Alison Goldfrapp énekesnő és Will Gregory duója mindig meglepetést okozott a rajongóknak, 2000 óta megjelent eddigi hat lemezük között még hangulatában sem akadt két egyforma, bár olykor sikerrel nyúltak vissza saját hagyományaikhoz. Általában a páros szeszélye és pillanatnyi elkötelezettsége döntötte el, hogy éppen a glam rockosan elektrós, a hideg szintidiszkós vagy éppen a fura folkos/triphopos világukhoz térnek-e meg.
A négy évvel ezelőtti, bensőséges Tale Of Us után szinte törvényszerű volt, hogy hangsúlyosabban ritmusközpontú, analóg hangokban fürdő táncos lemez készüljön. Amikor meghalljuk az első két számot, az elektronikus boogie-lüktetésű Anymore-t, és a diszkóból szalajtott, lassan hömpölygő, 4/4-es Systemagicet, úgy érezzük, bejött a tippünk. De a harmadik számnál egyértelmű, hogy hibás a számítás: szépen elrendezve követik egymást a látszólag introvertált, de inkább csendben fortyogó szerzemények (Tigerman, Faux Suede Drifter vagy a gyönyörű Zodiac Black), a krautrockos zakatolást dallá oldó hibrid slágerek (Become The One), meg a direktebb, de még mindig módfelett szofisztikált tánczenék (Everything Is Never Enough). Goldfrapp és Gregory ezúttal is nagyszerű, okos dalokat írt, Alison jégkirálynőhangja egyszerre erős, bár látszatra törékeny. Nincs olyan szerep, műfaj vagy regiszter, amit ne tudna uralni!
Mute, 2017
