített önmagamat – ma sem fogom megnézni a dokumentumfilm-vetítést. Szerintem egy csomóan ezért a „hű de cool vagyok” kiállásomért nem kedveltek sokáig. Igazából csak tavaly jöttem egyenesbe a külsőmmel. 41 évesen minek görcsöljek azon, hogyan nézek ki? Amúgy is, az ágyban senki nem világsztár!
MN: 1988-ban a Faith a csúcsra repített...
GM: És észreveszed, hogy a régi barátok úgy kezelnek, mintha nem ugyanaz az ember lennél. Ezt nehéz helyre tenni a fejedben. Amikor lejössz a színpadról, ott találod a haverjaid, amint a testőreiddel vitatkoznak, akik nem hajlandók elengedni téged bulizni az éjszakába.
MN: 1990-ben elhatároztad, hogy vége a promóciós pörgésnek, nem vállalsz több koncertturnét.
GM: Az a legegoisztikusabb életforma. Teljesen el vagy szigetelve az élettől. Láttam, ha folytatom, előbb-utóbb kiégek. És ezt világosan elmagyaráztam a Sonynak. Baromi naiv voltam, azt hittem, az őszinteségem kifizetődik. De ők nem értették, miről beszélek. „200 millió dollárt hoztál a konyhára. Akkor hogyan mondhatod, hogy eleged van?” Még az első szám videoklipjében sem voltam hajlandó részt venni. Ezért szerepelnek a Freedom klipjében szupermodellek. Nagyon kiakadtak. Nem nyomták a számaimat, a Freedom is csak a 12. helyig jutott. De akkor ez már nem érdekelt.
MN: Mert találkoztál egy brazil divattervezővel, Anselmo Feleppával.
GM: Sokat küszködtem, hogy beszéljek-e róla a filmben. A Rock in Rio koncerten léptem fel, egy 60 ezer fős stadionban. A legnagyobb közönség, ami előtt valaha énekeltem. A színpad jobb oldalán észrevettem egy srácot. Ahogy nézett rám, azzal az átható pillantásával, teljesen megbabonázott. Olyan jóképű volt! Tele energiával és szeretettel. Annyira megzavart a szereplésben, hogy a koncert alatt távol tartottam magam a színpadnak attól a felétől. Először éreztem, hogy mindenestül belezúgok valakibe, és nem csak a testét akarom megkapni. Kapcsolatunk első hat hónapjában sokkal jobban éreztem magam, mint egész korábbi életemben. Minden haveromnak egyből bemutattam, mert tudtam, megváltoztatta az életem. Nehéz büszkének lenni a szexualitásodra, ha az addig nem sok jó érzést okozott neked. De amint szerelem és öröm kapcsolódik hozzá, olyan természetesnek tűnik. Anselmóval egy percig nem rejtőzködtünk. Ha el akarsz bújni a médiától, akkor nem Los Angelesben élsz.
MN: A filmben felidézed a pillanatot, amikor Anselmo elment a HIV-vizsgálatra. Felnéztél az égre, és azt mondtad: „Ne merészeld ezt csinálni velem!”
GM: A teszt karácsonykor készült el. Hazamentem Angliába a családomhoz. Úgy ültem végig az ünnepet, hogy nem tudtam, a partnerem halálos betegséget kapott-e, és hogy én magam is veszélyeztetve vagyok-e. Nem oszthattam meg senkivel az érzést. Ez volt életem legmagányosabb pillanata. De az ilyen kockázatok 1991-ben még jócskán benne voltak a pakliban, különösen a meleg férfiak számára. Elfuthattam volna, de nem vagyok az a fajta fickó, aki együtt tudna élni a tudattal, hogy cserbenhagyta a szerelmét egy ilyen helyzetben. Mindent elkövettem, hogy boldoggá tegyem neki az utolsó időszakot, azt hiszem, sikerült is. Boldog volt.
MN: A filmből az is kiderült, hogy emlékezetes szereplésedben a Freddie Mercury-emlékkoncerten a Somebody To Love-ot Anselmónak énekelted, aki már haldoklott.
