Erdély Miklós a nyolcvanas évek elején megállapította, hogy a magyar szobrászat jóval konzervatívabb más műfajoknál, mert még a hatvanas években is ragaszkodott a Ferenczy Bénitől, Medgyessy Ferenctől örökölt zárt formákhoz. Erdélynek láthatólag meg sem fordult a fejében, hogy a hatvanas-hetvenes években megjelenő objekteket, amelyek ekkor már ötvenéves késésben voltak Magyarországon a műfaj keletkezéséhez képest, a szobrászat körébe sorolja. A konceptuális művészetnek a fotó és a film volt a fő médiuma, Jovánovics pedig nem a talált tárgy véletlen karakterének improvizatív alkalmazása, hanem épp a forma felől közelített a szobrászathoz, megújítani akarta tehát, nem megszüntetni. Az objekt, amely mégis ennek a korszaknak a terméke, az ellenállás vagy legalábbis az ellenszegülés műfaja volt, művészi és gyakran politikai értelemben egyaránt. St.Aubyt parafrazeálva az objekt = nemszobrászat szobrászat.
Ami leginkább megkülönbözteti a tradicionális szobrászattól (noha általában, mint ezen a kiállításon is, szobrászok művelik), az az ötlet villanásszerűségét fölidézni képes gyors megvalósíthatóság, az anyag provizorikus jellege és a karcos, szellemes, kritikus hang. Az ötlet mágnesként szippantja maga köré a különféle tárgyi elemeket, a véletlen rendezőelve szerint. A mag tehát gyakran a talált tárgy, amely saját karakterét viszi bele a műbe, de nem válhat kizárólagossá, mert a gondolatnak van uralma a végső konstrukció fölött.
Ezek tehát az objekt általános elvei, amelyek a kilencvenes évektől egyre erőteljesebben jelentek meg a kortárs magyar művészetben, de az acb Galéria és Várnai Gyula kurátor a "kis objektek" terminust használja, annak megfelelően, ahogy a rendszerváltás óta minden zsugorodni látszik. A "monumentális" műfajok felszívódtak, és csak az "irányított művészet" próbálkozik vele olykor (hogy mely rendszer irányítja, oly mindegy), úgyhogy a szobrászat és a festészet egyaránt az individualizáció felé halad, a kisebb tér, a kisebb méret és a kisebb közönség igénybevételével. A festészetben ezzel párhuzamosan az olaj felől a kis akvarellek felé tartunk, de a tendenciát általánosan jellemzi a konceptuális vonás, amely rendkívül frissé, csípőssé, szórakoztatóan pedagogikussá teszi a műveket.
Várnai Gyula válogatásába az erős középgeneráció mellett (Gerhes, Pacsika, Július Gyula, Ádám Zoltán) becsúsztak a fiatalabbak is (Halász Péter Tamás, Keserue Zsolt), az egészen fiatalok (Szalay Péter, Batykó Róbert, Karácsonyi László) és egyetlen nőként a híresen jó humorú Előd Ágnes. A generációs felosztás elvileg ugyan értelmetlen, nemi szempontból mondjuk, hogy ambivalens (ez egy bütykölős kiállítás), de úgy tűnik, mégis kirajzolódnak belőle tendenciák. Középről kezdve Szalay Péter munkái jelentik - nagyon, nagyon leegyszerűsítve - a "környezettudatos" tendenciát (némi párhuzamban Halász Péter Tamással), és véleményem szerint ő a kiállítás legnagyobb meglepetése is a tudatlanok számára, mert elképesztően tehetségesnek látszik. Szalay és Halász közös műteremben dolgozik együtt Batykó Róberttel (http://www.3per4.blogspot.com), aki festőként mindenféle elektromos fúró- és vágószerszámról ismert, de most két tárggyal szerepel a kiállításon. Az egyik, a Magyarország térképére és fegyverre egyaránt utaló kartonobjekt jól mutatja, milyen könnyen át tud lépni Batykó ugyanazon a tartományon belül a síkból a térbe, illetve fordítva.
A Szalay-féle vonal, nevezzük most csak így (és minthogy a generációs bontás értelmetlen, ide véve Pacsika Rudolfot), kifelé nyitott: a túlfogyasztás, túlhasználás következményei foglalkoztatják, éppen ezért újrahasznosít, reciklál. Dísztárcsát, olajoshordót, alaplapot. A Július Gyula-féle irány, amely a szemközti szárnyban kapott helyet, szintén újrahasznosít, de ennél mintha jobban foglalkoztatnák a tárgyalkotás definíciós kérdései, nagyobb volna a szubjektum távolsága a megfigyelttől, magyarán: közelebb állna a szobrászathoz. Július mágneses mobilszobraiban kevesebb a koncept, és több a tökéletes működéshez szükséges egység érzete. Közbülső fázisként Karácsonyi László szoborinstallációi többszörösen átértelmezett játékfigurák alapelemeiből állnak össze, és úgy csűrik-csavarják a kis katonafigurákat mint álcázott erőszakszimbólumokat, hogy végig megmarad a játék kétértelműsége. Valóság és fikció annyira összekeveredik, hogy a hangra és mozgásra megszólaló álrigó füttyére odakintről válaszol az udvarban fészkelő eleven rigó. Pedig ez már kalkulálhatatlan.
Várnai Gyula kis zászlós objektjéről azt gondoltam, hogy új munka, pedig 1990-ben készült, és a címe is kevésbé volt semleges, lévén eredetileg a nacionalizmussal összefüggésben. Milyen kár, hogy a rekontextualitás révén elveszett a jelen számára, pedig volna számára hely. Másik műve a bokszkesztyűkkel a cselekvés paródiája: a deszkához rögzített kesztyűkbe bele lehet ugyan nyúlni, de tér híján a mozdulat teljesen abszurd, értelmetlen, hiába vannak meg hozzá az eszközök. Ezzel Várnai visszanyerte számunkra a jelent, még ha irritálóan pesszimista formában is. Ugyanakkor rendezett egy olyan szórakoztató nemszobrászat szobrászati kiállítást, amely nem csak annak szórakoztató, aki nézi.
acb Galéria, megtekinthető március 12-ig.
