Egy jó cím, mint tudjuk, felhívja a figyelmet, előzetes elvárásokat gerjeszt, kiemeli X. Y. nevét a homályból. Néha helyettesíti magát a kiállítás megnézését is. Például drMáriás önálló tárlatainak szürrealista-dada címadásai - Kelemen Anna farkából Torgyán József-szerű aranyhalat operált ki a közadakozásból felfüggesztett ombudszman (2008), Jelenetek egy APEH-adminisztrátor kettős életéből (2007), Az öngyilkos autószerelő emlékei (2005) - néha jóval erősebbek, mint maguk a megvalósult képek, hiszen a művek ismerete nélkül, látatlanban is képesek előcsalogatni a befogadó saját narratíváit.
A hatodik kerület egyik elegáns lakásában működő INDA Galéria három fiatal festő kiállítását mutatja be a nem annyira bombasztikus, inkább talányos, ezért izgalmasnak tűnő Marika, a szamovár és a tornacipő címmel. A kísérőszövegből megtudhatjuk, hogy a Muladi Brigitta kurátor által szervezett kiállítás szorosan illeszkedik a galéria legújabb festészeti tendenciákat bemutató sorozatába, továbbá, hogy a művészek a "hagyományos ábrázoló festészetben végzett tanulmányok után kezdtek bele a konvencióktól eltérő utak keresésébe". Nem teljesen világos, hogy a kurátor milyen konvencióra, netán egy meglévő, megegyezésen alapuló és egyetemes művészeti kánonra gondol akkor, amikor a képzőművészek már Magyarországon is legalább húsz éve az egyéni és összetéveszthetetlen művészi kézjegy kialakítására fókuszálnak. Amennyiben pedig tendenciának tekinthető, hogy a kilencvenes évek közepétől a posztkonceptuális megközelítésmódokat fokozatosan felváltották (többek között) a fotóalapú figuratív és a befogadók számára könnyebben emészthető hagyományos festészeti műfajok (csendélet, tájkép, portré), akkor nem világos, hogy Kiss Endre portréi, Rolik Ádám csendéletei vagy Sudár Péter légüres térbe helyezett alakjai és tárgyai (vagy korábbi "mélylélektani önarcképsorozata") miben is különböznek alapvetően a szokásostól. Továbbá elégséges-e, hogy a kurátor az általa tehetségesnek tekintett művészek alkotásait csupán semmitmondó, közhelyes, néhol értelmetlen félmondatokkal írja körül - például: "Rolik Ádám csendéletei nagy változáson estek át, és a mostaniak egy popos techno végeredményt mutatnak" -, megspórolva a minimálisan elvárható, érdemi információkat?
Szerencsére a kiállítás jóval érdekesebb - még ha valójában három egyéni tárlatról beszélhetünk. Marika Kiss Endre festményeinek egyikén tűnik fel - másik kisméretű párjával együtt (Viktor) felvillantva azt a kiindulópontot, amely a pécsi egyetem festő szakának elvégzése után egészen a kiérlelt képi nyelvig s ennek elismeréséig, a 2007-es Kogart Ösztöndíj elnyeréséig vezetett. Ezekre a festményekre a homogén felület tagadása, a különböző technikák egymás melletti szerepeltetése (a festmény fotójának számítógépes remixelése és átalakítása, egy képen belül az olajfestmény, a szitanyomat- és kollázshatás, továbbá a különböző faktúrák alkalmazása) jellemző. A 2008-ban készült ironikus "foglalkozássorozat" maszkképei (a kékre festett arcú, fején plüssállatokat hordó Professzor, az ijesztő csillagtetoválást viselő Vízvezeték szerelő vagy a piros-fehér csíkokkal tarkított Grafikus) a pixelfelbontáson alapulnak; a hatalmasra nagyított, már-már reálisnak tűnő gegeket azonban távolságtartóan felülírja a pixelek tökéletlen illeszkedése s az ebből fakadó töredékesség érzete.
Kisstól eltérően a szintén Pécsett végzett Sudár Péter minitárlata kicsit esetlegesnek tűnik, mintha bepillanthatnánk egy festői válaszút lehetőségeibe. A színes kispárnára helyezett Tornacipőt vagy a mellé helyezett sportgatyás, enyhén eldőlő férfit "ábrázoló" festmények láthatóan fotón alapulnak, két hasonló típusú drapériadarabot csak a címválasztás különböztet meg egymástól (az egyik a hangzatos Az udvari festők emlékműve címet viseli). Van egy "vizesblokk", melyben egy mosdókagyló, illetve egy csap és egy összegömbölyödött cicus "lebeg" a fehér háttér előtt, nem beszélve egy már-már monokróm falból felsejlő, egész más festői minőséget képviselő, alig észlelhető formatöredékről. A reflektált festői magatartás metaforája az a kép, melyen az alkotó, a paletta, az ecset és a barokk flamand ruhát viselő, leképezendő téma is megjelenik (Én és édesapa); a hideg műtermi fény és a művészettörténeti allúziók a valóság és művészet, leképzés és ábrázolás problematikáját feszegetik.
Hasonló, bár rejtett művészportré fedezhető fel Rolik Ádám egyik csendéletén, ahol egyszerre jelenik meg a téma (az ablakpárkányra állított, megvilágított, üres borosüvegek) és az ablaküvegen visszatükröződő, elmosódó kontúrú, festőállvány mögött álló alkotó. A művész két, ugyanazon műteremrészletből építkező festmény esetében még azt a csalafintaságot is megengedi, hogy a valóságos tapasztalatoknak ellentmondva a nappali fényben látható csendéletet nevezi estinek. Az azonosság és a különbség kérdése, a minimálisan eltérő részletek alkalmazása (Csendélet kólával I-II.), a precízen hideg fények és hűvös árnyékok eleganciája ha nem is "popos technónak", de igen ígéretesnek tűnik. A művész önreflexív, bár távolságtartó humorába pedig az is belefér, hogy festményein egyetlen szamovár sem tűnik fel. Biztos elrepült.
INDA Galéria, Budapest VI., Király u. 34. II. 4. Megtekinthető február 28-ig, szerdától péntekig 14-18, szombaton 10-14 között.
