Alig is reprezentatív, magyar irodalomra koncentráló válogatásunk a kiadó idei terméséből egy regényt, egy versösszeállítást, illetve a Rejtő-sorozat egyik darabját fogta be, tekintettel némi műfaji változatosságra.
*
A hangoskönyv jelenlegi - mérsékelten dramatizált - formájában a vers- és prózamondás egy, a kor technológiai szintjéhez igazított, gyakran maratoni távú szakága - lévén szó komplett regényekről olykor, melyek a maguk teljességében nyilvánvalóan pódiumképtelenek. A hanglemezek élvezeti hatékonyságát mégiscsak úgy határozhatjuk meg a legegyszerűbben, mint a pódiumműfaj egyik újabb esetét a jelentkező médiumok valamelyikével.
Eszerint döntően két versmondói iskolát különböztet meg a művelt világ, noha így a 21. századra már nyugodtan hihetnénk, hogy az egyiket megette a penész. Persze álnaivitás lenne azt állítani, hogy innen tudtuk meg az ellenkezőjét. Tehát nézhetjük úgy, hogy a vers- és prózamondás alapvetően közlés, melynek során igazán fontos dolga egymással a költőnek (írónak) és a publikumnak van, amit a szavaló a maga direkte szerény eszközeivel, mindenféle tolakodástól mentesen igyekszik segíteni. Ez persze az amatőrök, a műkedvelők útja. A profik, a színészek számottevő többsége épp az ellenkezőjét preferálja, miszerint a rá bízott művet el kell bizony játszania az ő teljes repertoárjával, s elég nagy baj már az is, hogy a műfaj olyan cudarul keveset enged meg. Teljesen felesleges például a mikrofon előtt térdre rogynia a művésznek, és az égre emelni az összes kezét, mert azt úgysem látja a kutya se'. Legőszintébb sajnálatunkra a Kossuth e három CD-je kivétel nélkül ez utóbbi - oly felette széles - ösvényt tapossa.
*
Ha azt mondom, hogy Für Anikó mutat még a legnagyobb fegyelmet, az egyfelől félrevezető, másfelől nemigen lehetett választása, lévén Szabó Magda Az őz című regénye eleve monológnak íródott, ami nyilván megkötötte a rendező (Magos György) kezét. De nem annyira, hogy e rém keresetten megfogalmazott szöveghez ne találjon egy határozottan redundáns, ha tetszik, illusztratív tónust, mellyel Für mint afféle mesélő figura lép elénk. Mintha egy népmesét vagy kedves, gyerekkori történetet mondana, csakhogy e stílus, ahogyan hangsúlyoz, mesél, dallamot vezet, egyáltalán nem illik sem a sztorihoz, ami kvázi egy rémhistória a gyerekkori sérelmek örökétig tartó kompenzálásáról, s valami esztelen pusztítási furorról, sem pedig a szerző által elfoglalt - ugyancsak roppant keresett, szenvtelen előadói - szerephez.
Ugyanakkor kétségkívül igazságtalan lenne összehasonlítani ezt a tónust a Rejtő Jenő A megkerült cirkáló c. művének adaptációjához használttal, hiszen míg Az őz maga a vértolulásos komolyság, addig az maga a feneketlen marháskodás - amire az előadó, Rudolf Péter még rá is tesz egy lapáttal. Nem, inkább öttel (feltehetően ugyancsak koncepcionális okokból). Pedig nem kéne ily veszettül lapátolni, mert egyfelől rövid idő után már baromi unalmas, kicsit több után meg már monoton is, de legfőképp kontraproduktív. Rudolf Péter a rá olyannyira jellemző akusztikus komikusi eszközök teljes vértezetében vág neki a szövegnek, s kaszabolja le az amúgy is problematikus - mert az újszülött populációt leszámítva mindenkinek teljesen ismert - poénokat a sárga földre. Ami itt megy, az nem felolvasás, hanem kétszáz (200!) perces rádióváltozata annak az egy szem televíziós gegnek, melyben Kern András adta a Röhög az egész osztály összes szereplőjét. Ugyan nyilván nem itt kell eldönteni a Rejtő Jenő szerzői jelentőségéről évtizedek óta búvópatak üzemmódban folydogáló álvitát, de abban nyugodtan megállapodhatunk, hogy nevezett az egyszer fogyasztható, s párszor idézhető dolgok szorgos mestere. Ilyenformán jelen előadás már az érvényesen kívüli zónába eső, sokadik utánjátszás. És itt hivatkozhat bárki nyugodtan a hangoskönyv közismert, döntően szolgáltató jellegű funkcióira, de hiába, aki így találkozik először Rejtő dolgaival, az is jobban járna a szerényebb előadással (a rendező ezúttal is Magos György). S mivel a kiadó Rudolfra épített Rejtő-sorozatának további lemezeit párszor Reviczky Gábor "énekelte fel", s egyet Gálvölgyi János, aligha lehetnek illúzióink a hozzáállás különbözősége felől.
Ám az ómódi stíl mégiscsak a versek hallatán a legbántóbb. A Pannónia dicsérete - Versek a hazáról című összeállításban Cserhalmi György, ha lehet, még Rudolfnál is messzebbre ragadtatja magát színészi eszközeinek szemérmetlen habzatásában. Fülhasogató, ugyanakkor öngyilkos vállalkozás, hiszen megdöbbentő információval szolgál: Cserhalmi csupán két előadói mintát ismer vagy ismer el (egyre megy), Cseh Tamásét és Latinovits Zoltánét. Így kimondva magunk sem gondolnánk, hogy milyen kevés ez, mennyire szűk az a horizont, amit így hárman megmutatni képesek - ez itt nyilván a médium hibája, de képes megingatni bizonyos beidegződéseinket is (szemben a riasztóan gyáva versválasztással).
Hogy a ripacsériáig menő előadás Szabó Magda vagy Rejtő műveinek legrosszabb oldalait hozza ki, az nyilván sajnálatos esemény, ám amikor ugyanezt érezzük A föl-földobott kő hallatán is, akkor felmerül, hogy talán érdemes lenne az egész műfajt újragondolni.
Kossuth Kiadó, 2011, a Versek 1990, Az őz 2990, a Cirkáló 3800 Ft
