Kiállítás: Vanitatum vanitas (Andres Serrano fotói)

szerző
Hajdu István
publikálva
2002/9. (02. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A figyelmes médiabarát Andres Serranóról lassan már mindent tud; bár teljesebb lehetne - gondolom - a képünk, ha valaki felidéztetné emlékeit a kedves B. nénivel, a nyugdíjas főiskolai modellel is, akinek révén az amerikai mester pillanatok alatt belopta magát a magyar zsigerekbe. Mindegy, most már lassan késő, ne is törődjünk többet személyes ügyekkel, nézzünk inkább szembe a művekkel, gyanítom ugyanis, hogy a művész és a kiállítás szervezői inkább ezt akarták, mint a felhajtást. (Mely, persze, nem jött rosszul!?)

A figyelmes médiabarát Andres Serranóról lassan már mindent tud; bár teljesebb lehetne - gondolom - a képünk, ha valaki felidéztetné emlékeit a kedves B. nénivel, a nyugdíjas főiskolai modellel is, akinek révén az amerikai mester pillanatok alatt belopta magát a magyar zsigerekbe. Mindegy, most már lassan késő, ne is törődjünk többet személyes ügyekkel, nézzünk inkább szembe a művekkel, gyanítom ugyanis, hogy a művész és a kiállítás szervezői inkább ezt akarták, mint a felhajtást. (Mely, persze, nem jött rosszul!?)Már a múltkor, a Trans Sexual Express Budapestről írva is eszembe jutott, hogy homeopatikus kritikával kellene próbálkozni, csak attól tartok, azonnal kiütközne a képi és verbális fogalmazás közötti különbségek egyik legélesebbike: míg egy feltáruló vagy a másik oldalon esetleg elszenderedő nemi szerv képe esztétikai-érzelmi szempontból retinálisan konvencionálissá vált, megnevezve és tipografizálva még mindig vadítólag hat, már ha az ember a köznyelvet veszi igénybe. Válthatnánk ugyan latinra is, mint a 19. századi szakmunkák egy-egy kényesebb helyen, de ennyi fáradságot az ügy mégsem ér meg. És talán magunk se értenénk.

Serrano

jó kezű trendművész,

a legkevésbé sem úttörő, felfedező. Nem túl gondos filológiai munkával is kimutatható, hogy képteremtő ötletei nem újak, nem szabadalmaztathatóak, mert mindahánynak van előképe, hol a távoli, hol a közeli művészettörténeti múltból. De igazán nem ez a baj munkáival. Nem is lehet, mert Serrano működési területe tipikusan arra a határvidékre esik - nevezzük most rosszindulatúan a köztes efemeriádák, jóindulattal pedig a pszichológiai wunderkammerek világának -, melynek tárgyai és motívumai mélyen ellentmondásos, ambivalens jelentésekkel bírnak, s mint ilyenek, nagyon is ki vannak téve a licitáló időnek, a kollegiális versenynek, a nagyobbat mondás adrenalin verte (gazdasági) kényszerének.

A baj sokkal inkább az, hogy Serrano képeiről többnyire hiányzik a barthes-i punctum, s hogy ábrázolásai sem szándékukban, sem technikájukban nem ütnek el az elmúlt évek fotográfiai, pontosabban elektrotechnicizált képalkotási divatjának termékeitől. Serranónak nemigen van kézjegye, s talán csak hullaházi felvételeinek némelyikén fedezhetünk fel tekintetet megakasztó, jelként felfogható helyet: például a patkányméregtől elhalt nő lábfején

vaginaként megnyíló sebnek

valóban van valamiféle pszicho-mitikus varázsa (már persze annak a számára, aki érzékeny az ilyesmire). S talán abban is felfedezhető valamennyi sajátos jelentés, hogy szcenírozott képeinek szereplői komoly, "klasszicizáló" ábrázattal fordulnak egymás vagy a kamera felé, esetleg merednek önvilágukba, mint gumitestű, autoerotomán testgyakorlója. Serrano két formarendet vegyít: beállításai kifejezetten szobrásziak s meglehetősen tradicionálisak, egyszersmind olybá tűnik, mintha a harmincas-negyvenes évek arisztokratikus angol portréfényképészetének hagyományait vetkőztette-öltöztette volna át a maga gardróbjának szabályai szerint: piercing üti diadémot, matt.

Ezek az amúgy

végtelenül jóindulatú művek,

melyek - a látszattal szemben - egyáltalán nem morbidak, végeredményben és lényegüket tekintve többnyire színtiszta tautológiák. A csúnya csúnya Serrano szemében, s kamerája nyomán a néző számára is az lesz, csúnya, mert nem szép; az öreg öreg, mert nem fiatal, s fordítva. Ha meg együtt vannak, akkor megduplázódik a tautológia, s megfejelődik avíttas dialektikával és fals erotikával. De, hogy kedvezzünk valamit a mesternek, segítségükkel előderengenek utalások is a valaha volt vanitas allegóriákra a ma divatos fanyar gerontofília mezének melegében. Serrano tehát - úgy látom - nem akar sem rafinált, sem együttérző, sem ironikus, sem szofisztikált lenni, vagy ha akarna is, nem sikerül neki. Képei tiszták, funkcionálisak és célszerűek: perfekt ábrázolatok a tudott és látott világból, ismerős módszerekkel.

Hogy Serrano képei általában provokatívnak minősülnek, de minden megfigyelő mást és mást vet a művész szemére, annak köszönhető, hogy nézői más és más erkölcsi és szociológiai háttérrel, de lényegileg azonos módon jónak és ártatlannak tartják magukat, következésképpen, mert Serranót kényelmesebb nem érteni, a művészt megrontónak, gonosznak, de minimum blaszfémiát elkövetőnek. Persze, Serrano ad is erre, alpárit és magasztost elegyítő eljárása nem nélkülözheti az irritációt, de azt hiszem, ez egyáltalán nem érdekes. Sokkal inkább fontos az az önépítő félreértés, ami a sértett, felháborodott nézőket vezényli: megaláztatásként, majdhogynem mártíromságnak élik meg és kezeltetik mással tájékozatlanságukat, vagy mondjuk ki, műveletlenségüket.

Hajdu István

MEO Kortárs Művészeti Központ, március 10-ig

szerző
Hajdu István
publikálva
2002/9. (02. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...