„Nincs más igazi otthonom, mint a színpad” – Gidon Kremer hegedűművész

Zene

Rigában született, a Szovjetuniót 1980-ban hagyta el. Saját bevallása szerint talán éppen a David Ojsztrahhal közös budapesti koncertjével indult sokfelé ágazó nemzetközi karrierje. Lapzártánk után, május 8-án játssza a Művészetek Palotájában, a Concerto Budapesttel és Keller András vezényletével Szofija Gubajdulina Impromptujét, Alfred Schnittke IV. hegedűversenyét.

Magyar Narancs: Melyek voltak az emlékezetes, fontos változások az életében?

Gidon Kremer: Nem mondhatom, hogy az életem unalmas lett volna, vagy hiányozna belőle az események, izgalmas találkozások éltető fűszere. Úgy érzem, mintha már öt életet leéltem volna. Valahányszor megváltoztattam az életem helyszínét, sok fontos dolgot vittem magammal művészileg, emberileg. Tizenöt évet éltem Moszkvában, évtizedekig volt lakásom Párizsban, közben éltem New Yorkban, Zürichben, Vilniusban - s eközben alapvetően úgy érzem, hogy nincs más igazi otthonom, mint a színpad. Ami nem kényelmes otthon, mert ott nem lehet megpihenni - az ember folytonosan az idő meg a "lakótársak" nyomása alatt él. Mégis ez a legotthonosabb hely, hiszen több időt töltöttem ott, mint bármilyen városban. Persze a nyilvánvaló, alapvető változás az volt, amikor 1980-ban elhagytam a Szovjetuniót. Nem disszidáltam, csak elhatároztam, hogy többet nem élek a keleti blokkban. De magammal vittem az egész múltamat, megtartottam a régi barátokat, a művészi kapcsolatokat.

 

MN: Belülről változott? A természetes fejlődésen túl változott-e valamikor a technikája, az interpretációs stílusa, a művészi attitűdje?

GK: Érdekes kérdés, még sosem tették fel, ezért jó rá válaszolni. Önmagam kutatása sosem változott. És sosem éreztem, hogy egy hely, egy partner, egy karmester, egy környezet egészen megváltoztatott volna. Egy nagyon fontos momentumot megemlítenék azonban - azt, amikor tanárom, David Ojsztrah azt mondta: "Most már nem a növendékem vagy, hanem ifjú kollégám. Maradj hű önmagadhoz, keresd a saját utadat!" Ez életre szóló útravaló volt számomra: hogy keressem magamat, kövessem az érdeklődésemet.

MN: Önről nem asszociálnánk Ojsztrahra, és fordítva se. Mit tanult tőle?

GK: Például azt, hogy az igazi művész mindig nagylelkű, támogatja művésztársait és másokat, és ragaszkodik a zenei értékekhez. Ezt mind tapasztalhattam nála. De szomorú dolog volt látni, hogy mekkora súllyal nehezedett rá a rendszer, amelyben élt: nem mondhatta, amit gondolt, meg kellett alkudnia sok mindennel, amivel nem értett egyet; részben általa értettem meg, hogy én nem akarok így élni. Azt is tőle tanultam, hogy felelősen kell tanítani, a növendékekre elegendő időt kell szánni - s noha én sosem tanítottam iskolai rendszerben, a zenekaromhoz, a Kremerata Balticához ilyesfajta kapcsolat fűz. Abban is példát mutatott, hogy a zenét kell szolgálni, nem saját magunkat. Természetesen a nyolc év alatt, amíg a növendéke voltam, nyilván öntudatlanul is rengeteget tanultam tőle, stílust, interpretációt, technikát, frazeálást, tempót, de igazából más tudná megítélni, mi a közös és mi a különböző bennünk. Amikor a konzervatóriumba kerültem, azt mondta: "Jöhetsz hozzám tanulni, de csak ha mindent megcsinálsz, amit mondok." Tizennyolc évesen, amikor a saját utamat kerestem, nem ezt akartam hallani, de el kellett fogadnom, mert nála akartam tanulni. De már az első évben kiderült, hogy félreértettük egymást: ő azt hitte, hogy én minden ellen lázadni fogok, én meg azt, hogy túl sokat kell tanulnom. Ezután nagyon közel kerültünk egymáshoz - a kapcsolatunk tehát e két pont között ívelt át: "mindent úgy csinálj, ahogy mondom!", és "kollégák vagyunk, csinálj mindent úgy, ahogy gondolod!".

