A Dán Nemzeti Kamarazenekar múlt pénteki koncertjét a Dán Rádió tavaly átadott, hatalmas, leginkább a Berlini Filharmónia nagytermére emlékeztető koncertszálájában tartották. Néhány, a dán közönség és a magyar kritikus számára egyként ismerős szereplővel, hiszen a kompánia vezető karmestere immár több mint egy évtizede Fischer Ádám (képünkön), míg a zenekar első fuvolistája jelenleg a kiváló tehetségű Seres Dóra. S ha ez a két név még nem keltett volna elegendő bizalmat, hát ismeretes az a folyamatosan bővülő, izgalmas lemezsorozat, amely a magyar dirigens és a koppenhágai szimfonietta együttműködésével a Mozart-szimfóniák összkiadását ígéri.
Mozart-szimfóniák alkották a hangverseny első részét is: a No. 29-es A-dúr a késő kamaszkori szimfóniák közül, valamint a salzburgi Sigismund Haffner újdonsült nemesi címét köszöntő D-dúr szimfónia 1782-ből, a Szöktetés szomszédságából. Ahogy azt már megszokhattuk, a dánok által zajosan kedvelt Fischer Ádám a finomkodó klasszicizálástól tartózkodva, eleven akcentusokkal és drámai kontrasztokat teremtve formálta meg mindkét mű előadását. S bár az A-dúr szimfónia megszólaltatásába a rézfúvósok felől még becsúszott itt-ott néhány kisebb baki, a zenekar egésze már ekkor is inspirált és egyszersmind imponáló teljesítményt nyújtott. A közeli jövőben Pesten is megszólaltatandó Haffner-szimfónia pedig ez alkalommal is fényesen beigazolta a zeneszerző egykori vélelmét, miszerint "Egészen hatásos darab lehet." A pompát és a joviális derűt, az érzelmességet és az Akasztófa-áriából átvett finálémotívumot hiánytalan teljességében, érzékien szép hangzó élményként kapta meg a helyi publikum.
Az érzéki szépség a második részt kitöltő, s egyébiránt a koncertnek címet adó Beethoven-szimfónia, azaz a Pastorale melléknevű VI. szimfónia előadását is jócskán jellemezte. A nyitó pillanatok légkörteremtő ereje, póztalan egyszerűsége csakúgy lenyűgözőnek bizonyult, mint a teljes második tétel, mely az egész hangverseny legszebb perceit kínálta. A "Patakparti jelenet" elnevezésű lassú tétel zárlata, vagyis a madárhangokat imitáló fuvola, oboa és klarinét hármas összjátéka a mindvégig remeklő első klarinétos megdicsőülését hozta, s korántsem mellesleg a csalogányként excelláló Seres Dórára is méltán büszkék lehettünk. Aki nem hiszi, hát csak hallgasson utána: http://www.dr.dk/Koncerthuset/!
*
Ei Blot Til Lyst - azaz nem csak az élvezet kedvéért, hirdeti a Fanny és Alexanderből is ismerős skandináv szófordulatot a cirádás, aranyozottan pompózus Dán Királyi Színház színpada fölé bevésett felirat. A jelentés akár baljósnak is tetszhetne, ám a Dán Királyi Balett szombat esti produkciója inkább a szólás kiteljesítő értelmét igazolta. Két parádés historikus produkciót kínált ugyanis a táncos legenda, Nikolaj Hübbe társulata: A szilfid 1836-ból megőrzött koreográfiáját, illetve egy másik korszakos alkotást, Balanchine 1947-es C-dúr szimfónia című klasszikusát.
A balett dán kultúrhérosza, August Bournonville XIX. századi alapműve a skót nemesifjú és az éteri tündérlány végzetes kimenetelű románcáról, melyet a norvég Herman Severin Lsvenskiold egykorú, megbízhatóan harmadosztályú zenéje kísér, maga a nagyromantika múzeuma. Csakhogy ez a felvállalt historizmus, a történetmesélő és érzelemfestő kézmozdulatok tömkelegével, a zsinórpadlás felé ívelő repüléseivel, boszorkáival és a színpad egészét betöltő csoportos táncaival mindmáig hatásos maradt. Igaz, a túlzó játékmodor mára helyenként derűt fakasztóan parodisztikusnak hat (bár korántsem bizonyos, hogy az 1800-as évek közönsége nem ismerte az ironikus regisztert), de a minden ízében kidolgozott és hibátlanul kivitelezett koreográfia ettől még lelkes tetszésre talál. Különösen, hogy a főszerepekben olyan kiváló táncosokat láthatni, mint amilyen jelesül és kiválólag a skót szoknyás szerelmest alakító Nehemiah Kish.
A kétfelvonásos vadromantika nyomában a XIX. századi baletthagyományt derűs fantáziával átmozgató Georges Balanchine alapművével folytatódott a táncos tárlatvezetés. A Bizet fiatalkori szimfóniájának zenéjét felhasználó koreográfia a naiv történetmesélés kötelmét elvetve, a letisztult formák és alakzatok vizuális élményére alapozott, s a jelek szerint ez időtlenül érvényes alkotást eredményezett. A C-dúr szimfónia ezúttal mégsem vált oly elementárisan hatásossá, mint A szilfid, ám ennek magyarázatát nem annyira a művészi kivitelezés, a koncentráció halvány nívócsökkenésében vélhettük felfedezni, mint inkább abban a természetesnek ítélhető, örök ízléshullámzásban, amely a kétszáz év előtti, nagyapai hagyományt rendre vonzóbbnak mutatja, mint az éppen csak meghaladott atyait. Március 19-én mindenesetre a pesti operaház közönsége is összemérheti majd e két lábujjhegyen érkező klasszikust.
Koppenhága, február 12. és 13.
