Magyar Narancs: Decemberben meghalt a rockzene egyik utolsó ikonja, Lemmy, és ti egy általa énekelt Hawkwind-dallal, a Silver Machine-nel tisztelegtek előtte az új Post Society EP-n.
Michel Langevin (képünk előterében): Amikor elindultunk az európai turnénkra, hallottuk, hogy a Motörhead egyre-másra mondja le a koncertjeit, ezért gondoltuk, ideje leróni a tiszteletünket a példaképünk előtt. Lemmyt személyesen is ismertük, először ’86-ban találkoztunk vele, amikor az Orgasmatron turnéval eljöttek Montréalba. Piggy (a Voivod gitárosa – S. T.) adott neki egy Voivod-pólót, amit másnap fel is vett New Yorkban. Készült róla egy híres fotó, ahogy Jack Daniel’sszel, cigivel, Voivod-pólóban fekszik az ágyon. Ez a kép a mai napig kering a neten, és mindig büszkeséggel tölt el, ha meglátom.
MN: Lemmy mélyre merült a szex, drog és rock & roll életformában, ellentétben veled – te ugyanis „könyv, sakk és rock & rollra” változtattad a szállóigét.
ML: Ezt már olyan régen mondtam, hogy el is felejtettem. Azóta azt vallom, hogy csinálja mindenki azt, amit akar. Kissé hatásvadász mondat volt.
MN: De jól hangzott. Tényleg sakkoztál a turnékon, miközben körülötted mindenki be volt állva?
ML: A számítógépemmel sakkoztam otthon, illetve lejártam egy parkba is, ahol óriási bábukkal lehetett játszani. De már abbahagytam, mert nincs rá időm. Ha nem turnézunk vagy stúdiózunk, akkor más zenekaroknak készítek borítókat. Montréal belvárosában lakom egy toronyházban, úgyhogy sokat kell dolgoznom, hogy kényelmesen éljek.
MN: Már a nyolcvanas években is rengeteget dolgoztatok, kanadai zenekarként is rendszeresen körbeturnéztátok Európát. A Killing Technologyt és a Dimension Hatrösst ráadásul Nyugat-Berlinben vettétek fel.
ML: Az első lemezünk, a War and Pain után egy darabig nem volt lemezszerződésünk, és úgy döntöttünk, rendezünk egy fesztivált Montréalban a Celtic Frosttal, a Destructionnel, a Possesseddel és a Nasty Savage-dzsel. A World War III Festival nagyon sikeres lett, ebből finanszíroztuk a Rrröööaaarrr című lemezünket. Készítettünk egy demót a dalokból, és odaadtuk Martin Ainnek a Celtic Frostból, aki elvitte a Noise Recordshoz, mi meg hirtelen ott álltunk egy három albumra szóló szerződéssel. A Noise turnéról turnéra vitt minket Európában, amik Berlinben értek véget, és a körút végén mindig felvettünk egy albumot a MusicLab Stúdióban. Csak egyet sajnálok: hogy soha nem jutottunk át velük a berlini fal túloldalára.
MN: A gázmaszk és a katonai ruhák miatt, amiket a koncerteken viseltetek?
ML: Nem, elég volt a hétköznapi öltözetünk, hogy leszállítsanak a vonatról. Mindannyian metálos cuccokat viseltünk, csomó szegeccsel, Blackynek ráadásul fel volt nyírva a haja oldalt. Úgy néztünk ki, mint a punkok. Amikor odamentünk a Checkpoint Charlie-hoz, mindig elhajtottak minket: „Hülyén néztek ki, nem mehettek át!” Berlin és az elnyomás hangulata rányomta a bélyegét a Killing Technology és a Dimension Hatröss lemezeinkre. A producerünk, Harris Johns indusztriális albumokat is készített, és ő mutatta meg, hogyan kell hangmintákat bevágni a zenénkbe. Előtte hangszalag-manipulációval próbálkoztunk, de a hangmintákkal sokkal egyszerűbb volt elérni a hanghatásokat, amikre törekedtünk. Nagyszerű éveket töltöttünk Berlinben.
MN: Amikor kultstátuszba emelkedett a Voivod, nem gondoltatok rá, hogy inkább Amerikába költözzetek, mondjuk, a thrash metal őshazájának számító Bay Areába?
ML: Nem. Költözni csak Québecből Montréalba költöztünk, mert találnunk kellett egy menedzsmentet. Aztán a mínusz húsz fok és az állandó havazás ellenére is beleszerettünk a városba.
