Koncert: Descartes Bartókot elemez (Pierre Boulez Budapesten)

szerző
Csont András
publikálva
2001/27. (07. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Négy jelentős zenekart hallhattunk a Kongresszusi Központban a közelmúltban (Philharmonia, Londoni Filharmonikusok, Bécsi Filharmonikusok, Orchestre de Paris), négy nagyon híres dirigens alatt (Lorin Maazel, Kurt Masur, André Previn, Pierre Boulez). Ha jól érzékelem

Négy jelentős zenekart hallhattunk a Kongresszusi Központban a közelmúltban (Philharmonia, Londoni Filharmonikusok, Bécsi Filharmonikusok, Orchestre de Paris), négy nagyon híres dirigens alatt (Lorin Maazel, Kurt Masur, André Previn, Pierre Boulez). Ha jól érzékelem - tisztán karmesteri és a legkevésbé sem zenekari szempontból -, egyedül a legutolsó est, a június 25-én megrendezett Bartók-hangverseny tartozik az igazán fontosak, a felejthetetlenek közé. Leginkább azért, mert a lehető legkomolyabban arra késztetett, hogy elgondolkodjunk bizonyos alapkérdéseken. Például azon, miféle különbségeket jelenthet, ha nem egy magyar, hanem egy világpolgár értelmezi a magyar élet poklában legmakulátlanabb útmutatónk, Bartók Béla számunkra kultikus zenéjét.Pierre Boulez - notre grand ami, mondhatnánk sznobosan, hiszen nincs még egy világhírű zenész, aki 1945 után ennyit tett volna a magyar zene külföldi elismertetéséért, nemrég például Eötvös Péter új művét, a ZeroPoints című nagyzenekari kompozíciót mutatta be Londonban - a legsallangmentesebben vezénylő, szinte csak az ütemezésre szorítkozó karmesterek egyike. A koncert után megnéztem a tévében a Concertót, leginkább azért, mivel kíváncsi voltam, vajon Boulez arca valóban olyan kiegyensúlyozott, mondhatni mozdulatlan, mint azt pár órával korábban fekete öltönybe bújt hátából kikövetkeztettem. Meglepődtem: bizonyos értelemben még annál is mozdulatlanabb. Nem mosolyog, nem édeleg, nem komorul el az arca, nem vonja össze marconán szemöldökét,

arcvonásait nem dúlja crescendo,

nem békíti diminuendo, ezen a remekül, amolyan nagyvilágias fölénnyel öregedő belmondo-arcon vezénylés közben nincs piano és forte, sforzandóról pedig szó se essék. Az arcán egész egyszerűen nem látszik, hogy miről szól az éppen szóló zene. A szeme persze éber, ide-oda cikázik, figyelme mindenre kiterjed. De ezenközben nem szemez a szólamokkal, mint olyan sokan mások, nem bátorít, de nem is bátortalanít el, egy szemvillanással egyszerűen csak megerősíti néha a beintést. Mint az úgynevezett historikusok, pálca nélkül dirigál, ez természetesen csak fokozza a romantikamentességet, ami Boulez művészetének egyik lényege.

Mindent egybevetve stílusról van szó tehát, egy zenész viselkedési modoráról,

személyiségének koreográfiájáról,

emberi és művészi mivoltának architektúrájáról. Ez az érzület mentes bármiféle hisztériától vagy nedves hónaljú verizmustól; dirigensként Boulez nem a testével eljátszani, hanem megszólaltatni, előadni kívánja a zenét. Semmit nem reprezentál, prezentál mindössze. E mögött persze hatalmas analitikus délelőtti munka áll, amely - ideális esetben - szavatolja az esti tökélyt, a hibátlanságot, a hangzás és a tempók véglegességét. Az elemzés színhelye pedig először a dolgozószoba, aztán a próbaterem. Az előadásokból kitűnt, hogy micsoda sokrétű, átgondolt munka zajlik a háttérben. Egy, legalábbis az intenció szerint, ezer százalékra belőtt játékot hallottunk a zenekartól, amelyben nincs helye a henye rögtönzésnek, fölényeskedő elnagyoltságnak, laza elengedettségnek. Mindez a közvetlen elbűvöltség ellentétének tűnik, és arra utalhat, Boulez irányítása alatt ez a zenekar nem kockáztat semmit, hiszen a dirigens is biztosra megy. Ennek ellenére az előadástól fényévekre esett bármiféle gépies CD-szerűség, hiszen igenis

sok hibával játszottak

június 25-én; különösen a Concerto zárótételében akadtak vonós- és fúvósproblémák, de a Zene húros ütőhangszerekre és cselesztára gyors tételei sem szólaltak meg makulátlanul. Kevés szín, kevés karakter mutatkozott a Két portré második részében, igen messze állt a bartóki szándéktól e szakasz, melynek partitúrája fölé azt írta a szerző: "Egy torz". És az "Egy ideális", az első arckép sem szólalt meg eszményien, olykor egyenesen unalmasra sikeredett, noha Roland Daugareil poétikusan játszotta a szólóhegedű szólamát, és Boulez amolyan ihletett Debussy-pastiche-t csinált e korai Bartók-kompozícióból; egészében azt éreztem, hogy ezt a művet, amely semmiképpen sem tartozik az életmű jelesebbjei közé, két nagyobb lélegzetű mű között csak amolyan töltelékanyagnak használta a gall zenearszlán.