MN: Ki vagy mi hozta közel a kortárs zenéhez? Ez az érdeklődés sajnos nem általános vonás a muzsikusoknál.

GK: Érdekes aktualitása van a kérdésnek, mert éppen ezekben a napokban van svéd-német nagyapámnak, Karl Brücknernek, kora híres muzsikusának a 120. születésnapja. Az ő kottaállványán sok kortárs művet láttam, többek közt Alban Berg hegedűversenyét is. Ez az érdeklődés tehát, mondhatni, genetikusan bennem van. Másrészt apám, aki nagyon szigorúan megkövetelte tőlem a munkát, volt olyan jó tanár, hogy hagyott valamennyi szabad időt, hogy azt játsszam, amit akarok. Később a sok tehetséges muzsikus, aki Moszkvában körülvett, szintén megfertőzött a kortárs zene szeretetével. De számomra mindig fontos volt, hogy megfelelő egyensúlyban legyen a klasszikus és a kortárs, az ismert és kevésbé ismert, a régi és az új zene; egyiknek sincs kiemelt prioritása nálam. Nagy megtiszteltetés, hogy tucatnyi kortárs művet én mutathattam be, a szerző kezéből kaphattam meg Schnittke hegedűversenyét, Arvo Pärt Tabula rasáját, Gubajdulina Offertoriumát. Az emberek szeretnek címkézni. Rám sokszor mondják, hogy "intellektuális" vagyok - ami hatalmas félreértés. Nagyon is érzelmes ember vagyok, csak gyakran megengedem magamnak, hogy ne csak érezzem a zenét, hanem gondolkodjam is rajta.

MN: Mi a tapasztalata, nehéz megszerettetni a közönséggel a kortárs zenét?

GK: A közönséggel nem - a koncertrendezőkkel nehéz. Azt hiszik, kortárs zenére nem tudják eladni a jegyeket.

MN: Ön szeret kísérletezni, érdekes formákat és tartalmakat választ. Több mint százhúsz lemeze között igen személyes jellegűek is vannak. Kedvenc filmjeinek zenéjét is játssza egyik lemezén. A Nyolc évszak című lemezen Vivaldi és Piazzolla hasonló nevű tételei váltakoznak, nemrégiben pedig 8 lemezen adták ki azokat a felvételeket, amelyeket Astor Piazzolla tangóiból készített. Mi teszi ilyen fontos komponistává Piazzollát?

GK: Engem mindig érdekelnek a határozott profilú művészek - előadók és komponisták egyaránt. Piazzollának jellegzetes karaktere van; stílusa rendkívül erőteljes, tüzes, drámai, nosztalgikus. Szorosan kapcsolódik a gyökereihez; közérthető zenét írt, de nagyon személyeset, frissítőt, izgalmasat. Ez a mostani összefoglaló kiadvány csak annyit jelent, hogy az utóbbi nyolc-tíz évben sokat foglalkoztam vele - de ugyanannyit Pärttel, Nonóval, Schnittkével, újabban Viktor Kiszinnel, Leonyid Gyeszjatnyikovval és másokkal is.

MN: Ha már CD-kről beszélünk - ez az iparág lényegében meghalt.

GK: Erről Mark Twain híres mondása jut eszembe: "A halálomról szóló híresztelések erősen túlzóak." Persze az internet jelentős problémát okoz a CD-iparnak, és igaz, hogy a lemezek nem hoznak pénzt. Mégis, sorra készítem a lemezeket, a Kremerata Balticával is. Újabban felvettük a kiváló zeneszerző, Kiszin darabjait, és készítettünk egy lemezt a csodálatos Mieczyslaw Weinberg műveiből. A Hangszerelés művészete című lemezünk tiszteletadás Glenn Gouldnak: tíz zeneszerzőtől rendeltem műveket, amelyek Gould legkedvesebb Bach-darabjainak hangszerelései vonósokra.

MN: Ön nemcsak játszik, sok minden mást is csinál. Legújabb könyvét, a Lettres a une jeune pianiste (Levelek egy ifjú zongoristához) címűt netán a lányának írta, aki zongorázni tanult?

GK: Nem, ez egy esszégyűjtemény, egy bizonyos kitalált "Aureliának" szól, akit óvni szeretnék a mai zenebiznisz veszélyeitől.

MN: Amelyeknek nyilván ön is ki volt téve, hiszen korán kezdte a karrierjét, és azonnal megnyerte a legnagyobb versenyeket. Mit tud tanácsolni a fiatal művészeknek, akikre a gyors karrier, a fellépések, versenyek nyomása nehezedik, még mielőtt igazi művésszé érhetnének?

