Kitartó pillantás (A Werckmeister harmóniák)

szerző
Forgách András
publikálva
2001/6. (02. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

"A körúti presszó előtt egy tábla van kitéve. Rajta a felirat:

Mottó (apám vicce 1948-ból):

"A körúti presszó előtt egy tábla van kitéve. Rajta a felirat:

SZIMPLA - 1 Ft, DUPLA - 2 Ft, TRIPLA - 3 Ft, KÁVÉ - 5 Ft"Értékes film az, amiről jókat lehet vitatkozni - mert a vélemények erősen eltérnek egymástól, már a film megnézése előtt is eltérnek, mert a film, mivel olyan sokat beszélnek róla, már előre megosztja a nézők véleményét, megnézés után meg pláne, mert vagy túl lassú, vagy túl fekete-fehér, vagy túl morbid, vagy túl részletező, és különbözni akar mindenáron, és nagyon valamilyen, ugyanakkor nyilvánvalóan fontos dolgokat érint, de nagyon sajátságos időérzékre, fényérzékre, történetmondásra épít, vagyis annyira karakteres (személyes, fölismerhető, megjósolható) eszközökkel dolgozik, amelyeknek könnyű elfogadásához pozitív előítéletekre van szükség, elfogultságra. Ezért vitát gerjeszt, ám senki nem vonja kétségbe szándéka komolyságát. Az ellenirányból nézve modorosnak tűnik: és az ember vagy szereti ezt a modort, vagy sem, vagy elfogadja, vagy sem. Az ember tisztelettel ellentmond, szenvedélyesen utálja, vagy pedig hevesen rajong érte. Hívei vannak és ellenfelei. Tarr filmje ilyen: Sok mindent lehetett tudni róla előre, alapja, Krasznahorkai regénye is ismert volt, Tarr pedig látszólag a korábbi filmjeiből kiszámítható irányba indult el. Persze mégsem: mint a tapasztalt szerencsejátékos, észrevétlenül irányt változtatott, van, akinek ez föl sem tűnik: és éppen ez az irányváltoztatás az igazán érdekes (erről is jót lehet vitatkozni): a rövidebb filmbe beleépíti a hosszabbat, a történetet kidolgozza: elmozdul a mese vagy opera irányába, a rögeszméknek új dramaturgiai értékük lesz, térszerkezetük, a súlyos vidéki arcok és bőrkabátosok a téren nem annyira fenyegetőek, mint inkább tömegükkel és térbeli elhelyezkedésükkel fejeznek ki valamit, ahogyan gyülekeznek az ezüstösen ragyogó cirkuszi kamionkocsi körül, amelyikben ott a hatalmas hal és a parányi Herceg.

Jó film az, amit élvezettel újra meg lehet nézni, és akkor még jobb lesz, bele lehet feledkezni; amivel kapcsolatban az embernek mindenféle váratlan gondolatai támadnak, amiket sürgősen föl kell jegyeznie, vagy el kell mondania a legjobb barátjának. Tarr filmje ilyen: el lehet nézelődni minden képén, nézni, hogy mi hol található, milyen egy ágy, milyen egy magnetofon, milyen egy vonulás, milyenek a fények, hogyan történik - például a rendetlenség keletkezése kórházi lincselés közben, aprólékosan, vagy egy csendélet egy éjszakai portás birodalmában: neon alatt fehérre festett üres fogas, tévéállvány, ahogy valaki függönyt akaszt fel egy ablakra alulról, vagy befűt a fürdőszobai kályhába, vagy ahogyan a portás becsukja hajnalban az újsághordó után az ajtót, vagy az üres üvegek tömege az ablakpárkányon, a mosogatás közben csörömpölő edények hangja, az, hogy hogyan kerül egy üzemi konyhán ételhordóba étel - és közben el lehet bambulni (nem mindenki ért ehhez a bambuláshoz, van, aki csak az érdekességet, a szüntelen mozgalmasságot tudja elviselni).