MN: Mikor barátkoztál meg azzal, hogy a Voivod mindig is kultbanda lesz?
ML: Talán az Angel Rat (1991) környékén. Akkor úgy éreztem, hogy elszalasztottuk a lehetőségeinket. De úgy gondoltam, muszáj folytatnunk, és a Negatronnal egyenesen az undergroundba tértünk vissza.
MN: Lehetett volna sikeresebb is az Angel Rat és a The Outer Limits, amelyeken a korábbinál dallamosabb, rockosabb zenét játszottatok?
ML: Nehéz mit mondani erre, mert a korábbi lemezeinkhez képest jól fogytak, mindkettőből 150 ezret adtunk el, míg átlagban 75 ezer szokott elmenni egy Voivod-albumból. A legsikeresebb lemezünk a Nothingface volt, abból 300 ezer fogyott. De hiába lett a korábbi albumainkhoz képest kommerszebb a zenénk, a fősodornak még mindig nagyon fura volt. Semmi köze nem volt a korabeli zenékhez, például a grunge-hoz. Mi mindig olyan zenét írtunk, amilyet éppen élőben játszani akartunk, ezért lettek dallamosabbak azok a lemezeink.
MN: A nyolcvanas években állítólag nehéz volt beilleszkednetek a kanadai színtérbe, mert a francia nyelvű bandák kinéztek benneteket, hogy angolul énekeltek.
ML: A hetvenes években a francia nyelv és a francia kultúra volt elterjedt Kanadában, de a nyolcvanas években színre lépő fiatalokat ez nem érdekelte. Mi is ehhez a generációhoz tartozunk, amelynek tagjai brit heavy metal bandákat hallgattak és angolul énekeltek, mert külföldön is szerettek volna játszani. A nyolcvanas években ezt néhányan még árulásnak tekintették. Az első zenész, aki velünk együtt segített ledönteni ezt a tabut, Céline Dion volt. Ő francia-québeci zenészként kezdte a pályafutását, és csak a kilencvenes években lett hirtelen nemzetközi díva. A zeneipar és a rajongók akkor kezdték elfogadni Kanadában, ha valaki angolul akart sikeres lenni. De mi a metálszíntéren sem tudtunk igazán beilleszkedni, mert pár kényszerpihenőt leszámítva, amit Eric Forrest 98-as németországi buszbalesete, illetve Piggy halála (2005) miatt tartottunk, folyamatosan turnéztunk és stúdióztunk. A Dead Brain Cellst kivéve nem nagyon figyeltünk a többi bandára.
MN: A Nothingface (1988) környékén azért elfogadtak titeket, és Kanada legnépszerűbb rockzenekarával, a Rushsal turnézhattatok.
ML: Karrierem egyik csúcspontja volt az a turné. Kicsit be voltunk tojva, mert rengeteg Rush-koncertet láttunk, és tudtuk, hogy a rajongóik gyakran kifütyülik az előzenekart. De amint kialudtak a fények, az emberek elkezdtek éljenezni, és amikor eljátszottuk az Astronomy Dominét a Pink Floydtól, a közönség ovációja elnyomta a zenét. Ilyet életemben soha máskor nem tapasztaltam.
MN: Egy interjúban bevallottad, hogy gyakran loptatok filmzenékből, például a második Mad Max-filmből a Killing Technologyra.
ML: Nyúltunk még A dologból, a Ragyogásból, az Outer Limits tévésorozatból és a Van Der Graaf Generator zenekartól is. Néha észre sem vettük. Tinédzserkorunkban Piggyvel nagyon bírtuk az Egg nevű bandát. Nemrég felraktam egy Egg-lemezt, és meghallottam a War and Pain c. dalunk riffjét. Akkor jöttem rá, hogy basszus, innen vette Piggy a riffet. Piggy azt is elárulta nekem, hogy azokat a rá jellemző, fura akkordokat úgy sütötte ki, hogy Keith Emerson orgonatémáit játszotta gitáron.
MN: A kilencvenes években egész estés animációs filmet is terveztél.
ML: Mindenki áradozik, hogy milyen klassz lenne egy animációs film, amiben az összes Voivod-karakter szerepet kap, de underground bandaként ezt nem tudjuk finanszírozni. Pár hónapja is megkerestek egy amerikai rajzfilmcsatornától, hogy csinálnának egy Voivod-rajzfilmet, majd nem sokkal később letörve közölték, hogy a döntéshozókat nem érdekli az ötlet, mert senki nem tudja, mi az a Voivod. Nem is értem, mire számítottak.