GK: Röviden szólva: legyenek elsősorban hűek a zenéhez, s akkor meg fogják találni a saját, helyes útjukat. Kövessék az intuícióikat.

MN: 1997-ben alapította zenekarát, a Kremerata Balticát fiatal baltikumi muzsikusokból. Ma már tehát nem olyan fiatalok - hogyan tudja megőrizni az együttes frissességét?

GK: Mindig arra biztatom őket, hogy legyenek sok minden másra is nyitottak a zenélésen kívül. Fokozatosan meg is fiatalítottuk az együttest, és ezek a csodálatos ifjú muzsikusok engem is megfiatalítanak.

MN: Mi volt a szándéka a zenekarral? Speciális hangot, sajátos előadásmódot kifejleszteni, jellegzetes repertoárt kialakítani, a baltikumi muzsikusokat fejleszteni és bemutatni vagy egyéb?

GK: Valójában sosem volt szándékom zenekart alapítani. Saját fesztiválom, a Lockenhausi Zenei Fesztivál témájául egyszer a Baltikum zenéjét választottam, s erre a balti államokból hívtam fiatal muzsikusokat. S amikor láttam, milyen aktívak, tehetségesek, nyitottak és fejlődésképesek, úgy döntöttem, engedek a kérésüknek, hogy maradjunk együtt. Mivel egyébként nem tanítok, az együttes kiváló lehetőség arra, hogy megosszam, amit tudok. Nagyon büszke vagyok rá, hogy a Kremerata egy jellegzetes arculatú zenekarrá vált, saját hanggal, különleges repertoárral.

MN: Karmester nélkül játszanak - ön nem a karmesterük, hanem a vezetőjük, aki együtt játszik velük.

GK: Nincs bennem karmesteri ambíció, ami sok szólistában kialakul. Sokat játszunk együtt, de nagyon pártolom, hogy nélkülem is játsszanak, karmesterrel vagy a nélkül. Nagyszerű karmesterek vezényelték már őket, Jurij Tyemirkanov, Simon Rattle, Esa-Pekka Salonen, Keller András, legutóbb pedig a zongorista-karmester, Mihail Pletnyov. Nagyon sokat tanulnak tőlük.

MN: Ön Lettországban született, Moszkvában tanult, azután emigrált, és azóta állandó mozgásban van. Kanyargós életútját látva nyilván sokan kérdezik önt az identitásáról. Kötődik-e valamilyen nemzetiséghez?

GK: Nem. Egy svéd-német-balti-zsidó családba születtem, az első nyelvem német volt, de leginkább oroszul beszéltem, nyelvileg is teljes keverék vagyok. Az identitásomat nem ez adja, hanem hogy igyekszem nagyon nyitott és segítőkész lenni. Segítem a kollégáimat, barátaimat. És még mindig ámulok, milyen végtelen sok érdekes dolgot lehet felfedezni a világban.

MN: A sajátja után írja le a hangszerének, egy Amati hegedűnek az identitását!

GK: Játszottam Stradivarin, Guarnerin, Guadagninin, s úgy találom, az Amatimnak igazi személyisége, saját profilja van. Mély és meleg hangú hangszer, nagyon szoros barátságban vagyok vele. Megvan benne a teljes hangzáskészlet és potenciál ahhoz, hogy a legkülönbözőbb zenei stílusokban játszhassam rajta, és minden koncerttermet képes megtölteni.

MN: Ha tehetné, melyik három lemezét ajándékozná nekem?

GK: A Bach-szonátákat és partitákat biztosan, amelyeket tíz éve vettem föl. De nem könnyű kérdés, mert sosem hallgatom a lemezeimet. A Kremerata Balticával fölvett, zenekarra átírt Schubert-kvartettet és Enescu Oktettjét. Aztán Gubajdulinát, Schnittkét, Piazzollát, Szilvesztrovot és persze az első Bartók-szonáta számomra nagyon emlékezetes budapesti felvételét. Amit nem tudok adni, de örömmel megosztanám önnel, két színpadi műsor: az egyik az All about Gidon, amely egy művész "tündöklése és bukása", saját előadásomban, a másik pedig a közreműködésem Szláva Polunyin, a nagyszerű orosz bohóc műsorában. Mindkettőben szerepel a Kremerata Baltica.

Figyelmébe ajánljuk