GM: Annyi minden gyülemlett fel nekem abban a dalban! Nagyon büszke vagyok, hogy képes voltam kifejezni mindezeket az érzelmeket az előadásomban. Mert belül meg akartam halni. Anselmo a katolikus családjára tekintettel ment haza: nem akarta, hogy egy Los Angeles-i kórházban feküdve a sajtó kiszagolja, ő a George Michael pasija. A nem megfelelő ellátás Rióban hozzájárult a halálához. Egy év múlva kezdték forgalmazni azt a gyógyszer-kombinációt, amivel az állapota szinten tartható lett volna. Négy kemény évembe telt feldolgozni a hiányát.
| ||
MN: A filmben a menedzsered utalt rá, hogy a Sony tulajdonképpen feketelistára tett Amerikában.
GM: Nem fogok senkit megnevezni, de bizonyos nagyemberek a nagyvállalati világban gondoskodtak arról, hogy mindenki tanuljon a leckéből: ha standard szerződésed van, és azonfelül többet akarsz kihúzni a lemezcéged zsebéből, akkor feketelistára kerülsz. Szerintem én voltam az egyetlen előadóművész, aki úgy vesztette el az amerikai piacot, hogy közben az egész világon remekül mentek a dalai. Máig nem győzök csodálkozni azon, hogy az újságírók nem kapták fel az esetet. Pedig egyedülálló. Nem vagyok biztos benne, hogy ha Anselmo nem betegszik meg, akkor is a bíróságon kötöttünk volna ki. Ebbe a perbe sűrítettem minden dühömet. Ugyanakkor komolyan hittem benne, hogy hasznosan cselekszem a jövő zenészgenerációi számára. A sportolók, az írók, a rendezők, a színészek nem vagyontárgyak egy vállalatnál. A zenészek és a műveik viszont igen. Ez nonszensz. 18 évesen aláíratják a fiatal kezdőkkel a szerződést, és elvárják, hogy életük végéig aszerint viselkedjenek. Engem is kiráncigáltak a stúdióból, ahol a Wham! első demóját készítettük: „Ha ezt a papírt most nem írjátok alá, mehettek haza, üres kézzel. Még egy demótok sem lesz!” Naná, hogy az ember aláírja. Annak, hogy Robbie Williams 50 milliót csikarhasson ki az EMI-ból, nagy ára van: minden az övék, amit ő csinál!
MN: Nagy amerikai visszatérésed egy Los Angeles-i férfivécében jött össze!
GM: Az egészet csak a publicitás kedvéért csináltam! Oké, csak viccelek. Az a helyzet, hogy anyám halála teljesen felkészületlenül ért. Sokkban voltam. A barátaim magamra hagytak. Úgy ültem otthon, mint egy fekete lyuk mélyén. Nem csoda, ha a következő dolog, amire mindenki felfigyelt, az volt, hogy L. A.-ben egy kicsit ráfáztam. Nem hiszem, hogy a portyázás mint olyan értelmetlen dolog lenne. Főleg nem meleg férfiként. De George Michael létedre férfiakat felcsípni az utcán, ez már egy icipicit diszfunkcionális buli!
MN: A pikáns eset révén jött a „coming out”. Nem féltél?
GM: Angliában semmi negatívum nem ért emiatt. Nem is gondoltam, hogy bármi baj adódna. A családomnak annak idején nem mondtam el. Ha így teszek, minden másképp történt volna – de nem hiszem, hogy képes lettem volna állva maradni ebben a szakmában. Amerika határain túl senkit nem érdekelt a bejelentésem. Az viszont megdöbbentett, hogy amikor a rajongók ilyen-olyan chatfórumokon kiálltak mellettem, és néhányan benyögték, „de hát ő buzi!”, az ilyen reakciók kizárólag Amerikából jöttek! Elképesztő, hogy egyesek milyen határozottan adták tudtomra, soha a büdös életben nem kerülhetek vissza a fősodorba. A homofóbia csak úgy sistergett a levegőben! De hát az amerikai pályafutásom ekkor már rég véget ért.
MN: Legutóbbi slágeredben, az Amazingben visszatért az a George Michael, aki újra tud örülni.
GM: Találkoztam Kennyvel. Az első randin még azt sem tudtam, hogy egyáltalán meleg-e? Anyám halálakor eltöprengtem: éppen szerelmes leszek valakibe, és akkor tessék, újra valami szörnyű történik. Félig tele a pohár, félig üres. Olyan ez, mintha Anselmo küldött volna nekem valakit, pont akkor, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Ma két dolog fontos az életemben: a zene és Kenny. Abban nem vagyok biztos, milyen sorrendben.
