Közhely, hogy a tömegkultúra és a "magas művészet" között képlékenyek a határok, s az is, hogy a kortárs képzőművészek gyakran nyúlnak a populáris vizuális kultúrában alkalmazott eszközökhöz. A reklámok, plakátok, filmek képi toposzai kimeríthetetlen forrásnak tűnnek, a kérdés csak az, hogy a művész csupán használja és alkalmazza a bevett formát, vagy kritikusan reflektál a kliséhez tapadó "üzenetekre".
Gőbölyös Luca kiállításának középpontjában egy ötrészes fiktív tévés főzőműsor és ennek bevezető trailere áll, megspékelve a médiabeli sikerre törvényszerűen ráépülő másodlagos termékekkel, az ételfotókkal (a Knoll Galériában kiállított képekkel) és a szakácskönyvvel (a kiállítás katalógusával). A "receptklub" a látványkonyha elemeit kombinálja a női magazinok, internetes fórumok kedvenc témájával - a "Tíz jó tanács a csábításhoz" típusú közhelyekkel - és a népi hiedelmek/babonák világával, célközönségét pedig a férfira áhítozó szinglik alkotják. A jól felszerelt, modern konyhában tüsténkedő csinos, szőke hölgy (maga a művész) kitűnően imitálja a szakácsműsorok beszédmódját (fokozatosan adagolja az apró, praktikus trükköket), sőt "hozza" a gyakori bakikat is (a sorozat első részében például még véletlenül sem abba a kamerába néz, amely éppen veszi). A különleges receptek és bűbájos praktikák a férjkeresés különböző fázisaihoz kapcsolódnak: hogyan válasszuk ki az "igazit", miként érhetjük el, hogy menthetetlenül belénk habarodjon, hogyan biztosíthatjuk a mielőbbi esküvőt és a hűséget, miként szerezzük vissza a csapodár férfit, végül pedig mit tegyünk, hogy végérvényesen kilépjen az életünkből. A bájolási rítusok egy része Kiss József Szerelmi babonák című etnográfiai munkáját használja fel, és olyan ismert módszereket mutat be, mint a Luca-napi túrógombócba rejtett tizenhárom férfinév, a bal váll fölött hátradobott almahéj, vagy a férfi ruhájába (nyakkendőjébe, alsógatyájába) rejtett rozmaring és négylevelű lóhere. De a szerelmi kellékek ellenállhatatlan ereje leginkább a női testből ered. Azonnali, oldhatatlan kötés érhető el, ha napokig érlelünk a hónunk alatt egy kicsiny cipót, majd az izzadságszagú kenyérkét megetetjük a kiválasztottal, vagy ha a pogácsába belesütjük levágott körmünket (a körömlakkot célszerű előtte lemosni). Jó szolgálatot tehet a szennyesből előkapott bugyi - ha tíz percen át, gyakran kevergetve kifőzzük, a léből erősen cukros teát készíthetünk. Nem szabad veszni hagyni menstruációs vérünket sem: csöpögtessünk pár cseppet pipettával a felkínált almaszeletekre (természetesen kívülre, hogy ne látszódjon), és garantált a siker. Az abszurd iróniát fokozza a tökéletesen steril "álomkonyha" és a realisztikusan prezentált testnedvek közötti feszültség: a kicsiny, áttetsző üvegcsébe zárt vér és vizelet megjelenése a vakítóan tiszta munkaasztalon. Nem beszélve az összegyűjtött, egészen premier plánban megmutatott fanszőrről, melyet díszítőelemként vagy ízfokozóként használhatunk - ez utóbbi esetben a mozsárban összetört pinaszőr a fahéjjal megszórt kávéba kerül. Tanulhatunk még többek közt ráolvasást, láthatunk söröspohárba köpést (ezzel állítólag azonnal visszaszerezhető a hűtlen fél), és olyan humorosan blőd lepattintó technikákat, mint a fordítva felvett ruha (ebben a célszemély nem ismer meg bennünket) vagy az átpisilés a férfi egyik pólójának ujján.
Gőbölyös kritikája kétirányú. Egyrészt rámutat a médiában még mindig egyeduralkodó női képre, a valósággal csak ritkán korreláló tökéletes háziasszony kliséjére - az ideális nő mesterszakács, nyilván kényszeres takarító is, hisz egy szem morzsa sincs az asztalon, kellemesen társalog, kiskosztümben főz és bombanő -, másrészt arra, hogy ez a hamis médiareprezentáció akár mintává is válhat, és így alapjaiban ássa alá a feminista törekvések eredményeit. S bár a film szellemes és szórakoztató, ez a kritika nem elég erős és bátor. Nincs benne kockázat, mint például Nagy Kriszta mára enigmatikussá vált óriásplakátjában (amelyen a bikiniben megjelenő árucikk, azaz a művész fotója alatt a Kortárs festőművész vagyok felirat volt olvasható). Nem lép ki a főzőshow-k világából, mint tette ezt például Tamara Moyzes, aki a csillogó-villogó receptklub díszletei közé egy idegen elemet csempészett: egy roma fiatalembert, aki a robbanóanyaggal töltött knédli elkészítését prezentálta az érdeklődőknek (a Barcsay teremben tavasszal bemutatott munka a csehországi romák helyzetével foglalkozott).
A kiállított fotók még ennél is visszafogottabbak, hiszen maga a lényeg, az apró betűs receptrészletek, azaz a reflexivitás szinte elbújik a hűvösen fényképezett ételfotók között, az imitáció szinte összetéveszthető az utánzottal. A műveket persze tekinthetjük profin megvilágított csendéleteknek is, de olyan populáris vizuális termékeknek is, amelyek az elitművészet rangjára pályáznak. Mindenesetre a műtárgypiac már meghozta a döntést, s gazdára találtak a citromkarikán meredező szőrszálakról készült közeli felvételek is.
Knoll Galéria, Budapest VI., Liszt Ferenc tér 10., nyitva: május 29-ig