Mindeme zenekari problémák ellenére mégis az elemzés, a karteziánus clare et distincte gondolkodásmód, az analitikus szöszmötölés az anyaggal Boulez dirigálásának lényege: hogy "világosan és elkülönítetten" kell szólnia minden mozzanatnak, és szemünket nem homályosíthatja el semmiféle művészeti vagy ideológiai ködkép. Bartók-felfogása - és ez volt nyilvánvalóan az este mondhatni legdrámaibb tanulsága - jelentősen eltér a miénktől, de persze mára a "miénk" is csak feltételesen és óvatosan fogalmazható meg. Sarkítottan: annyi bizonyos, hogy

nem a "Kis kece lányom" szolmizálgatásával

teltek Pierre Boulez gyermekévei. Bartók Boulez számára nem valamiféle kultusz tárgya, és persze a legkevésbé sem politikai kérdés. (Hogy nekünk még manapság is mennyire az, világosan és elkülönítetten látható a Bächer Iván Bartók-cikkét kísérő rémálomvitából fél- és egésznáci lapok hasábjain, melyhez hozzászólásként e sorok szerzője csak egyetlen Bartók-levélrészletet citál ide: "sajnos a >>műveltnotre Béla national nem sámán vagy első próféta, nem kultikus imádat tárgya, hanem csak egyike a század jelentős zeneszerzőinek. Egy a sok közül. Ennek megfelelően tökéletesen elfogulatlanul közeledik partitúráihoz. Noha azt gondolja, hogy Bartók ellenméreg lehet a Schoenberg-iskola túlzott szigorával szemben, egyben úgy véli, nem árt, ha némi újbécsi tárgyilagossággal kissé hatástalanítja zenéje romantikus méregfogának harapásait. Így aztán a legkevésbé sem ömlengett elő a "Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország" dallama, így aztán nem is szólt olyan giccsesen; talán azért, mert a jeles franciának valószínűleg még sosem jutott eszébe, hogy a mi hazánk nem Isten kalapjának bokrétája lenne. Ám amikor egyrészt tapsolunk e méregtelenítési eljárásnak, másrészt talán fájlaljuk, hogy Boulez a negyedik tétel legvégén nem engedte "megdicsőülni" a Zene fúgatémáját. És különös módon a "magyartalan" vagy - mondjuk így - népdalmentes véralkat hoz olykor éppen ellenkező eredményeket: Boulez irányításával a népdalos Bartók-hang bizonyos helyeken talán még "népdalosabban" szólt, mint egy magyar dirigens pálcája alatt. Hiperkorrekciónak hívja ezt a nyelvtudomány. A legnyilvánvalóbban ez a Zene harmadik tételének siratódallamában hallatszott, ahol talán túlzottan is parlando volt a szólamvezetés, a vonós-elcsuklások kissé erőltetetten imitálták a zokogás hangját. A negyedik tétel főtémájának bemutatásából viszont mégis talán a magyaros - vagy annak érzett-mondott - tagolás, "népies" frazírozás hiányzott.

És persze az analitikus munkának megvannak a csodás eredményei, a Zene harmadik tételében (és még másutt is) sok olyan állás, hangszínkeverés jött elő, amelyekről úgy sejtjük, hogy eddig még sosem hallottuk, noha bizonyára jól ismerjük e művet. Boulez egyszerűen másképp rakta szét a szólamokat, és ekkor hirtelen elővillant egy hárfamotívum, egy üstdobütés, más dimenziókat kapott, más térbe került a zene. (Ilyenkor persze nem árt a roppant óvatos fogalmazás: a Kongresszusi Központ, akusztikája miatt, mindenre alkalmas, csak egy roppant differenciált zenekari mű előadására nem, ráadásul e sorok írója - úgynevezett sajtójegyével! - olyan bitang helyen ült, hogy a hangszínt vagy a zenei teret illető minden ítélete kétségesnek mondható.) Ritmikája is félelmetes, ha tempóját igazán elkapja a zenekar - példák lehetnek erre a Zene második tételének pizzicato-kisülései vagy a Concerto második tétele, a Párok játéka - noha a fafúvók itt sem remekeltek. De az elemzés legátgondoltabb esetét számomra a Zene első tételének előadása jelentette, talán nem véletlenül, hiszen maga a fúga is a zenei szerkesztés nagy eseménye, és úgy sejtem, Bartók életművéből ez a muzsika állhat a legközelebb Pierre Boulez személyes érdeklődéséhez. Most úgy szólt a zenekar, ahogy valószínűleg ebben a tételben mindig is kellene: nem vonósok muzsikáltak, hanem maga a természet szólt, az imbolygó fúga egész egyszerűen sugárzás volt, nem a hangszerekből, hanem a földből, a gyökerekből, a levélrésekből áradt:

protonok és elektronok zümmögtek itt,

nem földi hangszerek.

Egyszóval nem makulátlan koncertet hallottunk, de mégis mindvégig az érezhettük, hogy a vérprofi bohóc (Lorin Maazel), a botcsinálta komédiás (Kurt Masur) és a kiégett sarmőr (André Previn) után végre egy igazi nagy karmestert, egy abszolúte elhivatott zenei embert üdvözölhetünk a pódiumon. Vendégszereplése égetővé tette mai szellemi életünk fontos kérdéseit; egyrészt az általánosat: hogyan látszódnak kultúránk legeredetibb teljesítményei, azaz hogyan látszódunk mi magunk egy nagyon komolyan gondolkodó nyugati ember szemében, aztán pedig a különöset: mit is jelent nekünk manapság Bartók Béla, a legnagyobb magyar.

Csont András

szerző
Csont András
publikálva
2001/27. (07. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...