Három album, négy évtized (Monterey Jazz Festival)

publikálva
1997/48. (11. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Megint egy évforduló. A Monterey Jazz Festival negyvenedik születésnapja alkalmából megjelent egy háromlemezes válogatás a négy évtized legemlékezetesebb, eddig nem publikált felvételeiből. Kockázatos szerkesztési elv, mert kikerülhetetlenül egyfajta összegzéshez, számbavételhez vezet. A jazz nagykorúságának egy sajátos, Amerika talán leghíresebb fesztiválján átszűrt keresztmetszetének ígéri magát a huszonnyolc felvételt tartalmazó album, amiben egy az összes szükséges adatot tartalmazó füzet segít eligazodni. Természetesen nem törekedhet teljességre, hisz a több mint kétszáz rögzített koncertnek csak egy kis töredéke a most megjelent anyag, de a válogatás így is reprezentatív.

Megint egy évforduló. A Monterey Jazz Festival negyvenedik születésnapja alkalmából megjelent egy háromlemezes válogatás a négy évtized legemlékezetesebb, eddig nem publikált felvételeiből. Kockázatos szerkesztési elv, mert kikerülhetetlenül egyfajta összegzéshez, számbavételhez vezet. A jazz nagykorúságának egy sajátos, Amerika talán leghíresebb fesztiválján átszűrt keresztmetszetének ígéri magát a huszonnyolc felvételt tartalmazó album, amiben egy az összes szükséges adatot tartalmazó füzet segít eligazodni. Természetesen nem törekedhet teljességre, hisz a több mint kétszáz rögzített koncertnek csak egy kis töredéke a most megjelent anyag, de a válogatás így is reprezentatív.

Az első CD az egyik alapító - Jimmy Lyons - 1958-as nyitó szavaival kezdődik, majd rögtön egy pompás darab következik a Dave Brubeck Quartet előadásában, melyben a különlegesen finom tónusú Paul Desmond altózik. A hatvanas éveket Cannonball Adderley vezeti be quintetjével, Victor Feldman zongorázik. A következő felvételen a Thelonious Monk Quartet játssza a Sraight, no Chaser című kompozíció 11 perces változatát az 1964-es fesztivál néhány résztvevőjével kiegészülve. Aztán a Duke Ellington Orchestra Paul Gonsalves tenorszólójával a Chelsea Bridge-et adja elő, majd a Charles Mingus Octet következik az 1965-ös fesztiválról. Természetesen itt nincs módunk megemlíteni az összes résztvevőt, csak a számunkra valamiért fontosabbakat emeljük ki. Az első CD-t egy dögös Dizzy Gillespie Quintet-felvétel zárja, amin mint vendég szólista az akkor még fiatal Jon Faddis is trombitál.

A második CD a ´Round Midnighttal kezdődik a Modern Jazz Quartet előadásában (megint Monk) egy 1973-as felvételen. A gazdasági válság, a rockzene térhódítása, a vietnami háború nehéz helyzetet teremtett a fesztivál életében a hetvenes években, de sikerült átvészelni. Ezt a korszakot reprezentálja még egy Dizzy Gillespie-felvétel, egy közepes tempójú, blues alapú improvizáció, egy Bill Evans-Eddie Gomez duett és az igen feszes Count Basie Orchestra. Nagyon szépen szól az Along Came Betty az Art Blakey and the Jazz Messengers előadásában. Az egész albumról elmondható, hogy átjön a koncertek jó hangulata, az élő felvételek varázsa. Különösen igaz ez a Dexter Gordon Quartet Fried Bananas című felvételére, ahol fergeteges iramban nyomják végig a 12 percet. A második CD-t zárja, egyben a nyolcvanas éveket nyitja egy Freddie Hubbard-darab, amiben egy jól kidolgozott szárnykürtszólót hallhatunk.

Az utolsó CD megint egy Monk-darabbal kezdődik, amit a Wynton Marsalis Sextet ad elő, és bár a felvétel 1983-as, ezzel el is érkeztünk a jelenhez. A kilencvenes éveket a Roy Hargrove Quintet vezeti be az akkor 23 éves trombitás egy saját kompozíciójával. Aztán az 1994-es fesztivál záró koncertjéről hallhatunk egy részletet Sonny Rollins dinamikus előadásában. Utána a Chick Corea Quartet Gershwin-feldolgozása következik, az I Love You, Porgy; igazán emlékezetes Bob Berg tenorszólója. Az 1996-os évet két felvétel képviseli. A fiatal titán, Joshua Redman együttese és Herbie Hancock. Ez utóbbi a Cantaloupe Island című, már sztenderdnek számító kompozícióját adja elő zenekarával, melyben Dave Holland bőgőzik, Gene Jackson dobol és - számomra a legnagyobb felfedezés: - Craig Handy tenorszaxofonozik. Nagy ívű, következetesen végigvitt szólója méltó zárása az albumnak.

Összességében elmondható, hogy a válogatás gazdag, sokszínű, mégsem hat eklektikusnak, és annak ellenére, hogy négy évtizedet fog át, egységesnek tűnik. Szinte minden előadó jó, talán csak Stan Getz felvétele a Woody Herman Orchestrával dagályos. A szerkesztők ízlését dicséri, hogy hiányoznak az elektronikus, jazzrockos darabok, bár bizonnyal voltak ilyenek is a programban. Az egészet végighallgatva, az az érzésem, hogy a régi nagyok (Monk, Mingus, Ellington) markánsabb, karakteresebb egyéniségek voltak, mint a mai sztárok. És akkor még nem is említettem meg a hiányzókat. Hisz nem szerepelnek a lemezen John Coltrane, Ornette Coleman, Archie Shepp felvételei, hogy csak néhányat soroljak a képzeletbeli, igen hosszú listáról. Arra már gondolni sem merek, hogy nem csak Amerikában játszanak jazzt.

Czabán György Kocsonya

Monterey Jazz Festival

40 Legendary Years

Malpaso/Warner Bros, 1997

publikálva
1997/48. (11. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...