Jelentős film az, amivel kapcsolatban az ember az alapkérdéseket kezdi el föltenni. Hogy egyáltalán mi az a kép, mi az a szekvencia, mi az, hogy vágás, mit jelent a zene, mit jelent egy zörej, mit jelent a lépések hangja, a felboruló tárgyak zöreje, a némaság. Hogy mi az értelme a színnek, a fahrtnak, a svenknek, a közelinek. Hogy mi az, hogy valami ott van a képen, hogy valami egyáltalán jelent valamit. Tarr filmje ilyen: ahogyan a sötét utcán végighalad a bálnát hozó cirkuszi kamion, először csak a házak falán jelenik meg a fénye, távoli hangot hallunk, a kép bal felét ravaszul kitakarja egy oszlop vagy házsarok, tehát megvastagodik a fekete keret, titkos takarás jön létre, szűkített képmező, és ebből a takarásból bújik elő a kocsi első reflektora: tehát már van, mielőtt volna, a házak fala csillog az utcai lámpák fényében, amit most maga a fénykibocsátó teherautó takar el: tehát sötétség keletkezik ott, ahol a fényszóró közeledik, elcsúszva egymáshoz képest időben, fény és sötétség, mégis ugyanott és ugyanakkor. Felcsillanó ablakok, elsötétülő házfalak és egy parányi műszerfaltól megvilágított ember a vezetőfülkében: a falak és ablakok és oszlopok fekete-fehére, mindez mozgásban, mozdulatlanul. Ilyen etűdöt arról, hogy mi az a fény és mi az az árnyék, nem emlékszem, hogy láttam valaha.

Nagy film az, ami felnagyítja a legkisebb részletet is, fontossá teszi, és életben tartja a minőséget, megmutatja azt, hogy lehet gondosan, részletről részletre haladva univerzumot teremteni. Amihez egy cím is elég, hogy felidézze, mintha egy szakadék nevét mondanánk ki, amibe egykor belenéztünk. Amiről sokan beszélnek, vagy akik beszélnek róla, fontosak a számunkra, amihez születő mitológia kapcsolódik, emlékszünk rá, mert valamit felhozott a mélyből. Sejtések vannak benne arról, hogy mi volt tíz éve, és mi lesz ötven év múlva, az idő mozog bennük. Sejtések vannak benne arról, hogy miként történik az idő. Jóslás és látlelet. A benne felbukkanó arcok, a színészarcok olyanok, mint a tájak, gyerekkorunk tájai vagy egy külföldi utazáson látott, soha el nem felejtett vidék. Tarr filmje ilyen: a színészek arca, mint a tárgyaké, a tárgyaké, mint az embereké. Schygulla elpusztult, kissé puffadt arcát rebbenékeny mosolyával tartja elénk: könnyű, makacs, ezüstös arc. Lars Rudolph nyílt, sebzett, ártatlan kamaszarca, az, ahogyan az újságokat (harmadszorra sikerült elolvasnom Lázár Kati szortírozó monológja alatt a fiú kezében: Kárpáti Igaz Szó) bedobja egy kisvárosi fekete hajnalban a postaládákba, ahogyan a konzervbab-főzelékbe kenyérdarabokat szór, és boldogan, az állati létezés boldogságával kavarja kanalával, eszik belőle, és elmereng a kozmosz törvényein. Peter Fitz szigorú melankóliája, képessége a beletörődésre. Nem német arcok ezek. Csak arcok. Egyetemes arcok. És az utcatáblák - Harrer cipész kétszer kirakott házszáma egy eldugott utca végén. Az egyik már elkopott, a másik új. Ennek is jelentősége lesz. Ahogyan Harrer a súllyal kitámasztja a kamraajtót. Ahogyan a zsák hagymát hasához szorítva elviszi valahova. Ahogy Valuska csókolommal köszön boldognak-boldogtalannak. Ahogy Börcsök rajongva nézi az éjszakai portás kopasz, kócos fejét, főzeléktől zsíros ajkait.

Remekmű az, ami a föntiek elmondását fölöslegessé teszi. Arról nem kell beszélni, mert van, létezik, mindent elvisel, mint egy hegy vagy erdő, vagy a tengerpart egy eldugott öble, vagy a szél, vagy egy dallam. Tarr filmje ilyen.

Forgách András

szerző
Forgách András
publikálva
2001/6. (02. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...