Nyilvánvalóan minden kurátori választás önkényes, és minden kurátori kiállítás hamisítás azon a széles skálán, amely az ideologikus állami kultúrpolitika közvetett beavatkozásától a piac érdekeltségétől függő, kevésbé nyilvánvaló, ám semmivel sem agresszívabb tendenciákig terjed. Az Ernst Múzeumban látható válogatás a kortárs japán művészetből Midori Matsui rendezésében inkább az utóbbi kategóriába tartozik: a művészet belső struktúráit határozza meg mélyen a gazdaság működése, az eladhatóság, a piaccal való konfliktusmentes együttműködés, és csak ezek után következik a reprezentáció, az örök kérdés, vagyis a hagyományhoz való viszony és a többi művészeti problematika.
A válogatás jobbára a mai harmincasok képeiből és videoműveiből áll. Ennek a generációnak az indulása a kilencvenes évek legelejére esik, arra az időszakra, amikor a japán gazdasági válság következményeit (a mostanában Európában zajló "megszorításokat"), a múzeumi költségvetések csökkenését, az állami szponzoráció viszszaszorulását és a piacnak kitett bizonytalanságot át kellett élniük. A hatvanas-hetvenes évek politikai radikalizmusa ekkorra már elszállt, és az új generáció - ahogy lenni szokott - a saját mikrokörnyezetében keresett kapaszkodókat, amelyeket színes, eladható képek formájában kivihetett a műpiacra. Ez a figuratív, látványos, individualista kavalkád felel meg a kurátor "mikropop" terminusának.
Erősen emlékeztet a jelenség a Young British Artists (YBA) kilencvenes évekbeli konstruált föltűnésére és sikerére, amelyet jelentős részben a műkereskedő Saatchi generált, és szintén popos, hétköznapi fókuszú, könnyen befogadható, kicsit szemtelen, játékos karakter jellemzett. A japán művészek képalkotási módja semmiben sem tér el a globális művészeti színtér más szereplőinek elveitől, esetükben legfeljebb azzal a - Japánon kívüli - elvárással kell szembenézni, hogy van-e a műveknek nemzeti specifikumuk. Abban az értelemben, ahogy a magyar kultúrpolitika a hátrafelé nyilazást a hagyomány identitásképző, szimbolikus gesztusaként értelmezi, természetesen nincs. De a kurátor finoman elhelyezett olyan műveket - Hiroe Saeki végtelenül aprólékos, indaszerűen összefonódó rajzos organizmusait, Aya Takano Faugró hercegnő fegyverbe és álmokba hív című figuratív rajzát -, amelyek könnyen azonosíthatók a "japános" jegyeket keresők számára.
Erre a legjobb alkalmat Mahomi Kunikata mangaszerű világa szolgáltatja. Végtelenül bonyolult, túlrajzolt képein alig találni meg a történetet a lányról, aki szellemi (fiú) ikertestvérével meg nélküle bolyong, hogy vérző térdét villával szurkálja egy barlangban, ahol a spirituális másik fél szerencsére fölbukkan. A kamaszkor kibírhatatlan túlhevítettsége és ügyetlen erotikája vizuálisan is nyomasztó túlzássá áll össze, amelyből kiérezhető valamiféle általános bizonytalanság, elveszettség, a mesterséges infantilizálás védelme iránti vonzalom. Az (ál)gyermeki létforma mint megoldás több művésznél is fölmerül, a legszimpatikusabb formában talán Makiko Kudo kettős portréján, ahol a nagy szemű (európai?) kislány és metszett szemű (japán?) kisfiú pszichológiai távolsága finom kalligrafikus festésmódban realizálódik. A grafika konceptuális tendenciáját a New Yorkban élő Tam Ochiai finom humorú művei képviselik, amelyeken az absztrakt expresszionizmus is nyomot hagyott.
A videomunkákban ugyanolyan kevés a vasárnap délutánok nyugalmán túli felforgató szándék, mint a festményekben. Barátságos és meditatív felvételek állatos gyerekenciklopédiákból hozzájátszott hanggal, átrajzolt mozgóképek televíziós jelenetekből (Taro Izumi), személyes terek váltakozó szekvenciái a mesterséges fény függvényében (Koki Tanaka) és sok tűz a Chim Pom csoport Úgy érzem, a fiúktól felforr a vérem című videóján. A 2005-ben alakult csoport tagjai bár köztereken "gyújtogatnak", vagyis képeket rajzolnak és valós tárgyakat "festenek" át bengáli tűzzel az impresszív látvány érdekében, ennél radikálisabb akciókról ismertek. Egy alkalommal a szemét relatív értékével/értéktelenségével foglalkoztak, máskor egy tokiói étteremben olyan, óriásira nőtt patkányokra vadásztak csupasz kézzel (akciójuk címe Szuperpatkány volt), amelyek ellenállóvá váltak a nekik szánt méreggel, vagyis a túlfinomult civilizációval szemben. De az erről készült dokumentációt, nem kell megijedni, nem állították ki.
Ernst Múzeum, augusztus 28-ig.
